Derűs napra virradt a város. A romok közül fáradt és toprongyos emberek bújtak elő. Az elektromosságot szállító vezetékek néhol megrongálódtak vagy teljesen megsemmisültek a Mixanóban, így lehetetlenné vált a távolsági kommunikáció és az egymástól távol szakadt, összetartozó emberek egymásra találása. A járművek többsége a romok alatt hevert használhatatlan állapotban, az épületek nagy része pedig akkora károkat szenvedett, hogy nem nyújtott több védelmet a külső körülményekkel szemben, mint egy sátor. A boltokra fosztogatók szabadultak rá, a bőségszarut pedig felváltotta a hiány.

Összeverődött csapatok járták az utcákat. Egyesek csak túlélni szerettek volna, mások azonban uralkodni az adott helyzeten. Hiába lett volna nehéz felelősöket találni a katasztrófáért, páran mégis kísérletet tettek rá és lincselést sürgettek. A többség azonban még sokkhatás alatt állt és biztonságra vágyott. Rövidesen egy hír kapott szárnyra és terjedt vírusként a városban, mely szerint az áramelosztóban felbukkant egy rejtélyes alak, aki isten küldöttének vallja magát és képes áramot teremteni. Az emberek egyetlen reményükként kaptak a híren és tömegesen özönlöttek az erőműbe.

A gigantikus épület előtt gombostűt sem lehetett leejteni. Tanakodás és bizalmatlanság kavargott a levegőben, majd rövidesen kétkedő hangok kaptak szájra és terjedtek tovább, miszerint ez az egész csak átverés, bizonyára csak el akarják venni tőlük a megmaradt vagyontárgyaikat. A várakozók kezdtek elszéledni, majd hirtelen látványos megdöbbenés lett úrrá a sokaságon. Az épület sötét bejáratánál vibráló fény jelent meg, majd szerzetesek léptek elő, vállukon egy emelvényt tartva, melyen megnyerő küllemű szőke férfi ült. Kezében izzó villanyégőket tartott, háta mögött pedig egy hatalmas tekercs szórta a szikrákat. Amikor a tömeg elé értek, a férfi felállt és diadalmasan így szólt:

– Ne féljenek! Birtokában vagyok az isteni tudásnak, amivel visszaállíthatjuk az eredeti állapotokat. Csupán a bizalmukat kérem, hogy hallgassanak rám, és hamarosan minden olyan lesz, mint azelőtt.

Éljenzés tört ki az emberekből, a férfi pedig odadobott nekik pár világító izzót, melyekről úgy tűnt, sosem alszanak ki. A lelkesedés hatványozottá vált, amikor az emberek saját kezükben tarthatták a bizonyítékát annak a tudásnak, melyet a férfi képviselt, és amivel képesek lehetnek újjáépíteni a várost.

Sam első útja a partra vezetett. A tiszta égbolt és a beláthatatlan messzeségig nyúló tenger összeolvadt a horizonton, mintha nem létezne a fent és lent. A nap melege és a part homokja dédelgette a bőrét. Nagyot szippantott a levegőből, mélyen magába itta a szabadság és boldogság illatát, s úgy érezte, hazaérkezett. Hosszú percekig nem gondolt semmire, inkább csodálta a világ legszebb jelenségét. A város felé nézve aztán meglátta a szórványosan gomolygó füstfelhőt, és fokozódó késztetést érzett, hogy kiderítse, mi történt.

