„…azt sem tudta, hogy döfje le szegény tetemes gyümölcsöt.”

/Szeles Judit/

Hazafelé tartott a hajdani szőlődűlő helyén álló körzeti rendelőből. Az emlővizsgálat manuális részének kellemetlenségén tűnődött. Nem szerette, ha női kezek tapogatják, de hát nem is az élvezet miatt ment orvoshoz. Két hete az asszisztensnő, most meg egy hosszú tűvel a szakorvosnő piszkálta meg a bal mellét. Most hogyan tovább, morfondírozott, miközben lehorgasztott fejjel lépkedett a különféle testnedvekkel tarkított járdán. Az egykori polgári jólétről tanúskodó eklektikus bérházakra a szocializmus korából származható alumínium-, pévécécsövek, upc-vezetékek kúsztak fölfelé. Gondolataiból a szürke, málló falnak döntött csenevész facsontváz látványa zökkentette ki. Karácsonyfa volt télen, és most, a júliusi forróságban azt várta, hogy egy irgalmas kéz bevágja a kukásautóba. Minden ágát gondosan tövig levágták, bársonyos barnára kopott csonkjai utaltak valahai épségére, de talán nem volt alkalmatos vágóeszköz a konyhafiókban, amellyel karcsú törzsét is miszlikbe aprították volna, így benne maradt egy utolsó lehelet. A tetem egészen belesimult a környezetébe, lehet, hogy emiatt nem mozdították el innen. Éva látta rezgő zöld ágain a himbálózó szaloncukrokat, színes gömböket, a mellette játszó gyerekeket, a konyhából beszálló halászlé és rántott hús illatát. Hallotta, hogyan hull szanaszét a forgács, látta az erős férfikéz markolta böllérkést. Ez a kéz két órája még egy másik lakás másik asszonyának bugyijában motozott, de most már zöld műanyag talpba gyömöszölte a hajlékony testű örökzöldet.

Első karácsonyi emléke gyomortáji remegést idézett elő benne. Annyira kicsi volt még, hogy hazája flórájáról és faunájáról mit sem tudhatott. Az egyik rokon banánt töm a szájába, ez volt a család legnagyobb ajándéka. Sokáig maradt torkában az émelyítően aromás íz. Bebújt a sarokba és a boszorkány elől lovon menekülő Rózsa és Ibolyát olvasta. Különösen azt a részt szerette, amikor Ibolya vércseppet vet sebtében maguk mögé, amely hirtelen vértóvá duzzad. A vércsepptóról egy másik szép kerekség jutott az eszébe, a nyári görögdinnyeevés a nagyanyjánál. Nem olyan régen halovány rózsaszínű selyemruhát kapott a külföldi rokonoktól. Úgy képzelte, csak a mesebeli királykisasszony hordhat ilyet. Felső részét hímzés borította, és apró fodrok szegélyezték. Nem volt még ilyen szép ruhája. Ebben ment másnap a falusi iskolába. Még nem is látott hosszú hajfonatot, olyan hosszút, hogy visszahajtva hurokként lifegett kétoldalt a padtársa arcán. A sápadt rózsaszín ruha színes hímzett virágai iránt érzéketlenek maradtak az osztálytársak. De az ő fiúsra nyírt haja és a neve fékezhetetlen indulatokat szított. Egymás szavába vágva ordították: Hát ez egy fiú! Pfújj, micsoda neve van… Nézzétek meg már a micsodáját… A szülei azt szerették volna, hogy dús hajzata legyen, ezért mindig erősen megnyírták, ő már hozzászokott, észre sem vette, de most kénytelen volt más szemmel tekinteni önmagára. Amikor délben hazament, csak az ebédre koncentrált, nem szólalt meg, igaz, nem is kérdezték, mi történt vele az iskolában. Nem veszed le az ünneplődet? – kérdezte a nagymama. Nem akaródzott bugyira vetkőzni, úgy tett, mintha nem hallotta volna. Behozták a dinnyét, ez volt az ebéd fénypontja.

Vedd már le a ruhádat, meleg van, jobb lesz bugyiban, és nem lesz foltos a ruhád, ha leeszed, soha többé nem lehet kimosni a dinnyefoltot.

Náluk nem volt szokás lemosni a dinnyéről a rászáradt sárrögöket. A pincében órákon át állt, hűlt ebédig, az érlelődő verbászi büdössajt társaságában. A rózsaszínű, penészhólyagokkal pettyezett túrósajt receptjét mamika nem hagyta rá, a fanyar, üde s nehéz íz elveszett a múltban. A dinnye akkora volt, hogy elő kellett venni a disznóölő kést, csak az érte át széltében-hosszában az asztalon trónoló töktermést. Nagypapa marokra fogta a vágószerszámot, belevágta a zöld páncélba, majd lomhán, roppanva hasadt ketté a dinnye, s mint fénylő svábbogarak, repkedtek ki belőle a fekete magok, és feltárult a gyümölcs vörösen izzó teste. A kislány a lyukas részeket szerette, főleg azt, amikor a lyukak mélyén egy-egy elbújt mag meg-megpattan a foga alatt. A sötét rózsaszín gyümölcshús dús leve végigcsorgott a könyökén és továbbfolyt az ölébe, aztán tócsában megállt a két lába között. Későn vette észre, nagyanyja azonnal lerángatta róla a ruhát és azt mondta, hogy amíg ki nem növi, így jár majd benne.