A nevem Maurice Joyant, és mindig is azt vallottam, hogy egy művésznek szüksége van valamennyi hangsúlyozom: valamennyi – nyilvánosságra. Ez, ugye, teljesen nyilvánvaló. Nyilván erre gondolt Lautrec barátom is, e magas származású, de törpe és óriási festőművész, amikor beköltözött a dolgozó nőkhöz. Mert, ha nyilvános, ha nem, ő ezekben a házakban élt és alkotott, rövid, de annál intenzívebb életének utolsó éveiben.

E házak Úrnőinek, és természetesen a bentlakó hölgyeknek, ez ellen semmi kifogásuk nem volt, és nem is lehetett. Miért is lett volna? Lautrec nem fukarkodott a pénzével. Gálánsan szórta, mint mindig. Ajándékokkal kedveskedett nekik, cukrászdába, színházba vitte őket, és közben csak úgy lubickolt az örömökben.

Egészen festőinek találta ezt a környezetet, igazán ecsetre méltónak. Valamikor régen, a Moulin-Rouge-ban, egy-egy abszint mellett, így ecsetelte nekem ottani élményeit:

Te! Eft nem hifed el! Micoda lányok! He? Mi? Hogy feretik ezek egymást… A gyengédség tek-nikája! Óriási! Mi? Nem? – lelkendezett kigyúlt szemmel, szokása szerint sűrű nyálpermetet zúdítva ki duzzadt, nagy ajkai közül mindenfelé, köztük rám is, de én bölcsen úgy tettem, mintha észre sem vettem volna ezt a sajátos égi áldást.

Azért dolgozol is ott, nem? – kérdeztem, míg zsebkendőmmel diszkréten megtöröltem az arcomat.

Kortyolt egy jókorát a poharából, majd bosszúsan legyintett.

Micoda kérdész! Hát szerinted mi a lópikulát cinálok ott?

Gondolom… hogy velük… izé…

Perverz difnó… – mondta méltatlankodva. – Pfuj! Hát ferinted mit cinálok én két menet közt? Mi? He?

Én csak… én – dadogtam – … azt hittem…mármint… a dolgok… ottani menete szerint…

Utyan! Mit tucc te a világról? Még fép, hoty lerajzolom őket, mindenféle pozitúrában…

Elölről?

Meg hátulról.

Alulról is?

Felülről is.

Oldalról is?

Lautrec erre már rosszallóan csóválni kezdte a fejét.

Ejnye, Morif, ejnye! Erről az oldaladról még nem ifmertelek. Ha találf náladnál pifkosabb fantáziájú embert, hát adok én neked…

Henri, nem találok…

… fáz frankot!

… szavakat…

Kétfázat!

Kétségbeesetten ingattam a fejemet, és kezeimmel ellentmondást nem tűrően mutattam, hogy kész, hagyja abba, ez nekem már sok. Lautrec hitetlenkedve nézett rám.

Félreértesz, Henri – mondtam aztán. – Én arról akartam beszélni, hogy nem találok szavakat a Te… ö… életerődre…

Egy könnycseppet morzsolt el a szeméből.

Ha látnád őket… – sóhajtotta.

Nagyon szépek lehetnek.

… a Gumicsöcsű Ftella háta egéfen jól sikerült…

Meg vagyok róla győződve.

… éppen fésülködött… cak egy foknya volt rajta… no, erre megragadtam a ceruzámat, mögé kerültem, és…

Ne is mondd…

De, ha mondom… Akarod látni?

Most… talán… mégse…

Kiitta a maradék abszintját. Egyre izgatottabb lett.

Váfonra-is-felvifem – hadarta égő szenvedéllyel –, az-idei-Falon-gyöngye-lef-gyönyörűfép-lef! Mi? He?

Mit se tudtam erre mondani, csak meggyőződéssel bólogattam, míg barátom kitöréséből adódóan még sűrűbben kellett törölgetnem az arcomat. Aztán brutális hirtelenséggel felpattant, és az egész Lokált elnémítva üvöltötte:

Most megyek és bafok egy jót!! Bafás közben akarok meghalni!! A legfebb halál! A legfebb…!

És már kacsázott is kifelé, a kijárat irányába, botjával eszeveszetten hadonászva.

Szegényt akkor láttam utoljára.

Nem akarom, hogy nyálas vége legyen a történetnek, de a minap összefutottam egy régi barátjával, Aristide Bruant-nal, akit az orvosok nemrég visszahoztak a halálból, és ő azt mondta, hogy látta Lautrec-et. Néhány másodperc erejéig látta odaát, amint egyszál alsónadrágban, egy hatalmas ecsettel a kezében festi a nagy kék eget.

Felnéztem az égre. A világoskék égből csak egy kicsinyke részt takart el egy aprócska fehér folt. Felhőnek mondta volna mindenki. De én akkor már tudtam, hogy a barátom ezt a részt a kékségből – hogy üzenjen nekem – tudatosan hagyta ki.