Az utcák csatatérre emlékeztették. Leomlott épületek, beszakadt tetők, kitört üvegek és kiomlott téglák hevertek szerteszét. Az épületek nagy része használhatatlanná vált ugyan, de akadt néhány hely, amit elkerült a baj, mint az adóztatás központja, a pénzügyi tartozások felügyelete, a kaszinó, néhány üzlet, kéjbarlang és lepratelep. Sam jó órányit sétált a hőségben a főtér és a palota felé vezető út reményében, a tikkasztó meleg azonban megállásra kényszerítette. Egy megrongálódott banképület előtt állt meg, melynek bejáratnál széles árnyék húzódott. Fáradtan heveredett a földre. Szótlanul figyelte az elhaladó embereket, akikhez valamiért közelebb érezte magát, mint azelőtt bármikor. Úgy vélte, megszaporodtak a hasonlóságok a kiszolgáltatott helyzetben, hiszen mindenki egyformán piszkos és kimerült, a szokásos törtetést pedig visszafogottság váltotta fel. Egyszer csak egy toprongyos öregember állt meg előtte, köszönt, majd a bejárat másik oldalánál leheveredett.

– Remélem, nem rontja el az üzletem – fricskázott oda Samnek könnyedén.

– Nem fogom – felelte Sam közönyösen. Maga is meglepődött, hiszen korábban udvarias mentegetőzésbe kezdett volna, és talán még fel is áll, hogy azonnal elhagyja a helyet, hogy ne zavarja a másik embert, pláne az üzletét ne rontsa el. Most azonban semmiféle késztetést nem érzett arra, hogy illedelmesen viselkedjen.

– Csak vicceltem. Az utca mindenkié – folytatta az öreg, látva Sam érdektelenségét.

– Aztán maga miért van itt? – érdeklődött, és egy apró tégelyt húzott elő a zsebéből, és fekete port kent az így is kimondottan piszkos bőrére.

Sam nem tudott válaszolni. Üresnek és ötlettelennek érezte magát, és akárhogyan is próbálta összegezni az indokokat, csupán annyit tudott kinyögni: szabadság!

– Szabadság?! – az öreg meghökkent. Ritkán hallani ekkora marhaságot! – nevetett.

– Tudja, az ember általában nem jószántából kerül az utcára. – Majd elkomorodott:

– Hogy őszinte legyek magával, én is meguntam a küzdelmet!

Sam szótlanul hallgatta az öreget, aki időközben egyre elhanyagoltabb formát öltött, s néha, meg-megállva a mondókájában, széles vigyorral kommentálta a történetet. A fogsora olyan volt, mint a zongorabillentyűk, békésen követik rajta egymást a fogai és a sötét lyukak.

– Ezeket egy vita során vesztettem el! – mutatott a foghíjakra, majd hozzátette:

– A szabadságnak ára van! – és fölemelte a bögrét, némi aprót szórt bele, majd jelzésszerűen megrázta az emberek felé. Az elnyűtt járókelők nem reagáltak. Az öregember újra és újra megismételte a folyamatot, eredménytelenül, így hát komótosan feltápászkodott.

– Kell a reggeli, hogy jobban menjen az üzlet! Átmegyek a boltba! Figyeld csak meg, hogy az emberekre mindig számíthatsz! – mosolygott. Odasétált az első jobb állagú emberhez, és kényszeredett, remegő hangon megszólította:

– Kérem uram! Segítsen egy kis apróval!

– Takarodj dolgozni! – förmedt rá az alak, mire az öreg teljesen kikelt magából:

– Jól van, rohadjál meg! Nem kell a szaros pénzed! – ordította, és utánavágta a bögrét. Az aprópénz csilingelve szaladt szét a földön, az öreg pedig a zsebébe nyúlt, és egy vaskos bukszát húzott elő.

– Nekem is van pénzem! – üvöltötte.

– Majd én veszek magamnak reggelit, mert ha magán múlna, bizony megdöglenék! – ordította, hogy bele is rekedt. Amikor kiadta minden dühét, ismét barátságosabb arcot vágott, és mint aki jól végezte dolgát, elégedetten fordult Samhez:

– Mindjárt jövök, el ne rohanj! – és gyorsan eltűnt a vegyesbolt ajtajában.

