A kilencedik emeletre érkezve egy határozott zökkenéssel fékezett a lift. Negyvenötös lakás. Martos Árpád, Kovács Andrea  állt a gravírozott kistáblán. A csontos kéz egyetlen határozott koppantással jelezte, hogy megérkezett. Egy negyvenes éveiben járó vörös nő nyitott ajtót.

 Szia!

 Szia! Apa ébren van már?

 Persze, már vár téged.

A nő lesegítette a fiú kabátját, és az előszobafalra akasztotta.

 Kérsz egy teát?

 Még nem, köszönöm! Majd esetleg utána  hangzott a szűkszavú válasz.

Andrea, Árpád második felesége mosolyogva a kisszoba felé mutatott, és hagyta, hogy a fiú menjen előre. A szürke, dohányfüsttől karcos levegőt csak a televízió hangja töltötte meg egy kis élettel.

 Robi?  kérdezte az ágyon elterülő férfi.

A háromszoros Év Erdésze-díjas Martos Árpád mellkasáig betakarva egy napszítta, barna takaró alól nézte a parlamenti közvetítést.

 Igen, én vagyok. Megint politizálsz?  indult az ablak felé, hogy a félig leeresztett redőnyt teljesen felhúzza. – Engedek be egy kis napfényt.

 Az utolsó leheletemig, fiam!  kuncogott.  Tudni akarom, mit művelnek ezek ott.

Andrea megállt az ajtóban, és ujjait a szája előtt morzsolgatva figyelte Robi minden lépését. Egy mondat arról, hogy mit csinál éppen Robi.

 Milyen szép virágaid vannak!  nézett a cserepes orchideák és törperózsák felé, majd megpillantott egy ketrecet is.  Ez egy nyúl?

 Igen  morogta az apja , Andrea hozta mind, de hogy minek, azt nem értem.

 Hogy egy kicsit otthonosabban érezd magad, drágám!  szólt közbe a vörös nő.

Robi odalépett a kisállathoz és megkocogtatta a rácsot, majd ajkát felhúzva cuppogott felé. Andrea felemelte a távirányítót, és kinyomta a tévét, amire az ágy felől csak egy morcos tekintet volt a válasz. Majd a fiú odalépett az apja mellé. Egy pillantást vetett a nőre, aki erre megfordult, és becsukta maga mögött az ajtót, hogy kettesben hagyja őket.

 Hogy vagy? Nem gondoltad meg magad?  kérdezte Robi.

 Emlékszel a kilátóra a Lapos-hát tetején?

 Persze!

 Tegnap eszembe jutott, hogy soha többet nem mászhatok fel oda. A fél megyét be lehetett látni, imádtam. De hát, ez is valami! Nem mindenkinek adatik meg, hogy egész hátralévő életében a kisujját sem kell mozdítania – mosolyodott el az öreg.

A fiú is magára erőltetett egy fél mosolyt, majd orrához emelte a tenyerét és mélyet szippantott.

 Tudod, tegnap én is gondolkoztam  kezdte.  Megszagoltam az ujjaimat, és olyan ismerős illatot éreztem, vagyis inkább szagot. Azon gondolkoztam, hogy mi lehetett az, és hogy honnan ismerem. Aztán rájöttem, hogy a cigitől ilyen a kezem. Eszembe jutott az is, hogy akárhányszor játszottunk, rajtad éreztem ezt az illatot. Persze meg kellett erőltetnem magam, hogy minden részlet tisztán eszembe jusson, de aztán beugrott, ahogy a nyaraló verandáján ülünk, és te befogod a szám, mert túl sokat beszélek. Akkor azt mondtad, inkább hallgassam a madarakat. Az illat, amit akkor éreztem, sokáig csak úgy maradt meg, hogy az csak a tiéd.

 Hát igen, a bagó!

 Csak eszembe jutott, hogy milyen érdekes, hogy tőled ezt örököltem. A nikotin szagot a tenyeremen.

 Rendben van ez így. Volt benned elég anyád makacsságából ahhoz, hogy itthon orvosnak menj. Tőlem meg egy káros szenvedélyt kaptál  kacagott fel hangosan.

 Még nem válaszoltál, hogy érzed magad?  mosolyodott el a fiú.

 Hogy lennék? Cserepes virágokkal és egy büdös nyúllal nem lehet semmit se pótolni.

 Tudom.

A bordákra nehezedő csend megfagyasztotta a szoba levegőjét.

 Na, de inkább arra válaszolj, hogy hoztál-e nekem valamit!  vonta fel a szemöldökét az öreg, megtörve a némaságot.

Robi összeszorította az ajkát, majd egy fiolát, tűt és fecskendőt húzott elő egy fekete cipzáras tokból. Mint egy eminens diák, aki a házi feladat megírására készül. Ebben a pillanatban nyílt az ajtó, és Andrea ismét kérdően nézett a két férfira.

 Most már maradj itt nyugodtan!  szólt Robi.

A nő visszacsukta az ajtót, és a párja mellé ült az ágy szélére. Ujjaival rámarkolt az erőtlen kézfejre, és az ölébe húzva szorította. Az ágyban fekvő férfi tekintetét kereste, de az mintha a plafon festési hibáit figyelné, mereven felfelé bámult.

 Ez itt kálium. Szinte azonnal hat  emelte apja szeme elé a fiolát.

A férfi egyet pislantott.

 Senkinek sem adok halálos mérget, akkor sem, ha kéri, és erre vonatkozólag még tanácsot sem adok  motyogta a fiú, miközben az injekciót felszívta.

 Hm, jó kis eskü!  mosolyodott el az apa.

Andrea a szájához emelte a férfi kezét, és mint a többi hétfő reggelen, megpuszilta. A fiú a másik karon feltűrte a pizsamát, és még egy utolsó pillantást vetett a nőre. Találkozott a tekintetük. Az Andrea szeme körül megjelenő szarkalábak jól jelezték a korát. Égszínkék írisze azonban töretlen életerőről árulkodott. Bólintott.

A háromszoros Év Erdésze-díjas Martos Árpád lehunyta a szemét. A tű a vénájába hatolt, a fecskendő pedig lassan kiürült.