Az egész úgy kezdődött, hogy az AstorArt nevű felhasználó 2012 januárjában feltöltött egy videót a netre, amiben anyukád különböző filmjeiből vannak összevágva jelenetek, közben pedig Dean Martin dalát, a Mambo Italiano-t énekli – kezdett bele a történetbe Iman apukája.

Egy átlagos szerda este volt, délután kosaraztak a parkban, pizzát rendeltek, egy negyvenöt centis hawaii-t, a szokásos menüt. Nézték a tévét, aztán fürdés, fogmosás. Mindig egyszerre mostak fogat, mert ha Iman apukája nem ellenőrizte, Iman hajlamos volt elbliccelni. Bement a fürdőszobába, nézte a fogmosópoharat, kicsit szédült a bortól és pálinkától, nézte a fogkefét, vagyis a fogkeféket, az övé volt a kék-piros, Imané a piros-kék, és mikor megérintette a fejüket, száraznak bizonyultak. Jobb ezt együtt letudni, gondolta, még a fröccsök előtt, a gyerekkel együtt. Aztán olyan éjfél felé, mikor ment aludni, ő újra fogat mosott. Ilyenkor mindig benézett Iman szobájába, tekintete elmélázott pár percet fia alvó arcán.

Ahhoz hogy idáig eljusson a nap, mesét kellett olvasni. Kezdetben Micimackó volt a sláger, aztán Kis herceg, majd pedig mindenféle Lázár Ervinek. Az utóbbi években, mióta Iman gimnáziumba járt, már mindegy volt, jöhetett Darvasi László, Krasznahorkai, Esterházy. Dosztojevszkijtől a Karamazov testvérek nagy közös kaland volt, Márquez Száz év magányát félbehagyták. Olyan harminc év magányig jutottunk, egy generáció, az se kevés – viccelődött Iman apukája az 57-es számú italboltban, ahol mindenki csak Imannak hívta, mert állandóan a fiáról mesélt. Ma, ezen az átlagos szerda estén, Iman nem akarta folytatni A gyűrűk urát, hanem megkérdezte: Papa, te hogyan ismerted meg az anyut?

Iman anyukája nem lakott velük az Etele úti panellakásban, Iman nem is biztos benne, hogy ismerte, pedig az apukája állítja, hogy pár évig még velük élt. Mikor Iman kicsi volt, sokat mesélt neki Sophiáról, de az utóbbi években már nehezére esett, kellemetlenül érintette a dolog. Most mégsem hessegette el a kérdést. Szóval volt ez a videó, 2012 január elején. Szörföltem a neten, emlékszem, egy szürke téli nap múlt el, csupa latyak volt az egész város. És akkor megláttam a csodálatos Sophiát, ahogy egy napsütötte olasz falucska főterén sétál át, egy hústálat tartva a kezében, száján vérvörös rúzs, darázsderekát táncoltatja a toszkán szellő.

Régebben mindig úgy mesélted, a szicíliai felhők bodrai táncoltatták, apu! – vágott közbe Iman. Igen, és táncoltatták az Alpok hófödte csúcsai is, Bretagne magányban csoportosuló menhirei halkan dúdoltak, hogy az eurázsiai tajga rénszarvasai hűs levegőt hozzanak a szájukban, mielőtt anyád homlokáról az első izzadságcsepp végig találna gördülni a nyakán, hiszen jól tudta mindenki, hogy amint a nyakhoz ér az a kis sós csepp, a Kaszpi-tenger kilép medréből, mert nem hagyhatja, hogy egy messzire tévedt gyöngyöcskéje női mellek közelébe kerüljön.

Néztem anyádat ezen a videón, és biztos voltam benne, hogy meg kell ismernem. Felhívtam egy régi osztálytársamat, aki a filmiparban dolgozott, és a segítségét kértem. Átküldtem neki a videót, hogy ki ez a színésznő a képeken, és hogy nem tudna-e vele összehozni. Néhány nappal később hívott Eszter és mondta, hogy akiért én ennyire odavagyok, az Sophia Loren, híres olasz színésznő, már elmúlt hetven éves, ezek a filmek nagyon régiek. Igen, ezt értem, de meg tudna-e szervezni vele egy találkozót. Párizsban, egy félreeső kis kávézóban. Vagy Stockholm valamelyik külvárosi késdobálójában. De nekem Santiago de Compostella főtere is tökéletesen megfelelne. Eszter sokáig nem szólt bele a telefonba. Úgy hírlett róla, igazi nagyágyú a szakmában, ha valamit el lehet intézni, akkor ő volt az, aki el tudta intézni. Majd annyit mondott, néhány nap múlva jelentkezik.

Az elkövetkező két hétben munka után Sophia Loren filmjeit néztem. Kívülről tudtam az összest. Minden mondata, minden mozdulata, minden szava közhely lett, de macskaszeme érthetetlen volt. Aztán csörgött a telefon. Eszter alig hallhatóan egy repülőgép-járatszámot suttogott, aztán letette. Másnap olvastam az újságban, hogy kómába esett. Három évvel később tért magához, utána újra a filmiparban kezdett dolgozni, és pár évvel később Oscar-díjat kapott Remeterák című forgatókönyvéért.

A repülőgép indulásáig folyékonyan megtanultam olaszul, ami később feleslegesnek bizonyult, mert Sophia csak franciául volt hajlandó beszélni velem. Szentpétervár mellett egy kis tanyán szálltam ki az autóból, ő az udvar közepén állt. Vous parlez francais ou pas du tout! – mondta, és megvillant a szeme. Ekkor amúgy Haitin egy kisebb sziget elsüllyedt, de szerencsére csak a részeges szállodaportás vesztette életét, aki holland hajóskapitányi állását volt kénytelen ópiumfüggősége miatt elhagyni, és a szigetre költözni. Vous parlez francais ou pas du tout! – mondta Sophia, és bement a házba.

Néhány nap alatt megtanultam franciául is, így hajlandó volt velem vacsorázni. Majdnem nyolcvan éves volt már ekkor, és én is legalább hatvan. Egészen kopasz voltam, kicsit nagyothallottam, és reggelente vacakolt a derekam. Hosszan beszélgettünk orvosságokról, a doktorok packázásairól és hogy milyen gyorsan telt el ez a sok év, igazából nem is nagyon csináltunk semmit. Végül elköszöntem és lefeküdtem aludni a szobámban. Másnap autó jött értem, kivitt a reptérre, és hazajöttem ide, az Etele útra.

Egy évvel később csörgött a telefonom, Sophia volt az, tökéletes magyarsággal kérdezte, hogy hányas kapucsengő, mert nem látja kiírva nevem. Megmondtam a számot és kinéztem az ablakon: egy hatalmas fekete limuzinból egy arab kinézetű sofőr bőröndöket pakolt ki. Rohantam az ajtóhoz, már ott állt Sophia, karján téged tartott, kicsi Iman. Hogy milyen édesen hortyogtál. Rögtön tudtam, hogy a közös gyerekünk vagy, mert homlokodon egy göndör hajtincsen száznegyven év tapasztalata hintázott. Sophia macskaszeme huncutul villant és csak annyit mondott: Örülsz? Jó, hát akkor itt fogunk élni.