Sam azon tűnődött, hogyan lehetséges, hogy az öreg semmit nem tapasztalt a tegnapi katasztrófából. Lehet, hogy teljesen őrült, bár a viselkedéséből inkább tudatosan eszelősnek tűnik. Míg ő töprengett, az öreg végigjárta a boltban az italpolcokat, és bőségesen megreggelizett. Benyakalt egy liter vodkát és némi kísérőt, s hosszú évek után először úgy lerészegedett, hogy véletlenül hazatalált.

Sam mozdulatlanul hevert az árnyékban. Élvezte a kontrasztos érzést, ahogy kinyújtott lábai még a napfénybe érnek, térdtől fölfelé haladva viszont már az árnyék hűse csillapítja a tikkasztó hőséget. Mélázva figyelte az embereket, akiket szemlátomást valamiféle tudatosság kerített hatalmába. A szörnyűségek ellenére sem húzódtak vissza a rejtekeikbe, helyette meghatározott útvonalakat jártak be oda-vissza. Mintha már nem tévelyegnének. Felmerült benne a kétely, hogy talán eddig is csak őt zavarta össze valami és lehetséges, hogy csak eszét vette a szerelem? Hamarosan elnyomta az álom. Léptei a gondolat gyorsaságával repítették haza. A szülei házában járt, ahol minden ugyanúgy állt, mint azelőtt, hogy eljött onnan. Látta őket a mindennapi teendőik közepette, amint éppen főznek és kertészkednek, és tudta, hogy sokszor gondolnak rá. Szeretett volna beszélni velük, és elmagyarázni a történteket, hogy miért nem adott hírt magáról évekig, de mintha üvegfal választotta volna el tőlük, észre sem vették. Csalódottan vette tudomásul, hogy többé talán már nem lesz alkalma beszélni velük, vagy látni őket, mert elpazarolta a lehetőségeit. Könny csordult ki a szeméből, amikor hangos dörrenés rángatta vissza a valóságba. Riadtan ugrott félre, a bank ajtaja pedig a helyéről kiszakadva hosszú, ívelt röppályát bejárva az út közepén landolt. Fekete maszkos férfi lépett elő, láthatóan idegesen. Kezében egy üres zsákot szorongatott, majd őrjöngve rázni kezdte a levegőben, aztán a földhöz vágta és ugrálni kezdett rajta. Az elpusztítási procedúrát a símaszkkal is megismételte, és Sam Igort ismerte fel a dühöngő mamlasz személyében.

– Hát te mit csinálsz itt? – hitetlenkedett Sam.

– Oreg baratom! – motyogta Igor megszeppenve, mint akit rajta kaptak a csínytevésen. Próbálta keresni a szavakat, hogy néhány értelmes kérdést tegyen fel Samnek, hiszen az elmúlt éveket ő sem töltötte hasztalanul, és valamelyest csiszolt a nyelvtudásán, de Sam megelőzte.

– Ki akartad rabolni a bankot? – hitetlenkedett.

– Akar bizonyitani apanak! – dünnyögte Igor csalódottan.  De penz sehol! Emberek mondani, penzt tartani szamitogepekben! Hat en menni be es verni szet szamitogepeket, de penz lenni sehol! – idegesen csapott a tenyerébe.  Aztan hallani, penz lenni az internetben! Te tudni, hol lenni internet? – faggatta Samet ingerülten, de ő csak a fejét csóválta.

– Ne haragudj, Igor, de sehol sincs áram, anélkül pedig nincs internet sem! A bankrablás amúgy is rossz dolog.

Igor azonban nem értett vele egyet. Kihúzta magát és a mellkasára mutatott:

– En lenni bankrablas kiralya! Apam hiszi, en soha keresni penzt! Igor megmutatni, hogy szerezni tobb penzt, mint o barmikor!

– Nem tudtam, hogy a szüleiddel élsz – morfondírozott Sam –, sőt, azt sem tudtam, hogy vannak szüleid –, mire Igor a fejét csóválta, és intett neki, hogy kövesse.

