Kutatás és kaland, ahol az emberség lényegét, az életre való rátermettség titkát keressük, biztonságos körülmények között.”

Eck Attila

Mi motivált abban, hogy drámapedagógus legyél?

Honnan kezdjem? A kályhától, Ádámtól-Évától, vagy az ősrobbanástól? Nem könnyű megtalálnom azt az eseményt vagy pillanatot saját életemben, ami egyértelműen ebbe az irányba terelt volna. Ez valószínűleg azért is van így, mert maga ez az egész motivációs kérdéskör a személyiségem fejlődésével párhuzamosan, abba szervesen beágyazódva jött létre. Amit biztosan tudok, hogy tizenegyedikes gimis koromra már magától értetődő volt számomra, hogy a dramaturgia mellett ez a szakma érdekel engem. Amiben még biztos vagyok, hogy kamaszként és diákszínjátszóként – és szerintem más kollégáim is így vannak ezzel – jó, hiteles emberi mintát adó mesterekkel találkoztam. Ennek a folyamatát megpróbálom végigvenni…

A váchartyáni általános iskolában még flúgos művészgyereknek számítottam – a bélyeget elsősorban az osztályközösség sütötte rám –, s bár a tanáraim kivétel nélkül értékként tekintettek extrovertáltságomra, kreativitásomra – iskolai ünnepek és szavalóversenyek állandó fellépője voltam –, nehezen tudtak utat mutatni nekem a továbbtanulással kapcsolatban. Mivel akkor jó tanulónak számítottam, ezért megpróbáltak valami általános, erős gimibe küldeni. Nyolcadikban még nem nagyon tudtam a lehetőségeimet, szóval elfogadtam, hogy – mint sok más, alapvetően humán beállítottságú gyerek a környékről – én is a váci Piaristákhoz fogok járni. Aztán Merész Erzsébet tanárnő, aki biológiát tanított, feldobta, hogy mi lenne, ha a Vörösmarty Mihály Gimnáziumba jelentkeznék dráma tagozatra. Mondanom se kell, hogy felvillanyozott a gondolat. Keményen készültem és melóztam – már amennyire egy 14 éves tud –, hogy felvegyenek. Hát felvettek. Ez azért sokat jelentett.

Azért a VMG-s éveim kezdete során is voltak nehézségeim. A közösséggel való kommunikációban sokat kellett ügyesednem, mert hiszem, hogy mivel alapvetően más szabadságszinten szocializálódtam, mint az osztálytársaim, nehezen, vagy egyáltalán nem tudtam értelmezni azt a sokoldalú érintkezési kódexet, ami ebben a pesti suliban volt érvényben. Röviden szólva: szociolingvisztikai szempontból erős hátránnyal indultam, na! Ez azért frusztrálóan hatott rám. És az ebben való fejlődésemben sokat segítettek a mesterek (találkozási sorrendben): Keresztúri József, Vidovszky György, Pap Gábor Papcsi, Mezey Gábor és Perényi Balázs. Bár nem volt mindig zökkenőmentes a velük való munka, katartikus élményt jelentett, hogy az általuk kínált színházi és pedagógiai helyzetekben hogyan fejlődik a nyelviségem, ezáltal hogyan rétegződik és mélyül a gondolkodásom; valamint ezekben a folyamatokban értékteremtő, kreatív alkotó erőt képviselhettem. Potensnek érezhettem magam a munkában. Meg hát marha jó volt játszani az előadásainkat, fesztiválozni, de legjobban mindig az alkotás “szülési” folyamatát élveztem, amit a próbák jelentettek. Aztán valahol tizenegyedik környékén kezdett el foglalkoztatni a gondolat, hogy vajon ezek a folyamatok hogyan épülhetnek fel, milyen hatásmechanizmusok mentén szerveződhet az az élmény, amit én is megélhettem. Akkor még erősen a színház felől gondolkodtam, s mivel a hatásmechanizmusok struktúrája érdekelt a leginkább, ezért a pedagógia mellett a dramaturgia kezdett el foglalkoztatni… Valami ilyesmi. De közben érzem, hogy ez még mindig nem minden, hogy biztos kihagytam valamit…

A gimnáziumi évek után már céltudatosan tanultam tovább. Felvettek az AVKF-re, szociálpedagógia szakra, ahol nagyon sokat kaptam a humanisztikus pszichológiai, a szociálpszichológiai, a szociológiai és mentálhigiénés tanulmányaimtól. Mindezek mellett elkezdtem a drámapedagógiai szakirányú továbbképzést is, ahol volt szerencsém Gyombolai Gábortól tanulni.

