A csóvány meséje

phytolegenda

Ëccër, amikor Krisztusurunk még a fődönn járt, akkor törtínt ez a eset. Krisztusurunk még csak olyan kicsinkó vót, ippen hogy tötyögött. Esztán gyütt a parancs, nos mënnyi köllött. Gyorsann össze köllött csomagónyi, mënnyi a parancs miatt a dëportácijóba. Így vitt ëngëm is Öreganyád a háború utánn, mikor gyerëk vótam, a kitelepíttískor. Mekkapta a fehír levelet, rá vót írva, meg köllött lënnyie. Szenjózsëf is csóváto a fejit a levél fölött, asztán fokták magukot, nëkierettek. Hëródës király írta aszt a levelet, parancsba atta, hogy mindën apróságot a összes alattvaló köteles beszógátotnyi. Ha nem aggyák ésszē, ēvësszük mink kézzē. Pöcsít, aláírás, Hëródës. Vakargatta Szenjózsëf a szakállát, nem értëtte, minek ennek a Heródësnek az a sok apróság, ki fogja ott azokot ëtetgetnyi, hun fogja abba a hideg palotábo mind altatgatnyi. Nagy gyanúságbo vót Szenjózsëf, amikor leszát hozzá Mihál, az isten angyala, nos aszongya nëkije. Ide figyējj Szenjózsëf. Nagyszörnyű dógok vannak kíszülőbe a világbo. Hëródëst bűnbe vitte a ördög, szógállóji országszërte gyűjtik a kicsinkókot. Vagonyokba rakják ikët, s viszik a palotájjábo. Ott aztán levágják ikët, min szopós malacot, főszeletőllik a konyhánn, sztéjkëkët mëg hamburgërëkët csinánok belüllük, asz zabájjo Szalomé királynő. Amivē nem bírnak, zsupsz, bedobják, tűzre vetik a kemencébe, oszt a kis lelkük, min galambocskák, kiröppennek a kímínyën. Íjjē-nappā íg a tűz Hëródës palotájjábo, rëggētül estig köpi a kímíny a korom füstöt. No, ēhót ēre Szenjózsëf, assë tutta, mihë kapjon hamarébb. Kabd a Márját mëg a gyerëkët, aszongya nëki Mihál, në vigyé sëmmit, maj lekűdök ëgy-két angyalt, szógájjonak nëktëk. Eriggyetëk Ëggyiptom főggyire, ott várd meg, mit hugyann tovább. Maj vagy gyüvök, mer kűnnek, vagy megüzenik. Ennyit mondott a főnök nëkëm is. No szevasz. Azzā megrázto magát Mihál, galambbá változott, nos kiröppent a kímínyënn. Útnak is erettek, ëccál girhës szemárko, hátánn a Márjácsko, ippen szoptassa a Kisjézust. Szenjózsëf mëg előttük futólípísbe, vezeti a szemárkát, vagy ippensíggē húzza. No de ëccërcsak lássák, hogy a út vígibe igën porzik a út, emmá nemjót jelënt. Gyünnek a nyakukra Hëródës katunájji. Jajistenëm, jóistenëm, mos hova bújjunk. Itt átok, ilyen ritkás fasorná, há kapja Szenjózsëf a szemárkát, betëszi a bukorba. Kapja Márját a gyerëkkē, betëszi a zsombíkosba a part alá. Maga mëg fogja megát, főmászik a fáro. Gyünnek ám a katonák, csak úgy vágtotnak. No de hirtelen megánok, itt, ahun ē vannak bújva. Akkor lásso Szenjózsëf a fárú, hogy lepottyant a Kisjézusnak a előkéjje, ott pirosítt a út közepinn. De kíső vót má, há meglapútak. A ëggyik katona ippenn a zsombíkos partyán át meg. Könyörög Márjo a zsombíkosba, kis gazocska, jó gazocska, rejcs ē minkët leveleddē. Nem rejtelek, aszongya. No közelebb gyütt a katona a part szílibe, Márjácsko má a ló fújtatását érëszte a homlokánn. Kis gazocska, jó gazocska, rejcs ē minkët leveleddē. Nem. Monta büszkénn. Leugrott ēre a katona a lovárú, onné kémlēte a terepët. Kis gazocska, jó gazocska, rejcs ē minkët leveleddē. De az megincsak nem. Hát akkor verjëmmeg a pokolbéli parazsas sárkángyík kénköves lehelletivel, te kóró! Sziszëgte Márjo. No, megneszēte ezt a katuna, több së köllött nëkije. Megindút a zsombíkosba. Ëccër csak ēkezd kapóznyi, ugrányi, csapkolónnyi. Kifutott. Hun jajgatott, hun káromította a istent. Hogy verjëmmeg a isten, a ménkű vágjon meg! Csak úgy szitta a szentëknek, angyaloknak seregejit. Vakaródzott, babos vót a lábo, haragosvërës. Nem is vót kedve többet a zsombíkosba mënnyi. Fölűt morogva a lováro, oszt mënt a többiekkē, erittek tovább. Há láss csudát, alig hitte Márjo. Mer a büdös gaszt mekfokta a átok. A leveleinn kicsinkó szőrszálok nyőtek, ez a csóvány vítkinek jegye, merhogy a csóvány vót a gaz, ezëk a töviskék, a halál tüskéjji, mer a bűn fullánkjo a halál. Mekfogta Márjo is, honne fokta vóna, maj kifúrta a ódalát a kíváncsiság. Jó megcsípte. Evvót a pokolbéli sárkángyík lehelete átko, a parazsaji meg a viszketís. Fölíbrett ekkor a Kisjézuska is ídës álmábú, há odamënt a gazho. Hijábo próbáto a annya visszatartanyi, odamászott, nos megajáto a levelit. Nízte Márjo, hogy nem csípte meg a kezit, nem törtínt a Kisjézuskávó sëmmi. De a csóvánnyó së. Ugyanúgy csípős maratt. De amikor a Kisjézus meksímogatta, gyógyíttó erő szökött bele. Így asztán, merhogy ippen a bűnös gaznak a vítke és Márjo átko mëntëtte meg iket, megáldotta a Kisjézus, hogy ő is a embërëk áldáso lëhessën. De mivē gőgös vót a gaz, a büntetíst mekhatta, a áldást hozzá láthotatlannak tëtte. Olyan erős lëtt a csóvány, hogy akármennyit átkozzák is, nem fog rajta má több átok. Ménkű vágjommeg, mongyák, mer csípi iket. De a csóvámbo még a ménkű së csap. Erejit, áldását mëg csak az ismeri, aki tuggya a csóvány meséjit.

