Bátorságunk háromgyökerű volt. Sokáig. Lombos, mint a tornaterem mögötti nyárfa. Nyolcadik tavaszán kettesével vérvételre felsorakozott az osztály. Peti jött ki először: Csak az ujjunkat szúrják meg, és nem is fáj! Sanyi gyorsan elhúzott minket a lányok gyűrűjéből. Este kötünk vérszerződést mielőtt?, súgta és megfogta két társa vállát.

Peti a park bejáratánál egy-két perccel 8 után jelent meg, tornacipője körül kavicsok röpködtek. Fölötte bogarak a lámpafényben. Lóbálta a szatyrot, benne az újságpapírba csomagolt Bunsen-égőt. (Apja körzeti orvosként dolgozott.) A tűt kezembe nyomta, mielőtt megtörölték kezüket a citromos nápolyim után, és mutatóujjukat felém tartották. Peti ujja ekcémás volt, Sanyi kétszer is elhúzta. Az én szempillámba belekapott a láng, olyan szaga volt, mint amikor disznót pörzsöltek nagymamáék. Vérrúzs-pecsét, tették számra ujjukat egyszerre, és elindultunk. Hallottam, hogy a szél csapkodja az ablakot, amit hetedik óra után krétákkal kitámasztottam. Peti zseblámpával a lábához világított, Sanyi bentről átsegített a párkányon, majd megrázta a bilétán lógó szertárkulcsot. Délután lopta el a portáról, amikor Kapubá (barna köpenyének bal ujja „ziherájsztűvel” vállához tűzve) az udvart nézte át. Lassan a folyosó felhúzta fényharisnyáját, kulcs zörgött, vitrinajtó nyílt, csukódott. Vittük egymást követve a kitömött állatokat nesztelen. Sanyi kezében nyest, az enyémben hörcsög, Petiében sas. Aztán fordultunk. A tanárira végül szertárszag települt. Egyszer csak észrevettem, hogy Sanyi, az osztályfőnökünk asztalára az üveghengerben ide-oda billenő embriót akarja letenni. (Úgy tudtuk, nem lehet gyereke.) Meglöktem. A parkettán az üveg tompán csattant, műanyag kupakja leesett. Csend! Maradjatok már veszteg!, súgta Peti hozzánk lépve és bele a tócsába. Nyugi, csendben vagyunk, nyomta arrább Sanyi. Mert lélegzetet vesztek!, nyelt egy nagyot Peti. Aztán az utcán hárman egyszerre vettünk lélegzetet.

Órákig szellőztettük a tanárit, és a zseblámpa még reggel is égett, fejezte be mondandóját osztályfőnökünk, amikor kicsengettek. Az ő arca is piros volt, mint az üvegfúvó férfié, akit hetedikben Orosházán az osztálykiránduláson láttunk. Ja, Nikő, holnap nagyszünetben ellenőrzővel kezedben legyél az igazgatói előtt! Peti te is, és Sanyi is!, hagyta el a termet. Kontyba tűzött haja mindig úgy nézett ki, mint az iskola melletti pékségben a briós, de aznap kibomlott.

Másnap ott volt ő is az irodánál. Ujjaim kékek az ellenőrző csomagolópapírjától, Peti a bőrdarabokat rágta kicserepesedett szájáról, Sanyi meg vakargatta arca szőrtüskéi között a pattanásait. Adjátok ide az ellenőrzőt!, vette fel szemüvegét az igazgató. Nyakán tangóharmonikázott a vörös foltos bőr. Ti viszitek pénteken a fáklyás felvonuláson a Ságvári Endre Általános Iskola táblát. Beírom, hogy 9-ig engedjenek el a szülők. És neked egy igazgatói dicséretet is, mert egyik rajzod VI. lett az országos pályázaton, nézett rám a sas szemüvege fölött. A folyosón négyen vettünk egyszerre lélegzetet. Délután otthon a teraszon nagyítóval összegyűjtöttem a fénysugarakat. Bátyámtól tanultam. Füstölt a lyuk egy darabig, és ellenőrzőmből a dicséret szó eltűnt. Tudtam, hogy osztályfőnöknőm csak az Emberarcú állatok grafikám küldhette be, de a fegyelmit egy hónap múlva nem miattam kapta, hanem a „diákok előtti méltatlan viselkedésért”.

Na, akkor guruljunk le!, adta ki a „parancsot” az utolsó osztálykiránduláson. Lábát kinyújtva, összeszorítva érkezett meg elsőként. Kicsi rakás nagyot kíván!, ordítottuk vele, és a domb alján a fű velünk nőtt. Vártunk rá vagy két órát, együtt az egész osztály egymás vállát fogva a kórház előtt. Ballagásra a gipszet fekete tűsarkúra cserélem, mosolygott ránk, de szempilláját kicsipkézte a könny. Másnap a nevetéstől. Az iskolában Sanyi bekötött fejjel jelent meg, nekem a térdem volt gézzel betekerve, a többiek csuklóján, könyökén, bokáján, homlokán ragtapaszok. Mi történt? Mi történt?, visszhangozta szünetekben a folyosó.

A ballagás utáni este találkoztam a fiúkkal. A tanácsháza előtt fölmásztunk a főtéri lovas szobor talapzatára. Lehoztuk egymásnak a csillagokat. A szökőkútban csillogott mind. Aztán csak szeptember végén láttuk egymást. Petiék Veszprémbe költöztek, Sanyiék egész nyárra a Balatonra, és gimnáziumba Szegedre járt. Nem álltunk egymás mellett osztályfőnöknőnk sírjánál. Méhen kívüli terhesség. Méhen kívüli terhesség, ismételgettem. Cipőmben átnedvesedett, összegyűrődött a talpbélés, mint a papír, amit ötödikben az első osztályfőnöki órán a kezembe nyomott, majd hamarosan a harmonikává hajtogatott lap körbejárt, és mindenki válaszolt a táblára felírt kérdésekre: Ki? Mikor? Mit csinált? Miért?

Mi hárman a temetése után szia, szia köszöntünk, és egymásra se nézve három irányba indultunk.