A BA-s diploma megszerzését követően a PE-MFTK pedagógia- drámapedagógia tanári szakán képeztem tovább magamat. Itt is sok neves és inspiráló szakemberrel találkozhattam (a teljesség igénye nélkül: Bujtor Anna, Csizmadia Tibor, Eck Júlia – aki nem rokonom –, Gabnai Katalin, Kaposi László, Körömi Gábor, Szívós Károly, Tóth Zsuzsanna, Trencsényi László). Természetesen voltak, akiket már korábbról is ismertem (Keresztúri, Pap, Perényi). Akit mégis kiemelnék a sok nagyszerű szakember közül, az Gyevi Bíró Eszter, aki azóta kollégám, hithű harcostársam és őszinte, igaz barátom lett.

Bosszúbalett (2016)

Mi alapján választod ki, hogy egy tanévben az adott drámás csoportoddal milyen témán és hogyan fogsz dolgozni?

Erről a kérdésről már írtam egyszer egy egyetemi szakdolgozatot is a Pannon Egyetemen. Azt azért nem linkelném ide… Nem hiszem, hogy bármiben is különlegesebb gondolkodási modell lenne az én metódusom, mint bármelyik pályatársamé.

Annyi fix, hogy nagyon hosszan készülök…

Mielőtt bármilyen döntést meghoznék, meg kell ismernem a csoportot. Tudnom, kell, hogy kik ők, milyen problémák érdeklik őket, mik a tabutémák, milyen a csoporttagok mentális életkora, érzelmi intelligenciája, milyen a humoruk, milyen ambícióik vannak, és hogy egyáltalán drámás szempontból milyen szinten működnek. Persze, a megismerés szempontjainak listáját még cizellálhatnám, de ha már ezekre a kérdésekre biztos választ tudok adni, akkor már megpróbálhatom prognosztizálni, hogy mitől válhat a csoport számára fontossá egy próbafolyamat.

Ilyenkor színjátszós értelemben vett technikai kihívásokban és fejlődési ívekben gondolkodom: megpróbálom az egyén és a csoport vizsgálati keresztmetszetében megtalálni azt a komfortzónán kívüli cselekvési tartományt, ahol megfogalmazódhat egy érvényes gondolat.

Ha most lerúgnám erről az egész gondolatmenetről a fellengzős, áltudományos frázis, ennyi maradna: azon agyalok, hogy milyen gyakorlatokkal kínáljam meg a csoportot, és hogy azokon keresztül milyen emberi problémákról tudunk beszélni. Lényegében a cselekvés, a fejlődés és a gondolatiság hármas tengelyén próbálom forgatni a különböző komponenseket, hogy egyszer csak a mozaik kaleidoszkópszerű mintázata kiadja annak az ügynek a képét, amivel és amiért dolgozni érdemes, ami jól állna a csoportnak és ami mögé én is be tudok állni.

Az ügy pedig akkor jó, ha fontos, ha nagy téteket mozgat, ha közünk van hozzá. Itt nem lehet blöffölni. Mélyen emberinek kell lennie, végtelenül egyszerűnek és mégis egyetemesnek. Izgalommal és feszültséggel kell telítődnie, vagyis magában kell hordoznia a drámai erők felszabadításának a lehetőségét.

Az ügy lehet egy irodalmi szöveg, egy hívószó, egy kérdés… A lényeg, hogy kimondható legyen, hogy a velejét meg tudjam fogalmazni egy egyszerű, mellbevágó mondatban.

Összegezve: Mindig olyan csoportra szabott, biztonságos munkafolyamatban gondolkodom, ami a srácoknak garantálni tudja a játék, a gondolatok artikulálásának lehetőségét, az értékteremtés élményét, az egyéni fejlődés megtapasztalását. Ebben a folyamatban mindennek okkal kell történnie. Az ügyet a munkafolyamatnak kell kibontania. A munkafolyamatnak pedig az ügy ad értelmet.

S miközben ezeken rágódom, egyszer csak minden egyértelművé válik számomra… És amikor ez megtörténik, az valami frenetikusan jó érzés. Egyszerre felvillanyozó és megnyugtató. Ekkor jön létre a személyes alapom, amire elkezdhetem felépíteni a tényleges munkát.

