minden szakad I

I.

a vállad a csend, az igazi,
amit csak víz alatt hall az ember,
a nyugodt, hajnali tengerben.

a szád a hideg porcelán csésze,
amit ha elpusztít az óvatlan gyerek,
anyja nem mérges, csak sír.

a kezedben öt-hat esztendős vagyok.

a combod lángoló szoba, asztal, szék, árnyak.

a hasadat szeretem.

az anyajegyeidhez semmi közöm.

II.

amikor felértünk a tetejére,
azt mondtad rá, ez az otthonod,
nem tudtad egy közös lakásra,
egy hegységcsoportra igen.

a csúcsot eltakaró ködből,
néha még kilégzek egy darabot
a tükörre, felrajzollak,
várd meg, amíg vonalaid eltűnteti a pára.

III.

elsőre nem látod a képen,
ott süllyed egy hajó a jégtáblák alatt,
a buzgó habokban talán egy férfi küzd,
nem, csak a felcsapódó gőzfelhő játéka ez.

körülöttünk már minden fehér

nézz le, érzed?
ez a szikla alattunk
nem morzsolódik,
csak törik.

minden szakad II

nem mondhatom meg a többinek, -látod, így nevezem őket –
hogy csak a farmerből kilógó bokádra tudok,
és, hogy most minden viszonzatlan, mint egy
metrókapaszkodó odaadása,
hogy esténként azon gondolkozom,
hátha egy enyhén visszataszítóan berendezett színészlakásban
én jutok eszedbe minden kanapéhuzat-szakadásról,
tehát még a kognitív folyamataid része vagyok, így hidegen,
meg, hogy mit kulcsolsz át ilyenkor a lábaddal,
tavasszal a fuldokló köhögésem miatt sokat aludtál a nappaliban,
reggelente még megnézem ott vagy-e,
a kutya megint váltja a szőrét, tavaly még
fel sem tűnt, csak hogy sokat porszívóztál,
már nem lehet nem észrevenni,
mint egy ki nem mondott mondat előtti levegővételt,
így próbáltad nekem elmondani, most már tudom,
ilyen belégzésekből lesznek a sóhajok,
pedig még látszódnak is ezen a hideg halványsárga hajnalon,
ahogy hallgatok, hallgatok valakit, nem téged,
olyan vagyok, mint egy villamosülésre ragadt rágógumi,
ami mindenkire egy kicsit ráragad, miközben felszívódik.