Apám és a bátyám karöltve vigyorognak a Facebookon. A bátyám valami matekversenyen nyert oklevelet szorongat, apám meg rendkívül büszke rá. Nézni se bírom, inkább elrakom a telefont, és kibámulok a busz ablakán. Nemrég értünk be Pestre. A felújítás alatt álló Rákóczi hídon eszembe jut, hogy a szüleink itt egyeztek meg a bátyámról és rólam. Szekszárdról jöttünk vissza távolságival, lent voltunk megnézni a házat, amit apám vett anyának, hogy belemenjen a válásba. Évekig keserítették egymás életét, nem úgy gondolták, mint a normális házasok, hogy ha nem megy, akkor nem megy, folytassuk külön. Apám másfél év alatt négyszer költözött el otthonról, és a negyedik után nem jött haza többet. A második és a harmadik között történt, hogy együtt fürödtek anyával, mi meg a mosdóajtó szellőzőnyílásán át néztük, ahogy dugni próbálnak. A bátyám fél percig bírta, aztán felsóhajtott, és csak ennyit mondott egész halkan:

– Ilyen sokat kínlódni a semmiért!

Ehhez képest minket elég egyszerűen lerendeztek. Ültünk a buszon, én a bátyám mellett, a szüleink meg előttünk. A befagyott Dunát néztem, pont, mint most, amikor apám hátrafordult, és kijelentette, hogy kettőnk közül a bátyámat választotta, ő marad fent Pesten, én meg akkor legyek szíves megrohadni vidéken anyámmal.

Nem veszi fel a telefont. Sem amikor a buszról, sem amikor a pályaudvarról, sem amikor a villamosról csörgetem. A metrón már nem is próbálkozom. Legutóbb négy napja beszéltem vele. Ő hívott, de már a köszönése is egy fáradt nyögés volt, mintha azt mondaná: na, fiam, tegyünk úgy pár percig, mintha érdekelnénk egymást, hogy aztán megint tiszta lelkiismerettel szarhassalak le napokig. Mondtam neki, hogy jól megy a tanulás, az edzés, az új filmem is elkészült. Amikor rákérdeztem, meg akarja-e nézni, úgy csinált, mintha szakadozna a vonal, hát nem erőltettem, helyette megjegyeztem, hogy feljövök hétvégén. Ellenkezett ugyan, de mondtam, hogy nem vita tárgya, mert szombaton filmfesztivál, utána találkozó egy színművészetis kontaktommal, végül darab a Katonában. Akkor se maradok Szekszárdon, ha fejreáll.

A lépcsőházban csend honol. Az ajtón keresztül hallom apámék porszívóját. Csengetek. A zúgás abbamarad. Újra csengetek, de nem nyílik az ajtó. Előveszem a mobilom, és felhívom apámat.

– Itt vagyok a lépcsőházban.

– Basszus, Áron, mondtam, hogy ne gyere fel, mert nem leszünk itthon!

Elismétlem, hogy muszáj volt. Ha rendező akarok lenni, nem hagyhatok ki egy ekkora rendezvényt.

– Értem én, de nem tudok mit csinálni.

– Különben hol vagytok? – kérdezem. – Csak mert porszívózást hallottam odabentről.

Magyarázni kezd a balatoni telelésről, és a szomszéd hangos porszívójáról, én meg szótlanul hallgatom. Érzem, ahogy gyűlik a harag a gyomromban. Ráharapok a nyelvemre. Majdnem kiszakad belőlem, hogy hazudj a kurva anyádnak, tudom, hogy kussban ülsz odabent, nehogy el kelljen töltened egyetlen estét a saját fiaddal.

Arcon csap a hideg, ahogy kilépek az utcára. Összehúzom magamon a kabátot, és elindulok a Körút felé. A Jászain veszek egy sajtburgert, aztán sprintelek a beérkező villamoshoz. A fűtött kocsiban könnyebb átgondolni a lehetőségeimet. Nincs világvége, nem ez az első alkalom, hogy apám megszívat. Általában felhívom valamelyik barátomat, de ma mindhárman a barátnőikkel vannak. A kettes számú opció a bulizós haverok egyike szokott lenni, de mivel nincs pénzem, nem nagyon tudnék odacsapódni senki mellé. Aztán ott van a tinderes csaj, azt meg lehetne próbálni. Múltkor is ugyanez volt a helyzet, akkor szedtem össze fél óra négyeshatosozás után. Találkoztunk valami kocsmában, de persze nem ittunk, mert egy Arany Ászokra valót is alig tudtam összekotorni a zsebemben, lefeküdni viszont nem akartam vele, úgyhogy húztam-halasztottam a dolgot, majd’ egy órán át ültünk semmi nélkül. Végül megunta a tökölést, én meg nyilván a lakását választottam a villamos helyett. Már a lépcsőházban lesmárolt, de elég csúnya volt szegény, szóval amint felértünk, süketelni kezdtem, hogy ez nekem így nem megy, lassítsunk le, nem kéne elsietni a dolgot, én különben sem vagyok olyan srác, úgyhogy inkább ne is feküdjünk le, csak aludjunk együtt, és ismerjük meg egymást. Szerencsétlen lány majdnem sírva fakadt, lelki szemei előtt már ott lebegett az esküvő, én meg hányni tudtam volna magamtól. De a lakásban meleg volt, és reggelit is kaptam, szóval összességében működött a terv.