Csodálatos vadállatok (2015)

Melyik volt az eddigi legizgalmasabb próbafolyamatod? Miért?

Egyet kiemelni nagyon nehéz, mindegyik fontos volt valamiért – a téma, a csoport, a játék vagy a létrejött előadás miatt. Ha most mégsem sorolhatnám fel az összeset, azért három, egymást követő munkát mégis kiemelnék.

Kronológiailag az első igazán fontos a 2015-ös Csodálatos vadállatok (Garaczi László) volt a Nemesben… Amiért ebben a hármasban szerepel, annak nagyon személyes okai vannak.
Velem együtt kilencen dolgoztunk az anyagon. Azoknak a srácoknak osztályfőnöke is voltam – 22 évesen vállaltam ezt a feladatot, az előadás rendezésének évében 26-27 éves voltam. Fontos, hogy ezt elmondjam, mert egy kis elemi matekkal kiszámolható, hogy a diákjaim és köztem maximum 8-9 év volt a korkülönbség. A tanévek során keményen meg kellett dolgoznom azért, hogy a saját görcsösségemen felülemelkedve, én is és ők is hiteles szakemberként tekinthessünk rám. Ennek a tanári személyiségfejlődési folyamatnak a szimbóluma ez a próba. A legtöbb, a mai napig is meghatározó szakmai irányelvet ekkor fektettem le magamnak. Egy végletekig szerény ügyön, témán dolgoztunk: Mit jelent a szeretet? Garaczi groteszk, gyönyörű és egyben kegyetlen szövege a fehér izzásig hevítette a diákok játékkedvét, kíváncsiságát és mi mégis megfontoltan, óvatosan építkeztünk a folyamat alatt. Valahogy mindenkinek személyessé tudott válni az ügy, nagyon egységesen tudtuk értelmezni és artikulálni a témában és az anyagban lévő gondolatiságot, és emiatt természetesen nőtt ki belőlünk az előadás. Ez a csapat azóta leérettségizett és páran közülük a mai napig közeli barátaim.

A következő fontos folyamat a Bosszúbalett volt, 2016-ban. Ezt a csapatot is a Nemesben tanítottam, de ők nem voltak drámások, a Nyitott Ablak névre keresztelt színjátszókör tagjai voltak, akik kizárólag az akkor még működő egészségügyi tagozatnak tanulói voltak.
Ez az előadás a Lúdas Matyi mellkasából robbant ki, akár egy zigóta xenomorph. A csoport tagjaiban – és bennem is – lüktetett a társadalmi és politikai folyamatok miatt érzett indulat és elégedetlenség. Ekkor már ötödik éve dolgoztam velük. Az érettségi miatt foglalkoztatta őket a „hova tovább ezután, ebben a világban?” kérdéskör, és valahogy a munka minden pillanatát belengte az utolsó játéklehetőség tudata, a finálé érzete. Olyan folyamatot akartam nekik ajándékozni, amibe mindent beleadhatnak.

Ez a munka egy ámokfutás volt. Pofátlanul sok formát használtunk, az árnyjátéktól kezdve, a maszkokon át a realista játékmódig. Ahogy sorra vettük az alapmű fontos mozzanatait, mindenről eszünkbe jutott valami, valami őrültség, valami pimasz utalás, valami analógia a jelenünkre. Lubickoltunk. A tanterem felrobbant az energiáktól. A folyamat közben nem volt más dolgom, mint hogy bombázzam a srácokat újabb és újabb szövegekkel és azokon keresztül játéklehetőségekkel: Brechtet, Örkényt, Csehovot, Szabó Lőrincet és Tarantinót is megidéztük. A folyamat utolsó harmadára becsatlakozott egy négytagú zenekar is – szintén nemeses diákok –, akik Limp Bizkitet, Nancy Sinatrát és Beethovent zúztak a jelenetek alá.
Ebben a rendkívül felszabadult, de széttartó folyamatban milliónál is több ötletünk volt. A végén természetesen össze kellett valahogy fésülni a dolgokat. Persze, itt is sokat készültem a munka kezdete előtt, de most azzal szembesültem, hogy a gombokhoz meg kellett találnom a kabátot is. Az ügyünk végül ez lett: Mit kezdhetek a bennem felgyülemlett indulattal, amit az önkényesek iránt érzek? Ezt a munkát a mai napig visszanézem felvételről. Szép emlékeket idéz.
A harmadik szintén a Nemeshez kapcsolódik: egy 2017-es, március 15-i műsor, a Felkelő álom. Ha úgy tekintünk az előző két folyamatra, hogy annak a bizonyos lónak valamely oldalán tartózkodtam, akkor itt sikerült megülni a paripát.

