Jó volna épségben hazaérni.

Először megyek, amióta eltemettük. Az jut eszembe, utoljára gyerekként követett a hold. Kihajolok, hogy kint se legyen levegő. Még ilyenkor is órákba telne keresztülvágni a városon, itt viszont, az elkerülőn, egy postás furgont és két idegen rendszámtáblás autót leszámítva, egyáltalán nem találkoztam senkivel. Elviselhetetlen a hőség. Rejtekútjain a víz hordja belőlem a sót. Rátelepszik a számra. Nem tudok eleget inni, forró. Csúszik mindenem. Szól a rádió: addig is zene.

Reflektortól elhagyott, kertbe kövült őz.

Felejteni kezdett, amikor elköltöztem. Anyám szerint apróságok ugyanúgy voltak ezen az egyre gyarapodó listán, mint az élete alapjaiként is megingathatatlannak hitt részletek; nem egyik napról a másikra, inkább lassan, észrevétlenül, és még csak nem is véglegesen, mert ami kedden elveszett helyszínként, óraként vagy személyként tátongott egy-egy beszélgetésben, arról másnap, szerda délben, a konyhában pontos és kimerítő beszámolót tartott; élete legjelentéktelenebb csomó- és időpontjai újra megegyeztek a történeteiből már megismertekével. Előfordult, bárkit vadidegennek, vagy saját rokonának – anyjának, rég halott nagyapjának – nézett, olyan eseményeket kért tőlük számon, amelyekre azok nem emlékezhettek, és ahogy azt anyám bizonytalanul hozzáfűzte: nem is tudhatták volna meg. Nem csoda, hogy a még élők ténylegesen is elmaradoztak.

A harmadik vizsgaidőszakomra megvolt a diagnózis; a betegség lefolyása a memóriája romlását, állapota visszafordíthatatlan súlyosbodását ígérte. Akkor tudtam meg az előzményeket is, addig semmire nem gyanakodtam. Rövid találkozásaink, hívásaink alatt előfordult, hogy szórakozottnak és fáradtnak éreztem, de mást nem vettem észre. Anyám pedig, mint mindig, hallgatott a beálló változásokról. Talán vékonyabb volt, ami viszont semmit nem jelentett, mert valahogy állandóan lötyögtek rajta a ruhái, mintha jó ideje már nem lehetne újat kapni a méretében, vagy egyszerűen csak az egykori szabója keze nyomát akarta ezekben továbbringatni. Azt hittem, a tekintete vált kásássá: lemezkék torlódásának néztem, amit meg a tudomásomra jutott baj kivetítéseként hárítottam. Nem vizsgálgattam, és szándékosan nem tettem próbára, nem akartam felejtésen érni.

Úgy csináltunk, mintha nagyobb baj nem történhetne: beszélgettünk. Hol lelkesen, hol tapintatosan az éjszakákról, a belváros épületeiről, iskoláról, tanárokról, fiúkról kérdezett. Én a kertvárosról, ház körüli teendőkről, szomszédok hóbortjairól, a megfigyeléseiről, madarakról, kitett szalonnáról. Ahogy enyhült az idő, elsétáltunk a parkba, közben hibátlanul mondta el az egyik kedvenc történetét. Azt éreztem, mintha végig ott lennék benne. A padon ültünk, egy darabig hallgatott; arra próbált rájönni, azt adogatta össze, hányadik havazás marad el az életében. Aztán legyintett, még ő sem emlékezhet mindenre. Mégis, két alkalommal tanúja voltam, amint nem talál magában valamit; az egyik a tej volt. Éppen reggeliztünk, a napi programommal szórakoztattam – könyvtárral, kávézóval, mozival –, amikor az üres poharára kezdett mutogatni, kért abból az izéből. Nem értettem. Elakadt valamiben, valami eltűnt.

Abból a hidegből. Narancslét? Nem. Gyerekek isszák. Kakaó? Répalé? Nem, nem. Dobozból is lehet! – barkohbává alakult az egész. Még vagy két-három kérdés volt hozzá szükséges, de addigra már mindketten nevettünk; pedig korábban is rájöhettem volna, mert valamennyi szavában ott fehérlett egy másik szó helye.

Ez a jelenet volt a legélesebb. A másik dologra még nem emlékszem.

Tavaszodott, elkóborolt. Anyám szerint keresett valakit, akivel találkozója lett volna, aki akár már évtizedek óta is halott lehetett. A parkból vitték haza, zavaros volt. Megfázott, mégsem tartották súlyosnak, és mert a kórházban amúgy sem volt szabad ágy, a vizsgálat után otthon maradhatott.

Két héttel később javulni kezdett, már nem köhögött, alig fulladt, a hőemelkedése lement, amikor egyik éjszaka váratlanul anyám telefonált. Az íróasztalomnál ültem, szavakat tanultam: l’orage ’vihar’, l’otage ’túsz’; ’kezes’. Azonnal lerohantam, kocsiba, az ő régi kocsijába szálltam. Imádkoztam, hogy induljon, aztán meg sem álltam hazáig. Akkor is ezen az úton jöttem.

Halványult, eltűnni látszott az ágyneműben. Néhány kanál levest diktált bele anyám, hogy aztán nyugodt szívvel magunkra hagyhasson. Az ágya szélére ültem, megsimogattam a rémült arcát. Nagyapám halkan, szakadozva beszélt: arról, mit reggelizett; milyen kényelmes és illatos ez az új dunyha; melyik régi sanzont hallotta a rádióban, ami egy csilláros-frakkos fogadásra emlékeztette; melyik könyvből olvasott és milyen fejezetet; és mennyire kedves anyámtól, hogy tegnap is és ma is vett neki újságot, pedig már évekkel korábban lemondták az előfizetést.

A napja kirakósát ezekből a nyitott eseménytelenségekből rendezgette össze. Az utolsó kockája lehettem én. Már csak az hiányzott.

*

(Az illusztráció Keserü Piroska munkája.)