Nagy betűkkel kezdett írni, mivel nem akart különösebben sokat közölni, csak valami fontosat. Maga sem tudta, hogy miről, mégis olyan lendülettel vésett, mint Mozart egy hangjegyet. Elvégre tudta, hogy minden betű csupán egyszerű hangjegy, és azt is tudta, hogy érezni és gondolni mindenki tud, aki létezik. Nuservo pár tucat betű megfelelő kombinációjával mindent tökéletesen meg tudott mutatni, legyen az cselekmény, empirista kirohanás vagy éppen filozófia. A füzet első lapjaira különböző megindító sorok kerültek még régebben. Mind csak arról szólt, hogy Nuservo mennyire vágyik egy kis pénzre. Természetesen ezek az oldalak nem pénzről szólnak, hiszen az hamis célja volna minden irodalomnak.

Nuservo két utca sarkán, egy macskakövekkel határolt telefonfülkében élt, amióta az eszét tudta. Leginkább egy mozdulatlan sakkmezőhöz lehetett hasonlítani, csakhogy nem akartak sem királyok és egyéb magas rétegek, sem pedig parasztok állni rajta. Mellesleg ők is úgy hitték, hogy amiről nem vesznek tudomást, az szinte nem is létezik. Senki sem telefonált onnan évek óta, de még az sem merészkedett volna be Nuservo mellé a fülkébe, akinek mindenképpen szüksége lett volna egy szóváltásra bárkivel is. Nem volt tágas a fülke, de Nuservo tudta, hogy őt a halál szabadítja fel, nem pedig fizikai valóságok, mint például a fülke kitárt üvegajtaja. Lámpák világították be az elenyésző méretű teret, hogy jól lássa mindenki Nuservo-t, és ezzel láthassa, amit Ő is lát: ilyen a világ. Viselete nem különösebben lényeges. Sötét színű, büdös és iszonyú ruhadarabok palettája csupán, amiből a hideg időben egy meggyötört arcnál több nem is látszik. Mindazonáltal nem az határozza meg Nuservo jellemzését, hogy az arc mi mögött gyötrődik, hanem az, ami az arca mögött van. Visszatérve Nuservo eme bizonyos napjára, kivilágítva írt, és az emberek látták, mégsem nézték, egyszóval olyan volt, mint egy elkeseredett filmrendező, akinek senki nem kíváncsi az alkotására. A világ nem több, mint egy telefonfülke, két rögzített plakáttal az üvegén. Az egyik egy régi koncert hirdetőplakátja, a másik egy reklám. Az utóbbit Nuservo szívesen nézte, mert egy dekoratív nőalak állt rajta, és habár nem volt eleven és húsvér, mégis gyakran ránézett, mert közel volt hozzá, és nem fordult el, ha rápillantott. Örült volna neki, ha több hasonlót is láthat, de nem feledte el soha igazságát: a világ csak egy piros telefonfülke.

Valami hasonló volt az, amiről Nuservo írt, és nem hallott sosem Schopenhauerről, sem pedig más emberekről, de gondolt és érzett valamit, jelesül azt, hogy túl kell jutnia az életen. Persze minden nap ebédidőben azt gondolta, hogy elsétál a metrómegálló és a pékség közé mindenféle péksüteményekből elszórt morzsákat felcsipegetni a csempékről és hogy tátott szájjal áll ki a fülke elé az esőben, vagy egy poharat tart az eresz alá. Járkált olykor ide-oda, de miért lett volna bárhol szabadabb? Akárhova is lépett, egyre csak úgy érezte: a világ egy telefonfülke. Írt és írt, de bezártnak érezte a szavakat, bezárt a fejébe és a füzetbe mindent, amit látott és mindent, amit érzett.