Írok neki. Két megálló után válaszol, nagyon örülne, ha láthatna, de sajna épp síel a szüleivel. Jövő hét közepén jön vissza, majd szóljak, ha legközelebb felutazok Szekszárdról. Biztosítom, hogy így lesz, és még csak nem is hazudok, mert úgy sejtem, apám nem utoljára rakott ki az utcára. Írogat még, de nem törődök vele, eltökélten keresgélek a csajok között. Csakhogy senkivel nem rak össze az alkalmazás. A Blahán leszállok a villamosról, és bemegyek a legközelebbi boltba. Egy nullaötös hubertust vennék, meg májkrémet és zsemlét, de elkérik a személyimet. Nem számít, hogy egykilencven magas vagyok, most az egyszer elkérik. Ahogy kilépek a boltból, és a telefonom képernyőjén megpillantom a mínusz huszonegyet, elkezdek megbarátkozni a gondolattal, hogy fel kell hívnom a bátyámat.

Kikeresem a számát, de egy csöngés után lerakom. Megdörzsölöm a szemem, belerúgok a jeges padkába. Lehet, mégis jobb a mínusz húsz, mint egész éjjel azt hallgatni, ahogy a bátyám kompenzálni próbálja apám seggfejségét. Mintha bármit meg tudna oldani azzal, hogy úgy bánik velem, mint egy ötévessel. Apám legalább békén hagy, ha szökőévente egyszer nála alszom. Nem szeret, és nem is tesz úgy, mintha másképp lenne. A bátyám valamiért fenn akarja tartani a látszatot.

Még egyszer végigfutok a pesti ismerőseimen. Végül újrahívom. Nincs mese, muszáj frissnek lennem holnap.

– Áron? – kérdezi, pedig pontosan tudja, ki vagyok. – Mi a helyzet? Minden oké?

– Hol vagy?

– Éppenséggel a Király utcában.

– Akkor mindegy. – Már bánom, hogy felhívtam, tenném le, de nem hagyja.

– Gond van? Itt vagy Pesten?

– Ja.

– Apa nem enged be?

– Azt mondja, nincsenek otthon.

Csend. A bátyám nyilván nem akarja szidni apát, noha pontosan tudja az igazságot.

– Oké – mondja végül –, hol vagy pontosan?

– Blaha.

– Szuper! Megiszok még egy sört, addig menj az Oktogonra, ott találkozunk. Vagy megvárhatsz a lakásnál is.

– Megvárlak.

Lerakom a telefont, és elindulok a villamos felé. Eltervezem, hogy egy kurva köszönömöt nem fogok mondani, amiért nála alhatok.

Nem szállok le az Oktogonon, továbbmegyek eggyel. A lakás mindkét megállóból tíz perc, és nem akarok idő előtt találkozni a bátyámmal. Persze a kapualjban álldogál, mire odaérek. A világért se menne fel, inkább fagyoskodik, ráadásul mosolyog. Biztos egyből elindult, amint letette a telefont, lefogadom, hogy a sörét se fejezte be a köcsög. Nem köszönök neki vissza, ő meg rögtön belefog, hogy apa micsoda szarfej, majd beszél vele, nehogy még egyszer ilyet csináljon. Felérünk, de megállít, mielőtt beléphetnék a lakásba.

– Áron, figyelj…

– Mi van?

– Még mindig áll a múltkori ajánlatom.

– Hagyj a faszba.

– Nem, komolyan. Másoltatok neked kulcsot.

– Mondom, hagyj a faszba.

Vállat von, és bemegy. Veszek egy mély levegőt, mielőtt követném.

– Kérsz valamit? – kérdezi, miközben feltekeri a fűtést. – Enni, inni?

Nemet intek.