A belváros kusza sugárútjain indultak el. Az összkép egyforma volt, mindenütt a pusztítás és a visszamaradottság uralkodott. Sam és Igor az emberek kisebb csoportjait mellőzte az utcákon, amikor a hetedik sugárúthoz érve hatalmas csődület közepén találták magukat. Majd száz összeverődött alak állt körbe egy földre rogyott férfit. Alaposan elverték. Mellette egy másik férfi állt diadalmasan és hergelte az embereket. Az első sorokban zokogó asszony szorongatta félve a gyermekét, és panaszosan kiabált az emberekre:

– Maguk elhiszik ezt az ostobaságot? – kiabálta elkeseredetten.

– Nem lehetnek ennyire vakok! Hát nem látják, hogy mi történik? – De a tömeg csöndre intette. A diadalittas férfi minden szava csak jobban tüzelte őket:

– Ez az ember itt – mutatott a megvert férfira  okkultista fekete mágus! Ő idézte meg a pusztítás szellemét! – hörögte, majd belerúgott a férfi gyomrába, s az nyöszörögve görnyedt össze a földön. Fején nyílt sebek húzódtak, s a vér lassan körberajzolta alakját a betonon. A zokogó asszony kétségbeesetten kiabált hozzá, de a férfi már eszméletlenül hevert. A nő kétségbeesett, majd gyors számvetést követően, mint utolsó lehetőséget megragadva, összeszedte minden erejét és megiramodott az uszító felé, a tömegből azonban kezek nyúltak utána és lefogták. Az uszító alak rendületlen önhittséggel állt és hangosan odavetette a nőnek:

– Este rajtad lesz a sor, hogy bizonyítsd az ártatlanságodat.

Valaki kikiabált a tömegből:

– Engedjétek el! Ártatlan! – Egy fiatal lány állt elő, és az emberekhez fordult:

– Varázslók nem léteznek! Nem lehettek ilyen vakok! – üvöltötte.

– Hát nem látjátok, hogy ez az aljas alak csak a nőt akarja elvenni a szerencsétlentől?

A fújolás alábbhagyott. Néhány fejben szöget ütött a gondolat, hogy a kaotikus helyzetben egyesek majd kapnak az alkalmon és a sebezhetőket megpróbálják eltaposni, akitől pedig el lehet venni, amije van, azt el fogják venni. Az uszító azonban résen volt:

– Boszorkány! – ordította és a lányra mutatott.  Ne higgyetek neki! A bájos kis pofija mögött gonoszság lakozik! – És a gyűlölet újfent erőre kapott.

Kivetették maguk közül a lányt és a földre lökték, egyenesen a vérben úszó férfi mellé. Az uszító érezte, hogy eljött a pillanat, amikor az emberek gondolkodás nélkül hallgatni fognak rá, és gyűlölettel teli hangon kiáltotta:

– Kövezzük meg a latort!

Őrjöngés tört ki a tömegből. A zokogó nő sikolya és a fiatal lány kiabálása feloldódott a hangzavarban. A reakció beindult. Az akarat és a cselekvés azonos irányba mutatott, nem volt, ami megakadályozhatná a tragikus kimenetelt. A két nő egymásba kapaszkodva reszketett a földön, próbálva elfedni az eszméletlen férfit, s közben a felbőszített tömeg, mint az éjszaka sötétje, áthatolhatatlan falként zárta őket szoros gyűrűbe. Minden remény elveszett, nem volt erő, amely megfékezhetné a tömeget, amikor azonban hangos lövések sorozata vert visszhangot a környező falakon. Mindenki ledermedt. Szinte hallani lehetett az azonos ritmusra lüktető szívek dobbanását, amikor Igor és Sam lépett elő:

– Senki nem fog meglincselni senkit! – ordította Sam, majd Igorra és a gépfegyverre mutatott. Az emberi gyűrű szétnyílt körülötte. Az uszítóhoz sétáltak, akit Igor szorosan magához ölelt, a lány pedig felpattant a földről, az asszonyhoz és a gyerekéhez lépett, és odakísérte őket a megvert férfihez. Sam nyugodt ábrázattal állt az emberek előtt. Várt még egy picit, kiélvezve a hirtelen rájuk szakadt csöndet, majd megszólalt:

– Boszorkányok és varázslók? Ők itt? – mutatott a bántalmazottakra.  Melyik korban élnek maguk? – Válasz azonban nem érkezett. Elszórtan köhögés és krákogás kísérte a fejek tisztulását.

– Nincs joguk ítélkezni mások felett! Arra ott van a törvény! Nem ez az ember tette tönkre a világot, és nem is egyetlen ember a hibás. Mindnyájan hibásak vagyunk. Pontosan a most tanúsított viselkedésünk az oka mindennek! Ennél még az állatok is kulturáltabbak! – Néma csönd honolt, majd egy félszeg hang megtörte:

– De hát ilyen a demokrácia!

– Barom! – Sam érvelése tömör volt és velős, melyre válasz már nem érkezett, s kis szünet után folytatta.  Aki még egyszer statáriummal próbálkozik, mások ellen uszít, és védtelenek életére tör, az így jár! – intett Igornak, aki finoman megragadta az uszító nyakát, fölemelte, hogy szemmagasságban legyenek, és egy méltatlankodó fejcsóválást követően az arcába fejelt. A férfi vérző orral rogyott a földre, az orrcsontjával együtt a bátorsága is kettétört, a tömeg pedig szégyenkezve elszéledt.

Hosszú séta következett a sugárutakon és mellékutcákon át a kertváros felé. Úgy tűnt, a Mixano hatása inkább ezt a területet érintette, mert a külső övezetek felé haladva szemmel láthatóan csökkent a pusztulás, majd pár kilométert követően már szinte érintetlenül álltak a házak. Samnek olyan érzése támadt, mintha már járt volna a környéken, és amikor Igor rámutatott a házra, ahova érkeztek, felismerte azt. Elözönlötték az emlékek: az éjszaka Tatjanával, a legcsodálatosabb teremtéssel, akivel valaha találkozott. Persze, ahogy az lenni szokott, a legjobb dolgot nem tudta értékelni idejében, mert akkor éppen elvonta a figyelmét egy jó dolog, ami történetesen Aiko volt. Fanyar képek villantak fel a lányról, akit annyira szeretett, hogy nem vett észre maga körül senki mást. Újra érezte Tatjana sárgadinnye illatát és puha szőke hajának lágy tapintását, dús ajkai meleg érintését a nyakán, majd felvillant előtte saját fásult tükörképe is. Közöny és életuntság látszott az arcán. A fásultságtól tartott leginkább egész életében, mégis olyanná vált, miközben derűsen ugrált mellette az élet szőke csodája. Aztán felvillant a zsúfolt buszmegálló és Trevor esetlen, kajla alakja a gyerekruhában. Barátságos érzés járta át, amikor felidézte az első beszélgetésüket és újra átélte a közös séta élményeit. Amikor még nem lehetett sejteni, hogy a dolgok alakulása ide vezet. Szívesen mélázott volna tovább is az emlékekein mind a jelen pillanatig, hogy aztán további alternatív megoldásokkal pörgesse át a filmet oda-vissza, de Igor barátságosan oldalba taszajtotta, hogy egy pillanatra a lélegzete is bent rekedt.

– Otthon! – mutatott Igor az ismerős házra.  Mutatni neked apa es anya! Mindenki orulni! – Majd kérdés nélkül megragadta Sam karját, és megiramodott vele a ház felé, hogy a szerencsétlen férfi úgy lobogott a kezében, mint a papírsárkány.

*