A vastag szálú kanapéból nehezen oldódott a zsíros folt. Egyre szaporábban dörzsölte egy mosogatáshoz használatos szivaccsal. Körkörös, szapora mozdulatok. Ezzel azonban többet ártott, mint használt. A szivacs műanyag szemcséi belemorzsolódtak a kanapé szálai közé. A nő világos vörös hajtincsei a verejtéktől csomókba álltak össze, rátapadtak izzadt nyakára. A dörzsölés ütemére mellkasához hozzá-hozzáverődött egy aranykereszt medál. Szeretett volna már túl lenni ezen, engedni magának egy kád forró vizet, de nem jött a megváltás. A makacs folt nem eresztette őt. Égni kezdett a szeme, érezte kialakuló fejfájásának kezdeti tüneteit. Eszébe jutott, tart otthon egy erős zsíroldót, amit még az édesanyja hagyott nála, talán azzal próbálkozhatna. Remélte, nem túl erős koncentrátum, mert akkor a szövet színének is búcsút mondhat. Felépítette magában a teendőket, aztán lejátszotta előre. Mintegy logikailag jól felépített filmet látta maga előtt. Afelé szuggerálta gondolatait (vele együtt a fejében játszódó film cselekményét), hogy márpedig ki fog jönni a folt pár perc erőltetett menet után. Aztán pedig enged a kádba vizet, talán még egy gyógyszert is bekap, nehogy a kádban érje egy migrénes fejfájás. Tökéletes feloldozást szeretett volna. Hitt benne, létezik egy felsőbb erő, aki elrendezi a dolgokat, hogy azok a megfelelő úton haladjanak. Olyasvalakiben hitt, aki ismeri az élete eddigi döntéseit, és ez alapján azt tudja mondani: hát, ha valaki, akkor ő megérdemli a feloldozást a nap végén! Nem nevezte magában ezt az erőt istennek, pusztán amolyan megnyugvást jelentett neki. Kapaszkodhatott valamibe. De addig még, mire odakerül, ott van az a pár izzasztó perc, az a feszített tempójú dörzsölés, amit még kötelességének érez elvégezni. Ez az, ami elválasztja őt és a forró vízzel teli kádat. Ez az, ami nem választás kérdése, valami zsigeri, ösztönös, mozdulatok egymásutánisága. Ha agyában most átkapcsol, ez a valami csak viszi majd előre végtagjait. Így is lett, ismeretlen erő hatott rá, mikor már zsibbadást érzett alkarjában, mikor már az ujjaiban a görcsös merevség kezdett eluralkodni. Erőt adott neki arra, hogy újra megfogja a meggyötört szivacsot, hogy másik kezébe vegye az anyjától kapott zsíroldót, abból bőven locsoljon a foltra, és nekiugorjon újra és újra a dörzsölésnek. Aztán elérkezett a feloldozás. Percekkel később már a kádban is volt. A lakásban eluralkodott a csend. Kinyújtóztatta hófehér combjait, majd elzárta a vízcsapot. Pár csepp víz még nyúlósan leereszkedett a sima víztükörre. Becsapódásuk hangja eljutott füléig, melyek időközei egyre ritkultak, végül teljesen megszűntek létezni. A lakásban a fürdőn kívül mindenütt sötétség honolt. A kanapé és a folt – tetején a habosra dörzsölt zsíroldó – most egy rajta és a lakáson kívüli dimenzióban léteztek. A vegyszer elkezdte mélyen beleenni magát a szövet belső szerkezetébe. Kölcsönhatásba lépett a folt molekuláival, belülről marta, ette az anyagot. Eközben a forró vízzel teli kádban a nő mellkasa gőzölgött, szemét fáradtan hunyta le. Felelevenedtek előtte gyermekkorának elfeledett emlékképei. Egyik nagyon intenzíven, másik csak ködképszerűen bukkant fel. A fakó részleteket képzelete egészítette ki valószerűnek tűnő részletekkel. Igaz, ezek a valóságban nem történtek meg, viszont csekély jelentőségük miatt emlékei vázszerkezetén nem változtattak.  A forró víz testét anyaméhszerűen ölelte körül, s ebben a burokban realitásérzéke teljesen elrugaszkodott a valóságtól. Ezt követően villanásszerű emlékhullámok érkeztek. Ezek nyomban összerántották szemöldökét, majd lassan, fokozatosan ernyedve engedtek azok természetes állapotuknak.  