Estére hidegfront éri el hazánkat. Még ha
nem is tudjuk pontosan, hogy az hol van.
Amikor csak ketten vagyunk, véletlenül
sem maradunk józanok. Ez nem panaszkodás.
Legyen mire fogni. Talán a hűvösebb időtől
várunk valami belső enyhülést. Hogy kevésbé
legyünk szomjasak. Pedig a kisebb műtétek
előtt sem lehet hat­nyolc órával, még vizet sem.
Nem tudom, akkor miről beszélnénk.
Folyton csak meghagyunk valamit, valami
túl drága maradékot, fizetős parkolókban az aprót,
szemrehányó utalásokban az igazi mondatokat.
Tenyeredbe írod, el ne felejtsd, hogy ma nem, ma
nem megyünk. Egy­egy napot meghagyunk.
Például ezt, ezt majd akkorra, mikor nem leszel.
Tétnélküli fogadásokat kötünk, épphogy gondolni,
mi lenne ha. Kicsit beborul. Elér valami hideg. Azt hiszem,
minden kelet­európai csókban van egy kis jobbleszmajd.
Találunk régi, csúsztatott érdekességeket. Lásd, hogy nem hiába.
Elvicceljük a kapott eredményeket,
a legtöbb választ el sem hisszük. Azt mondod: Az nem lehet!
Mosolygunk gyávaságból, hogy nem merjük kipróbálni.
Még azt sem, amit mondtam,
hogyha lelöknéd az üres korsót – mert egyszer rám veted magad ­
vajon betörné­e a járólapot. Hátha az is valamit, elválaszt valamitől.