 

Időknek ideje

phytoaforizma

Mindën csak a időn múlik. Monta Öregapád. Akárhun vagyunk, akárhugyan vagyunk, mind ëggy, ëgyedű a idő nem mind ëggy. Mer a sok. Mindig sok. Sok idők vannak. Irdatlan nagyon telik a idő, órjássok idő telik mindën szëmpillanatba. Van olyan virág, ami csak ëgy napig íll. A páfrámvirág Szenjános nap északájján, aki asz leszëdi, örök boldogság vál valóra, node olyant embërfija nemtaláll. Akkor nincs máskor. Ēvirágzott. Vót, nincs. Maj lëssz. Ha lëssz. Ha lëssz maj. Mikor lëssz az a maj most! Olyan gyorsan telik a idő, osz mégsë változott sëmmi Ádámatyánk mëg Évanyánk óta. Ëzér kő tunnyi ínyi a idővē. Nem idő nékű. Mi ammá, hogy nincs időm! Vagy mënnyi kő má mekhānyi? Ëccërcsak, nem tunnyi mikor, betēnek a idők, má nem lëssz minek tēnyie, akkor főtámodunk. No akkor ēgyün a időknek ideje. Akkor ēgyün Krisztusurunk, és mindën időt visszaállítt akkorra, amikor még ē së kezdëtt tēnyi, ē së köllött vóna këzdenyije tēnyi, Adáméva idejire a Paradicsomkerbe. Olyan ez, minha a hangszallaglemeszt fordítva tëtted vóna fő. Vagy inkább mind amikor leesik a lánc a biciglin, osz levegőbe teker a embër. No akkor ēgyün a időknek ideje. Ez a örökkí valóság. Minden való ság örök kí van. Mindënkor, mindig. Ëccërcsak, ëccërre, ëffolytábo. Hát aszt embërfija ē nem tuggya kípzēnyi. Hogy az milyen lëssz. Ezér kő tunnyi ínyi a idővē, amíg még van. Mert ha meghalunk, má nem lëssz. Akkor má csak a örökkí valóság marad.

