„Nem volt a doktor szakmai életében olyan eset, amit maga kezelhetetlennek vallott volna.” Ugyanilyen, „minden kétséget kizáró optimizmussal” követte el hajmeresztőnél hajmeresztőbb mutatványait Péterke, a doktor fia. Egyszer aztán, mikor az udvarukban álló öreg juharfáról a teraszukra akart átugorni, valahol félúton ág és terasz között meggondolhatta magát… Igen, meggondolhatta magát, mert addig célszerűen összegömbölyített teste ellazult, s úgy zuhant legalább négy métert, mint a rongybaba. Miután földet ért, gondolkozhatott tovább. Percekig vagy talán egy órán át nézte a jobb kezét, amelynek új alakja immár fordított S betűre emlékeztetett. Először halk hüppögésben, mint a fiatal madarak éneke, aztán egyre vadabb, egyre vigasztalanabb rohamokban tört ki rajta a sírás. A doktor persze helyrerakta. Adott pirulát és enyhén szeszes, édes szirupokat, de Péterke nem szűnt meg siratni törött karját. Az ablaküvegen át a márciusi nap tűrhetetlen fényű sugaraiban is jól látszott az udvaron a fa, külön-külön az ágak, s az ágak végeinél gyűrűző ég, és kintről, az ágak végeiről látni lehetett, mi zajlik odabent a rendelőben. Látni lehetett a kisfiút, amint célszerűen összegömbölyödik a vizsgálóasztalon, a doktort, amint épp nekidől a falnak. Felforrt, zsibbadt tarkóját hűtötte a csempe. Tágra nyílt, vizes szemmel nézte a fát az udvaron. Aznap éjjel, ahogy a későbbiekben is, álmában megjelent neki Péterke S alakú karja. Persze Péter akkor már nem mászott fára, viszont megtanult bal kézzel enni és írni. Első, könnyebb szívinfarktusát követően a doktor elkezdett jegyzetelni, először fiának, Péternek, a boldog és kiegyensúlyozott életre vezető intelmeit. Később unokájának is, akit számtalan néven szólítottak: Peti, Pötyi, Tökcsősz… A doktor ezeket rendszerint mind fel is írta a lap tetejére. Amikor az utolsó beteg elment, és behúzta maga mögött az ajtót is, a doktor levette a köpenyét, és az ágyra dobta. Leült az íróasztala mögé, kihúzott egy fiókot, amiben megnyomorított és gombócokba gyűrt papírgalacsinok voltak. Kivett alóluk egy tiszta, szinte kimart, üres lapot, és az asztalra tette. Percekig vagy talán egy órán át nézegette, aztán a plafont nézte inkább, vagy az ablakon át a juharfát, a juharfa ágai közt ugráló verebeket. A feleségének, bár sokat töprengett rajta, végül nem írt egy sort sem. A későbbiekben erre már nem is volt módja. Szűk, baráti körben temették el, képviseltette magát a szakma, és valamivel közelebb a sírhoz a család. Középen Péter szálegyenesen, erősebb, bal kezét anyja hóna alá vetette, aki zsebkendőjét mindvégig arca közelében tartotta. Péter jobb kezében a kis Péter keze. Egy héttel korábban Péter és a doktor néhai neje sokat vitatkoztak azon, hogy a sír miképp felelne meg leginkább a „doktor szellemének”. Az eredmény ez lett: sírkő márványból, rajta aranyozott véset „Dr. Gaál Péter gyermekszakorvos”, alatta két dátum, köztük kötőjel. A sírkő jobb felén Gaál Péter szépiakeretben. A feje búbja tar, haja balról átfésülve, nagy és vizes szeme tágra nyitva, melyet, úgy tűnik, szemöldöke összeráncolásával kívánt kisebbíteni. A sírkő alján apró betűk.

„Krisztus, imádkozz érettünk!”