– Enni biztosan kapsz – nevet –, nem létezik, hogy elmenj innen éhesen. Inni nem muszáj. Én már eléggé besöröztem, úgyhogy engedelmeddel folytatnám, de ha te nem akarsz csatlakozni…

Megrázom a fejem. Lerakom a hátizsákom és bedugom a konnektorba a töltőm. Amikor felpillantok, ott áll az asztalon két tányér borsófőzelék, meg egy pohár vodka. A bátyám kortyol belőle, fintorog. Látom a szemén, hogy ivott már rövidet ma este.

– Jó étvágyat – mondja, ahogy az asztalhoz ülök. – Remélem ízlik, ma főztem.

Morgok valamit, és hozzálátok. A bátyám próbál beszélgetni, az egyetemről mesél, meg a gyakornoki melójáról, de engem bosszant, bármit mond. Egy idő után kifogy a témákból, kérdezget mindenféle hülyeségről, mintha tényleg érdekelné, hányan nézték meg a filmjeimet Youtube-on, vagy hogy apánk mit szólt a legutóbbihoz. Bámulom a tányéromat, nem is nagyon felelek neki, ő meg egyre többet iszik a kérdések között. Olyan a hangulat, mint a családi ebédeken, annyi különbséggel, hogy apám nem világít rá minden ötödik percben, mennyire nem hasonlítok a bátyámra.

– És hogy megy a készülés az érettségire?

– Megy.

– Nehezek a tételek?

– Nehezek.

– Szóbeliktől parázol már? Vagy még nem?

– Nem.

– Amúgy nem dobtam ki a jegyzeteimet. Odaadhatom őket, ha szeretnéd.

– Nem kell.

– Biztos? Áron, tényleg nagyon szívesen segítek, mégiscsak a bátyád vagyok…

– Hagyjál már a kurva életbe! – csapok az asztalra. – Húzod az agyamat, amióta felhívtalak! Nem kértem, hogy gyere haza, nem kértem, hogy megcsináld nekem ezt a szar főzeléket és nem kértem, hogy úgy tegyél, mintha autista lennék! Tudom, hogy zseni vagy, apu Einsteinje, de magamtól is le tudok érettségizni! Annyit kértem, hogy hadd aludjak itt, ha egyszer kaptál egy lakást apától. Ennyit! Nem többet! Nem érdekelsz, nincs szükségem a segítségedre! Rakjál ki az utcára, bazmeg, vagy takarodj vissza a haverjaidhoz! Tudod mit? Menj, aludj apánál. Lefogadom, neked otthon lesz.

Kapkodom a levegőt. Észre se vettem, hogy felálltam. Levágódok a kanapéra, és előveszem a telefonom. Megnézem a Messengert, nem írt senki, hát pörgetni kezdem a Facebookot, Redditet, Twittert. Akármit, csak ne kelljen felnézni.

Csuklást hallok az asztal felől.

– Mi… – nézek fel.

A bátyám sír.

– Áron… – zokogja. – Én úgy sajnálom.

Soha nem láttam még sírni.

– Anyát… apát… Szekszárdot… ó basszameg, mindent!

Nem mozdulok. A bátyám felemeli a fejét, az arca piros, ködös a tekintete.

– Annyira próbálok – nyögi két csuklás között. – Annyira próbálok jó testvér lenni és… és te… szóval olyan szörnyű, hogy lent laksz…

– Idén érettségizem – motyogom. – Jövök fel.

– Esküszöm… úgy örülnék, ha… és akkor te meg apa… ha anya engem vitt volna le helyetted…

Át sem gondolom, mit csinálok, már ott vagyok mellette.

– Ne beszélj hülyeségeket. – Átkarolom, felsegítem a székből, beviszem a másik szobába. Leül az ágy szélére, és a tenyerébe temeti az arcát.

– Nem tudom… érted, Áron? Nem tudom, hogyan kell…

– Jól van – mondom, de nem törődik velem, zokog tovább. Érzem, hogy mondani kéne még valamit, de azt már nem tudom, mit. Állok az ágya felett, hallgatom, ahogy lassan elalszik, és dünnyögni kezd félálomban. Pár perc múlva elhalkul, a szája résnyire nyílik, horkol, mint kiskorunkban.

Kimegyek a konyhába. Nem érzem magam fáradtnak, megiszom a bátyám maradék vodkáját. Mellette ott az asztalon a félbehagyott főzelék. Leülök befejezni. Egész finom. Talán holnap, mielőtt elmegyek, megmondom a bátyámnak, hogy ízlett. Lehet, meg is ölelem, vagy valami. Nem, azt azért mégsem.