 

A dohán mëg a pájinka

phytoaforizma

Öreganyád monta. A bagó mëg a pájinka a ördög találmányo. Mer amikor a ördög látto a teremtëtt világ szípsígit, ēfokta a irigysíg, hoccsak úgy fújtatott. Látto a szíp mosolygó almákot, szolló szöllőt, csëngő barackot, ringó ringlót, görbe körtét, rëájuk köpött. Pföjj, ezëkët is a níp jováro teremtëtte Atyámteremtőm, monta, há teremtëk nëkik én is. Ahogy a lehelete írte a gyümölcsököt, beléjük esëtt a romlás, minnyá megerjettek, csurgott belüllük a pájinka. Amikor látto a ördög a virágzó növínyëkët, megirigyőte a gyógynövínyëk erejit. No, aszongya, teremtëk én is a níp ípülísire. Azzā kiköpött a fődre, abbú nyőt ki a dohán. Akkora bukor lëtt belülle, mind a ördög dicsősíge. Akkor osztánn ēterjesztëtte a níp között. Vitte a Lucifërkó a dohánt, csinát belülle bagót, füstőt, nos monta a ördög ëvangéljomát. Azóta füstőnek a bűnösök. Csinájják a bűnt a hitetlenyëk, isszák a pájinkát, bagóznak, verik a ördög biblijájját.

Öregapád monta. Nem így van ez, mer Atyámteremtőm teremtëtt mindënt ezënn a világon, mëg a másikon is, még a Lucifërkót is, mer sëmmi sincsen Atyámteremtőm kívű. Mer ha nem lënne romlás, nem lënne főtámodás së. A bagót mëg a pájinkát a élvezetre atta Atyámteremtőm, csak a níp nem tud vele bírnyi. Milyen jó, amikor este a embër megpëdri a cigarettát, vagy begyújcsa a pípát, megsózza ëccsëp métávó, vagy megiszik ëggy stampëdli pájinkát, benne kakukkfüvet áztotva. De nem többet, mer élvezetre van. Há a angyalok nem bagóznak, nem pájinkáznok, a embër élvezettyire van. De ha a élvezettű nem tucc szabadúnyi, akkor má a bűn uralkodik rajtad.

Öreganyád monta. Amikor a bűnök ēburjánoznak a világbo a ördög dicsősígire, ēgyün a Ancikrisztus. Allëssz a Sátány. Osztogassa maj a sok bagót meg pájinkákot. A Lucifërkó lëssz nëkije a Szempétërje, Anciszempétër, az mëgy majd vele, asz térítti majd a nípet a hitetlensígre, járják a világot falurú falura. Osztánn amikor má a egísz világ füstőnyi fog mëg úsznyi a pájinkábo, akkor má a Ancikrisztus fog uralkonnyi, allëssz a pápo, akkor má a pokol itt lëssz ebbe a világbo.