Pintér Béla Kaisers TV Ungarn című művéből emeltem ki körülbelül 3-4 jelenetet, majd ezt megspékeltük némi improvizációval, slam szöveggel, videótechnikával, a Nemzeti dal megzenésítésével, és persze a jeles nap eseményeit is megidéztük. Mértéktartó ötletkavalkád… Arra a tanévre feltett szándékom volt, hogy kizárólag életigenlő, pozitív energiákat mozgósító gondolatokat akarok a csoportjaimmal közösen megfogalmazni. Így ennek a folyamatnak a „mi lett volna/mi lenne ha?” történelmi távlatú kérdések bizakodással teli aspektusait vizsgáltuk.

Ez a munka maga volt a nagybetűs FLOW élmény. Ez egyrészt köszönhető a csapatmunkának. Bár én voltam a gazdája ennek a projektnek, több, az osztályt tanító tanár is derekasan kivette a részét az előkészítő folyamatból: Bogdán-Sákovics Eszter beszédtechnikai szempontból támogatta a kölyköket, Gyevi Bíró Eszter a mozgásért felelt, Fekete Anikó pedig az énekes dolgokat gyúrta. Jó volt teamben dolgozni.
És hát a srácok… Ekkor már második éve tanítottam ezt az intelligens, becsületes zsiványbandát. Az osztályfőnökhelyettesük is én vagyok (az ofőjük a zseniális Csereklyei Ildikó, magyar-történelem szakos tanár). A pedagógus szemszögéből figyelve rendkívül jó munkamorállal, lelkesedéssel és érzékenységgel alkottak. Én lepődtem meg a legjobban, amikor egyszer csak összeállt a végeredmény: egy olyan iskolai ünnepséget hoztunk létre, ami ténylegesen ünnep tudott lenni és egyben színházi esemény is.
Most ennek az osztálynak a felével dolgozom. A norvég mitológia keresztmetszetében, az északi istenek cselekedetein keresztül kutatjuk az emberség újabb ismérveit… többet még nem mondanék róla… Annyi biztos, hogy ez a folyamat is rendkívül izgalmas.

Felkelő álom (2017)

Milyen típusú problémákkal szembesülsz a munkád során?

Vannak általános, minden drámatanárra jellemző problémáim. Kezdve az erőforrások és termelőeszközök egyenlőtlen elosztásával, meg hasonló marxista maszlagokkal. De komolyra fordítva a szót. Feszültséget tud okozni, ha mondjuk bizonytalan ideig nem tudok abban a térben dolgozni, ahol szeretnék, vagy nem tudom az árnyjátékos jeleneteket próbálni, mert egy kolléga lenyúlta az írásvetítőt, vagy az egyik gyerekemet, hogy verset mondjon a kerületi idősek otthona halloweenbuliján. Nehezíteni tudja az is a munkafolyamatot, hogy időnként „megrendelnek” az iskolától valamilyen ünnepi műsort, amit a lehetőségekhez mérten, szintén nagy hittel és energiával kell legyártanunk, természetesen a próbaidő terhére…

Az is nehézséget tud okozni, hogy több helyen dolgozom: a fő bázisom a Nemes Nagy Ágnes Művészeti Szakgimnázium, de mellette színházi nevelési szakemberként dolgozom a Kolibri Színházban és órákat adok a Keleti István Művészeti Iskola egyik pesti drámatagozatán, a Weöres Sándor Gimnáziumban is. Mindezek mellett írói és dramaturgi munkákat vállalok és 2016 májusáig bezárólag két évig voltam az Országos Diákszínjátszó Egyesület alelnöke... Persze, szerencsés vagyok, hogy ennyire foglalkoztatnak, de sokszor szembesülök azzal a problémával, hogy nem tudok a kvantumfizika szabályai szerint viselkedni és két helyen lenni egyszerre, és hát nem kevés energiámat felemészti a sokfelé létezés. Előfordult már, hogy nem tudtam annyira koncentráltan jelen lenni egy-egy pillanatban, mint amennyire azt magamtól elvárom. De ez most inkább nyafogásba ágyazott dicsekvés.