A felerősödött emlékképek teljesen kitisztultak, mintha a víz körülötte amolyan kontrasztanyagként funkcionált volna, terjeszkedtek elméjének utolsó kis szegletéig. Eddigi kábulata extázis közeli állapotba lépett át. Mintha egy régóta sötétben élő személy most először tapasztalná meg a napfényt. Gyerekkorában vízeséshez kirándultak apjával, ő mezítláb gyalogolt a mohás köveken a kellemesen habzó erdei patakban. Maga előtt látta bátyjának arcát, annak diplomaátadóját, majd saját magát, amint éppen anyját csókolja. Színtisztán látta magát évekkel fiatalabban is, az átvirrasztott egyetemi évek során, s látta azt az újságcikket, melyben annak a közúti balesetnek a roncsai jelentek meg, amiben elveszítette családját. Nem látta viszont soha emlékképeiben önmaga arcképét. Kezdett hűlni a víz, ébersége ezzel együtt növekedett. Mielőtt az teljesen felülkerekedett volna állapotán, gondolta, ideje lesz megtörölközni, azt követően pedig ágyba bújni. Mikor kilépett a kádból, kissé megszédült. Már majdnem felegyenesedett, mikor egy pillanat alatt végigfutott az agyán, hogy mikor belepillant majd a tükörbe, nem látja majd meg saját arcát; de ez a gondolat azzal együtt illant el, hogy kivörösödött arcának körvonalait megpillantotta a gőztől párás tükörben. Habár ettől még nem lehetett biztos benne, hogy ő az, és abban sem, hogy valóban ébren van, de egy időre megnyugtatta a fátyolos körvonal. Lábaira pillantva látta, hogy a talpa alá ejtett törölköző fokozatosan átnedvesedik, majd felveszi lábujjainak girbegurba alakját.

Törölközőbe csavarta haját s belépett a hálószobába. A félhomályban hatalmas régimódi bútorai óriás komornyikként tűntek fel. Úgy tárultak elé, mint hűséges szolgák, kik több generációt szolgáltak ugyanebben a lakásban. A majdhogynem plafonig érő szikár ruhásszekrény és mellette a kisebb köpcös komód, mint két frakkos öregúr, inas és apródja. Ez a két lakáj vigyázott a rendre és tisztaságra. Az ablakok a mai napig gyermekien csodálkoztak rá a világra. Felettük széles boltívek, mint egy öregasszony ráncos homlokán a felvont szemöldök. Ezeken félig elvonva, padlót súroló ódivatú függönyök csüngtek, amolyan fáradt szemhéj gyanánt. A lakás ezen része maga volt a korosodó öregasszony, aki már évek óta ugyanabban a hálóingben tündököl a férjének. A parketták recsegtek-ropogtak, mint megviselt kalciumhiányos bordák. Körben a zömök fal volt az öregasszony tüdeje. Vérkeringés hiányában és az elvizesedés veszélye mellett ödéma közeli állapot fenyegette. A tüdő nem törődött ezzel. Kitartóan szívta magába a nedvességgel együtt a lakók gondját-baját. Évek óta tette ezt, így fog hát tenni a jövőben is. Persze ha egy kis fény éri napközben, ez az öregasszony képes volt mosolyogni is. Egy bájos nagymama képévé rendeződött át a szoba ilyenkor, mint aki vasárnap délután a verandán napoztatja erősen barázdált arcbőrét. Az ágyra esett a nő pillantása. A párnák és a takaró szétrúgva. Ez volt a legmakacsabb tárgy a szobában a berendezések között. Volt benne valamiféle távolságtartás.

Így nézett ki a lakás, középütt a nővel, kinek mellkasa még mindig vöröslött a forró víztől. A lakás anatómiáját tekintve a háló volt a fej, a nappali pedig a test. Itt gennyedzett továbbra is az a seb, amit folt gyanánt ejtett rajta a nő. Már csak ritkán jut eszébe a baleset napjáról valami, szinte már nem is, vagy csak alig emlékszik rá. Hessegette el a kellemetlen érzést, próbálva magát meggyőzni igazáról. Pedig ő is velük utazott az autóban. Közben hallani kezdte fülében a vízcseppek becsapódásának hangját. Egyre elnyúltak a képek és elmosódtak a hangok a fejében. Minden ott zajlott belül. A foltra gondolt, és a törölközőn megjelenő lábujjak formájára. Már az ágyon hevert. Félálomban megtapogatta a nyakában lógó keresztet. Tudta, hogy létezik valaki ott fenn, aki terelgeti őt. Tudta, ha valaki, akkor ő feloldozást nyer a nap végén.