Öregapád monta. Nem lëssz olyan sohasë, mer addigra ēgyün Krisztusurunk, Szempétërrē járják a falukot, osz jó kiebrudājják a Sátányt mëg a Lucifërkót!

 

A kamillavirág meséje

phytolegenda

A kamillavirág kalászírískor virágzik. Szempétër terjesztëtte ē a nípek között. Meséte a ëvangéljomot, vitte a kamillát gyógyíttanyi. Mer mindën nyavala a vítkëk mijatt van. Mer a bűn a halál fullánkjo. Akkor osztánn a fullánk beleesik a lílekbe, ebbű lëssz a vítëk. Amikor belesik a testbe, abbú lëssz a kórság. Begyullad a ember bőre, megfírgësedik a bele, ēlöttyed a húsa, zavaros a víre, megzápúll a foga, bánotos a szíve, meglágyúll a agya. No de hogyha a beteg test a bűnös lílek tokja, mér betegësznek a jámborok is? Emmá csak azér lëhet, mer a embër tudatlanú is vítkëzik. Öregapád aszonta, még ámunkba is vítkëzünk. Krisztusurunk is mënt, gyógyította a nípet, térjetëk meg, monta. Ezér egíssígbe, betegsígbe bűnbánotot kő tartanyi. Minden kórságro használl a imáccság, mëg a kamilla. Mer a kamilla kihajcsa a gyulladást a embërbű, levëszi rúla a nyavalát, megtisztíccsa, mind a kërësztvíz, a ílet vize a bűnős lelket. A kamilla a legkisëbb a virágok között, de a legalázotossabb is. Járhot rajta a embër, ētiporhassa, a kamilla akkor is főszegi szagos virágoit. A kamilla a utak virágo, rajta járnok a bűnbánók, mer az a legalázotossabb. Olyan alázotos, min Kërësztülő Szenjános. Kërësztülő Szenjános nagy tudós embër vót. No nem olyan nagy, min Krisztusurunk, mer Krisztusurunktú mindenki kisebb vót, de mivē Szenjános tudós embër vót, tutta aszt is, hogy ő Krisztusurunknak nyomábo së ír, csak ēkíszítti nëki a útat, mer ő a út a igasság mëg a ílet. A út Szenjános, a igasság Illyés próféta, a ílet Szüzmárjo. Ezëk mind hirdetik Krisztusurunkot. Má mind a fődönn, lílekbe meg a szentháromságot. A ílet a Szentlílek, a igasság Atyámteremtőm, a út mëg Krisztusurunk. Gáspármënyhárboldizsár. A arany a igasság, mert ragyog, a temjén az út, a mirha mëg zamatos, mind a Szentlílek kegyelme mëg a Szüzmárjo jó szaga, ez a ílet. Mer a ílet këgyelëm. A Szenjános íletinek këgyelme vót, hogy ő lëhetëtt a Krisztusurunk úttya. Ott temjénëzëtt előtte a Betlehemtű a koponyahëgyig. Lílegbe mindíg Krisztusurunkkā vót, mer ők má lílekbe akkor is ëgybe vótak, mikor a annyuk míhibe vótak. De Krisztusurunknak köllött esztánn ēvígeznyi, ahugyann meg vót írva. Ammá nem a Szenjánosra tartozott. A Szenjános mënt, hirdette a nípnek a ëvangéljomot. Térjetëk meg, kevíly nípek, mer közē van a mënnyek országo. Tarcsatok bűnbánotot. Kíszűjetëk, mer Krisztusurunk a fődönn jár, köztünk. Osz kimënt a határbo, ott lakott, mind a hontalanok a sënkifőggyinn. Ëffolytábo imátkozott, ínekőte a szíp litánijákot. Csak a Szentlílekkē társolgott, ha odaröppent hozzá. Asztám mënt a Jordám folyóho, kërësztűte a nípet. De nem úgy mënt még akkor a kërësztölís, min mámo, hogy