A kísértetek világa olyan, mint a börtön: frusztráló, depresszív, unalmas és – legyenek az ember körül akárhányan – magányos. David Lowery bizarr mozijában Casey Affleck (?) várja a szabadulást. Ha ez egyáltalán lehetséges.

Az A Ghost Story hiába kezdődik egy helyes, ifjú házaspár évődésével, már az első percekben bágyadt melankóliát sugároz. A tompa színek, fátyolos fények és túlvilági dallamok alkotta hangulatba hirtelen, de diszkréten kúszik be a tragédia. A csupán C.-ként jegyzett zenész férj (Casey Affleck) autóbalesetben meghal, özvegye, M. (Rooney Mara) pedig egyedül marad a gyásszal. Legalábbis nagyjából.

Eleinte felsejlik a Ghost-ot idéző szellemromantika, pillanatra kinyíló fénykapuval és a kedves után siető holt lélekkel, aztán poltergeist-elemek ígérnek fordulatot, végül mindebből fantasztikus művészfilm kerekedik. Eközben az atmoszférától alfa-közeli állapotba került néző arra eszmél, hogy az elidegenítő effektusok ellenére – gondoljunk csak a kísértet „lusták halloween-jelmezének” beillő külsejére, vagy a szokatlan képarányra – mégis azonosult a lepedős alakkal.

A kívül rekedés élménye például biztosan közös. Akárcsak egy kihallgatóhelyiség üvege mögül, úgy szemléljük vele együtt, ahogy az asszony lassan elbúcsúzik tőle és a háztól, majd az egyre gyorsabban pörgő idő új lakókkal és táguló térrel húz el mellette. Ő maga azonban képtelen az elengedésre, mert ahhoz valami még hiányzik. Talán egy felismerés, amit szintén vele együtt kellene átélnünk. A mottóként idézett Virginia Woolf-novella (A kísértetjárta ház), a „főhős” és „sorstársa” közti két kurta párbeszéd és a terminátoros időparadoxonnal operáló végkifejlet adhat ehhez némi támpontot, de a feladatot nem oldja meg helyettünk.

A film ráadásul jó néhányszor megtéveszt. Amikor a szellem elkeseredett dühében tárgyakat dobál, vagy a beköltöző csonka család gyermekei érzékelik, esetleg látják is őt, mintha thrilleresebb irányt venne. De mindig visszatérünk, és egyre jobban belemerülünk a filozofikus félálomba. Utóbbit egy házibuliban előadott nagymonológ koronázza meg, szájbarágós vezérfonalat nyújtva elmélkedésünkhöz, hogy aztán mégis felboruljon az addig következetesen építgetett, emlékekről, felejtésről, megsemmisülésről szóló gondolatmenet.

A színészeken itt viszonylag kevés múlik, de Rooney Mara megérdemli a dicséretet. Látványos gesztusok nélkül teszi átélhetővé M. veszteségét, amint tompán bámulja a holttestet, hosszasan, szipogva falja magát betegre, vagy az elhunyt utolsó, Twin Peaks-hatású szerzeményét hallgatja merengve. Affleck kurta szerepében megfelelő partner, aztán megszűnik, és már csak a rendező tudja, ő van-e a fehér lepel alatt. De akárki is az, méltósággal viseli. A házasok rövid közös életéből egy-egy momentumot ragad ki a mű, amely nem idealizál. A meghitt összebújás mellett a közeledő költözés terhével magára hagyott, bútorokat vonszoló feleséget, és a magában komponálgató férjet is megmutatja.

Amikor a kettejük képviselte személyességtől végleg megérkezünk az univerzálishoz, kicsit megbicsaklik a koncepció, és a film kezd erőltetetté válni. Ekkor értjük meg, miért hasonlítják sokan Az élet fájához, amely szintén költői, de irritálóan művészieskedő volt. A jóval egységesebb A Ghost Story azonban még éppen a tűréshatáron belül marad, így zavaros pillanatai helyett inkább egyszerű, fájdalmas szépsége marad velünk.

Képek: imdb.com