Egy svéd költő angolul írt verseskötetet Budapestről. Ez a Budapest Poems. Különös élmény volt kinyitni, és az első sort („A room of one’s own!”) a lundi egyetem könyvtárában olvasni, ahol többek között Virginia Woolf szavai díszítik a falakat. A költő, Per Svenson maga is Lundben él jelenleg, a kötetet is ott adták ki, de ahogy az angol nyelv is utal rá, a célközönség valahol máshol leledzik. Aztán hazajöttem, és akár végig is sétálhattam és utazhattam volna azt a többszörösen körkörös útvonalat, amit a versek címében jelölt helyszínek kiadnak. Orbán Krisztina recenziója.

A költőt koldushoz hasonlító lírai én célkitűzése impressziókat gyűjteni, hogy azokból felrajzoljon, visszaadjon egy várost, egy szubjektív térélményt. A vállalkozás nem idegen a szerzőtől, hiszen 2014-ben Köpenhamnsdikter, azaz Koppenhágai versek címmel is jelent meg kötete. Történetileg sem egyedülálló ez a törekvés. Svenson James Joyce Bahnhofstrasséját említi a saját „küldetésével” egy lapon, bár a két szerző leginkább csak a címadás módjában osztozik.A versek – egy kivételével – nincsenek versszakokra bontva, a változó, de igen gyakran nagyon rövid sorok és esetleges rímképletek jellemezte szabadverseket két prózavers szakítja meg: mindkettő a Dunáról szól, szavaik margótól margóig kitöltik a lapot, mint a folyó a medrét.

A verssé komponált benyomásokból álló vékonyka kötetet – vagy a költő szavaival „kis könyvet” – több visszatérő elem teszi egységessé, így az építészeti részletek, a tömegközlekedési eszközök és a csattanószerű lezárások. A lírai én akár egy radar figyeli a környezetét, hogy aztán egy-egy oszlopcsarnokot, sárga villamost, kapuzatot, 76-os trolit emeljen ki, vagy pont, hogy be: a versvilágba. Változó fényerővel világítanak ezek. A csattanók néhol várhatóak, néhol pedig túl gyorsan vágnak el egy lehetséges gondolatmenetet, és így a felszínesség szintjén tartják azt. Azonban a kevés kompakttá összefésült versben éppen ezek az elemek ragyognak. Az egyetlen aranyszín pillanatot, egy elsuhanó kettes villamost, majd annak váratlan hiányát megörökítő Akadémia ilyen. Ilyen a Panel Doors at the Ferenc József Étterem kék verse is, a maga játékos és fantáziadús asszociációival; meg a Calvinist Church on Újpesti Rakpart, amelyben a harangtorony erkélyeire kilépő négy isten is végső soron az art déco szédületét dicsőíti. Ezeknél az apró részleteknél is jelentősebb a verseket átszövő humoros játékosság, amely az említett asszociációkban, a szóviccekben, a jelzőhasználatban vagy a költői utasításokban nyilatkozik meg.

A Chain Bridge (Lánchíd) című nyitóvers a hidat a köztesség kifejezésére használja fel. Így lesz a lírai én „go-between” és „bilocal”. Főleg a szimbolikus elhelyezés tükrében egyértelmű azonban, hogy Svenson építkezik saját svéd-magyar helyzetének élményanyagából is. Ez a tapasztalat később is visszatér a két prózai darab egyikében, ahol egyenesen két párhuzamos élet közötti átjárhatósággá fajul a Duna átszelése. Hasonlóan szimbolikus a záró darab is, egészen pontosan az utolsó kérdések: „Where will you go? / To the Eastern station? / Or will you stay?” Megint csak erős az áthallás a költő saját élethelyzete, egy transzkulturális életmód és a két városrész, Buda és Pest között oda-vissza utazó figura között. Az olvasó háttértudására is támaszkodik ez a lezárás, miszerint a vonatok a Keletiből a „whole plagued / Central Europe region” felé és még tovább vezetnek. Ugyanakkor Svenson költői hangjához amúgy is tökéletesen illik ez a látszólagos ellentét, ahol nemcsak egymás mellé állítja a kettőt, de ráadásul a Keletivel fejezi ki a nyugatot.
Ez a kérdésfelvetés nem vonul végig a köteten, inkább csak keretbe helyezi azt. Az ellenpontozás szerkesztőereje annál inkább jelen van a kötet egészében. Így kerül egymás mellé a Makrancos Kata, „this frozen English / dance of death” és a vörös oszlop, amit a déli napfény melegít. A leggyakoribb ellentét mégis a kinn és benn, azaz a magyar és a nyugati közötti, de ez a két világ komolytalan vetélkedésük ellenére végül jól megfér egymás mellett. Ez gyakran az egymásra épülő mondatokon keresztül bomlik ki, ahol egy-egy kiindulópontból a gondolatmenet a magyar történelmi, kultúrtörténeti utalásokon és világirodalmi intertextualitáson cikázik keresztül, hogy rendszerint a lokalitásban térjen nyugovóra. Így a Duna-partra odaképzeli József Attila hiányát, hogy aztán inkább a Dán Nemzeti Galériában látott Szürke tükröt utánzó vízfelszínné lényegüljön át a látvány. A Ferenc József Étterem poszterének női alakjától pedig Strindberg abszintjáig, majd a magyar nők szépségének legendájához vezet a fonál.

A skandináv utalásokkal mégis óvatos Svenson: Koppenhágán és egy párizsi, svéd balett-társulaton kívül kizárólag Strindberg-et és Tranströmert idézi meg, őket is szigorúan névvel, hogy egyértelműen beazonosíthatóak legyenek. Vissza kellett fognia magát? Jó eséllyel tudatos döntés volt, része annak, ahogyan a kötetet a célközönségre szabta, és nem feltétlenül csak a magyarra. A Budapesten letelepült nemzetközi értelmiséginek is a magyar és nyugati kultúrtörténetnek ez a kánona a legkönnyebben hozzáférhető. A józan döntés segítette az egységességet, még ha talán szegényebb is így az eredmény.

Az épületek és a város tömbjében ezekkel a korszakokon és határokon átívelő kulturális utalásokkal, illetve nagyon is fizikai utazással teremti meg a könnyedségét és a mozgásterét. Ez a legnagyobb teljesítménye a Budapest Poemsnek, akár azzal együtt, akár annak ellenére, hogy sokszor úgy tűnhet, a benyomások ereje mind a mondanivaló, mind a forma felett uralkodik. Ez potenciális mélységeknek nem hagy teret, ám egységet alkot. Egyértelműen végiggondolt koncepció alapján egy – valószínűleg a végeredményhez képest többszörös méretű anyagból összeválogatott – enyhén hullámzó színvonalú versgyűjtemény született. Ezzel teljesíti azt a vállalást, ami a nyitóversben is megjelenik a koldushasonlattal, majd később a Szellemi Tulajdon Hivatalának filléres puttóinak címezve, akiktől áldást kér „játékos erőfeszítéseire”.

Ha a kötet végére, a tartalomjegyzékhez érve még egyszer rápillantunk a helyszínekre, mellbe vághat, hogy csupa kulturális, elegáns, de legalábbis szimbolikus hely jelenik meg: a New York Kávéház, a Parlament, az Akadémia és így tovább. Így lesz futó kulturális illúziók hazája ez a lírai Budapest. Egy álomszerű, ihlető és vonzó hely. Talán vonzóbb, mint az igazi.

Per Svenson, Budapest Poems, Lund, Edition Tegnér, 2016.

A kötet kapható az Írók Boltjában!

Kiemelt kép: Origo