csak úgy odalöttyintnek a gyerëcske homlokáro ëccsëp vizet. Akkor még meglëtt embërëk is mëntek, aki csak akart, akárhánszor, csak le köllött bőjtőnyi nëgyven napot a pusztábo kënyérënn és vízënn, és imátkoznyi nëgyven éccakánn. No akkor megbánto a bűnit, mëhetëtt a Jordámbo a Szenjános keze alá. Mëntek is, követte a níp, levetkőztek anyaszűtt mesztelenre, belemerűtek a Jordám folyóba, nos akkor a íllő víz fődobta a lelküköt, mer az a nëgyven nap alatt mekkönnyebűt. Akkor Szenjános kikapta a lelket a vízbű, nekifogott zútyónyi, mind a mosónő, mosta, míg az tisztáro ki nem fehírëdëtt. Akkor asztán fokta, visszanyomta a embër feje lágyánn kërësztű, beletömte, becsukta a koponya hëgyit. Vót úgy, rëggētű estélig mást së csinát, csak mosta a lelkekët a Jordám folyóba. No maj adok én nëktëk, ilyen koszos ruhábo mënnítëk a mënnyek országábo, monta, oszt zútyóta őköt a hév lúggā. Ēccēr esztánn Krisztusurunk is beát a sorba. Mire sorra kerűt, Szenjános má igën fárott vót a nagy mosásbo. Elősször nem ismerte meg. De asztánn a lílek megsúgta nëki. Nem akarta megkërësztőnyi. Mestër, në csinád má, há én arra së vagyok méltó, hogy a cipőfűzőjjidët bekössem. Aszongya Krisztusurunknak. Në beszíjj Szenjános, felelli rá. Mindënnek sora van a világonn, rengye és móggya szërint. Há meg köllött lënnyie, meg vót írva. No de Krisztusurunk lelkinn nem vót mit mosni. Olyan vót az, mind a patyolat, nem vót azonn sëmmi makula, úgy ragyogott az, hogy győzött a níp a szëme elé kapkonnyi, meg në vakújjon. Ekkor a nagy ragyogásbú leszát Krisztusurunk fejire ëgy fehír galamb. Avvót a Szentlílek. Megnyít a fellegajtó, Atyámteremtőm mëg leszót a níphë. Ez a én fijam, a út, a igasság, a ílet. Szenpétër is ott át a sorba, várt a kërëssígre, látto a nagy csudát. Látto azt is, hogy amikor a galamb ēröppent Krisztusurunk fejirű, három csëpp a út mënti porba hullott, mer ugyi vizes vót Krisztusurunk feje. Há mire Szenpétër odamëgy, lásso, apró fehír virág nyőtt ki a útonn a repedísbe. Kis virágo ragyogott, min Krisztusurunk feje, kicsiny szirmaji patyolatfehírek vótak, szaga mind a Szentlílek këgyelme. Lásso akkor Szenpétër, hogy csuda törtínt, ebbű tutta asztánn, hogy Krisztusurunk tudományo nagyobb, min Szenjánosé. Megszagúta a kamillát, rögtön eszibe jutottak Szenjános szavai. Mer aki énutánnom gyün, annem hév lúggā mossa meg a lelketëkët, hanem a Szentlílek këgyelmivē. No de jó szagú ez a Szentlílek këgyelme, még a szívem is főderűll tűle. Gondúta Szenpétër, no én ezt a szent embërt követnyi fogom, nos mënt Krisztusurunk utánn. Azóta mëgy Szenpéter Krisztusurunkā, talánn még májig is mënnek, mer hogy meg nem hātak, abbiztos. Mëntek mindënfelé a nípek közé, Szenpétër mëg meséte a kamillavirág csudálotos törtínetit. Abba lakik a Szentlílek këgyelme, Szenjános alázotosságo, ez a utak virágo, kivëszi a embër szívibű a bűn fullánkját, monta.