A szeptember minden évben megviselte Nuservo-t, jóllehet nem is tudta, hogy milyen évet írnak a naptárak, a hónapokat pedig még annyira sem követte. Egy szó, mint száz, ilyenkor érezte azt, hogy jobban fázik, mint máskor és hogy hirtelen még rosszabbá válik számára a világ, ez a piros sakkmezőféle telefonfülke. Ilyenkor több újságot kellett elővennie a táskájából, amit magára teríthet, olvasván régi híreket sportról és politikáról, de ettől nem lett volna számára a világ sem tágasabb, sem kedvesebb, és úgyis minden csak arra való, hogy egy napon aktualitását veszítse. Az utcakép is olyan volt, mint egy egyfelvonásos színdarab, ugyanazzal a díszlettel és ugyanazokkal, vagy legalábbis ugyanolyan emberekkel. De a fülke természetesen még annyira sem változik az idők akármilyen parányi egységben történő múlásával, mint ez a monoton város. Mindig pirosra lesz festve a külseje és mindig el lehet majd érni az egyik végéből a másikat. Nuservo ezen a különös napon is ugyanazon a fehér műanyag deszkán aludt, mint máskor, és az állát is ugyanúgy sértették fel az újságok élei, mégis történt valami furcsa, ami addig még soha. Nuservo sem tudta, miként vésse a füzetbe ezt a szokatlan jelenséget, hogy saját magának elhiggye majd egyszer, és nem tudta, hogy pár sorban vezesse-e át, amit lát, vagy inkább oldalakat követel. A szürke szeptemberi ködben a féklámpákon és fényreklámokon kívül nem igazán látott eddig különbet, de nem tudta nem észrevenni azt a hatalmas állatot, ami afféle járműként járkált az emberek és mindenféle objektumok között. Olyan színe volt, mint a ködnek, de Nuservo csak annyira gondolt, hogy ez a lény biztos nem férne be egy telefonfülkébe, és nem tudnák beborítani testét az újságok. Méltóságteljesen járkált, de Nuservo furcsának vélte, hogy a járókelők tudomást sem vesznek róla, sőt van, aki keresztülsétál ezen a hatalmas állaton, mint egy porfelhőn. Olyan volt számára ez az elefánt, mint maga az Isten, aki nagy és méltóságteljes, mégis van valami közeg, és az abban élők nem érezhetik a jelenlétét. Nuservo számára eljött a perc, hogy eltolja magától az üvegajtót, visszategye az újságokat a táskájába, és követni kezdje az elefántot, ami kizárt, hogy akárhogy is beférjen a telefonfülkébe. A kezében vitte a füzetet és a tollat, hogy el ne felejtse leírni a részleteit ennek a szürreális látványnak. Az állat a metró és a pékség felé vette az irányt, és bár a friss péksüteményekre várakozók arrafelé néztek, nem látszott az arcukon, hogy egy képet látnának Nuservo-val. Látta, hogy az emberek nem morzsát vásárolnak és hogy senki sem lesi tátott szájjal ez eget, még ilyen csepergő eső idején sem. Látott embereket, akik épületekben járkálnak fel-alá, de ezek nem hasonlítottak telefonfülkékre, és nem lehetett elérni az egyik végükből a másikat. Nuservo-nak eszébe jutott valami különös, ami felülírt mindent, amit addig gondolt a világról és a létezés általa romlottnak hitt minőségéről. Lehet, hogy a világ több, mint egy telefonfülke? Hamarosan azt kezdte pedzegetni, hogy vajon más emberek látják-e azt a piros sakkmezőt, ami egyben otthon és világ, vagy az is olyan számukra, mint ez a furikázó elefánt. Mint már mondtam, Nuservo gondolt és érzett. Érezte és gondolta, hogy a világ mégsem olyan, mint egy telefonfülke, sokkal inkább egy elefánt. Igen, ez volt az utolsó, amit Nuservo leírt: a világ olyan, mint egy elefánt, ami hatalmas, mindenki hozzáér és minden, ami létezik benne, igaz, mégis megannyi valódiságot eltakar.