Mások sokszor felhozzák a motiválhatóság problémáját, egy-egy színpadi helyzet megoldhatatlanságát, vagy hogy a háttérintézmény nem viszonyul támogatóan az adott munkához. Én is bele-belefutok ezekbe, de ilyenkor megpróbálom megoldandó kihívásként kezelni a helyzetet. Persze, amikor az emberben tudatosul, hogy nehézségbe ütközött, akkor az első, reflexszerű reakció, hogy a szív egyik tágas pitvarában „basszamá”-t járnak az indulatok. Ha ezen a kötelező körön túl vagyok, jöhet a konstruktív szemlélet: hiszem, hogy ezek a szorult helyzetek magukban hordozhatják az én fejlődésem lehetőségét is, mert új utakat, stratégiákat kell keresnem, konzultálnom kell a kollégáimmal, barátaimmal, harcostársaimmal, a tanácsukat kell kérnem, gyakorlatokat, gondolatokat kell lopnom tőlük stb… Impulzusokat gyűjtök, amik aztán valahogy a megoldás irányába lökdösnek engem.

De ezek csak bajocskák…

Tudod, én abban is hiszek, hogy a drámatanár hivatásszerűen próbál széllel, cunamival, hurrikánnal szemben… izé… helytállni és képviselni valamit. Amit képviselnünk kell, az pedig az emberség maga. Ordas közhely, nem nagy dolog, mégis minden benne van. Amióta közösségben él az ember – ha jól tudom, ez kicsivel azelőtt történt meg, hogy lemászott volna a fáról, de javíts ki, ha tévedek –, megpróbálja valahogy definiálni magát, mint egy csoport tagját és mint egyént. Szertartások, rítusok segítették ebben… Ma a drámatanár a színházba való beavatás gesztusán (rituáléján) keresztül próbálja támogatni ezt a folyamatot. Alapvetően úgy, hogy a diák maga találja meg a saját válaszait, de úgy, hogy a keresést a tanár kezében lévő fáklya fényénél végzi… De mik azok a dolgok, amiket a tanár megvilágít? Alapvető emberi értékek: becsületesség, őszinteség, empátia, odafigyelés, a másik személy tisztelete, a társak megértésének attitűdje, az alkotás öröme… stb.

Mi a baj ezekkel?

Semmi. A baj, hogy a körülöttünk lévő világ egy része nap mint nap érvényteleníteni akarja ezt a munkát… Folyamatosan azt kaphatjuk az arcunkba, hogy ezek már talán nem fontosak, vagy legalábbis nem abban a formában. Ha felül kell vizsgálni valaminek a helyességét, az törvényszerű velejárója a korok változásának, ez érthető. De amikor a bőrömön tapasztalom, hogy hátrányba kerülök az életben, vagy egy picit is félnem kell a már emlegetett értékek mentén kialakított gondolataim és világnézetem miatt, amikor érzem a felülről jövő nyomást, hogy nekem milyennek/minek kéne lennem, vagy hogy mi vagyok éppen, hát… Nem őszinte a mosolyom. Legalábbis néha felszikrázik bennem a rosszkedv, amikor arra gondolok, hogy a srácokat a világ egy része le akarja szoktatni a gondolkodás és az önmeghatározás szabadságának gyakorlásáról… Mit tehet ilyenkor a drámatanár? Megoldandó kihívásnak tekinti a helyzetet…

Bosszúbalett (2016)

Neked, mint drámatanárnak mit jelent a XXI. században a diákszínjátszással foglalkozni?

Amikor pátoszos hangulatban vagyok, ezt:

Széllel, cunamival, hurrikánnal szemben helytállunk, mert bár átcsap mellettünk, felettünk a mocsok, a mögöttünk lévő keskeny sávban talán egy kicsivel tisztább lesz a levegő és ihatóbb a víz.

Ha erőt vesz rajtam a romantikus hőseszmény, akkor ezt:

Kivont katanás, tornacsukás szamurájokként rohamozunk a géppuskafészkek felé. És győzünk.

Ha meg éppen normális vagyok – márpedig remélem, hogy javarészt az vagyok -, akkor ezt:

Kutatás és kaland, ahol az emberség lényegét, az életre való rátermettség titkát keressük, biztonságos körülmények között. Minden folyamat egy új területe a kutatásnak. Az előadás pedig nem más, mint az eredmények esztétikus prezentációja.

Felkelő álom (2017)

Csodálatos vadállatok (2015)