Nikka tévéje igazi retró kövérdobozos, abban a gyárban gyártották, ahol gondnok voltam, váltogatom a csatornákat. Hajnal óta tárgyalnak és háttérmegbeszélnek a parlamentben, feszíti szét a falakat a várakozás, és mintha elkapta volna a hígfosás a Szabiszt, csak úgy ömlenek belőle a képviselők, eddig legalább harmincan ugrottak ki Mikiegér mellől, és váltak függetlenné Mágernével az élen, méltatjuk az ifjúság akaratát, a generációk közti párbeszéd elengedhetetlen feltétele az európai közösségbe való integrációnak. Az egész világot elöntötte az empátia a konrádisták iránt, még a Niagarára is kivitték a szolidaritást, tíz percig nemzetszínűre festik lézerrel a vízesést, a rendkívüli ülésszak első rendelete az volt, mondja a bemondó, hogy a Konrád téren és a belvárosban tartózkodó tüntetőkkel szemben az összes hatósági intézkedést és fellépést azonnal be kell szüntetni. És mondják a magukét a mindenféle rövidítések is, IMF, NATO, EBESZ, EU, egy neonáci portál pedig nyilvánosságra hozta tíz rendőr portréját, akik állítólag éleslőszert használtak a harcok alatt, szerencsére el vannak homályosítva a fotók, de most úgyis félrefordulok a képernyőtől. Tizenkilenc és huszonhét év közötti elkövetők, ezt hallom, és arra gondolok, hogy már nemcsak Buller, hanem a gyilkosok is fiatalabbak nálam.

Nikka alig bír kimászni az ágyból, nem, nem maradunk itthon, mondja, nincsen semmi bajom, hagyjál. Olyan a tekintete, mintha undorodna még a lélegzetvételtől is, igen, tuti, csak ne tököljünk, menjünk. Az utcán nézem, ahogy áramlik a város a Konrádra, folynak befelé a külső kerületek is, tisztább minden, volt ideje eloszlani a füstnek meg a gumiszagnak, nem ég már semmi, és a nap is süt, kásásan tapad a fény. A szakkolis sátorban leszek, mondja Nikka a tér bejáratánál, szia, és magamra hagy, fölöslegesen hevernek a földön a megmaradt Molotovok, a gumiabroncsok és a százféle harci holmi, egyetlen éjszaka alatt békés szemét lett belőlük. Símaszk nélkül járkálnak a légiósok, lecsatolom én is a térd- és könyökvédőimet, a sisakomat egy hordóba dobom, fura, hogy a Konrádon vagyok, és teljesen szabadon mozog a térdem meg a karom.

Kapok egy sms-t Korbuctól, hogy mi a helyzet velem, kint vagyok-e, és nemsokára érkezik, szevasz, papi, gondoltam, megnézlek egyet. Te is harcoltál? kérdezi, nem, mondom, de ott voltál, teszi hozzá, tényleg, milyen volt? Semmilyen, felelem, közelről kitakarják egymást a dolgok, és hiába erősködik, mást nem tudok mondani. Azt vágod, magyarázza, hogy Mikiegérnek kampó, csakhogy arról se kéne megfeledkezni a hatalmas örömextázisban, hogy Európának azon a részén vagyunk, ahol sose volt szabadság, és nem is lehet, max az, amit a szabadság megenged. Fogalmam sincs, hol szedte össze ezeket az okos szövegeket, tekersz egy dzsointot? kérdem, nem hoztam magammal, mondja, ez nem szívós nap, mégiscsak az orrunk előtt megy le a történelem. Ezelőtt eszébe se jutott volna, hogy odasündörögjön, ahol mindenféle neonácikkal vegyülő emberek gyülekeznek, muszáj beszorulnom vele a tumultusba, mindenki köhög és szívja az orrát, fenyőillat száll. Erről hallottam, mondja Korbuc, valami temetkezési vállalkozó ingyért vállalta néhány tegnapi halott kikészítését, a Szakszervezetekből fogják őket elszállítani, a Nemzetiben lesznek felravatalozva. Forgolódik, belebámul a körülötte állók arcába, a szkinhedek unottan kerülik a tekintetét, haverjaid? kérdezi, légiósok ők is, felelem. Figyeld csak a sáljaikat, mutogat, szpartakosok és dinamósok együtt, hétköznapokon ezek szétölik egymást. Fekete drapéria van a Szakszervezetek bejárata köré aggatva, egymás után hozzák ki a csillogó koporsókat, kétoldalt terepszínű zubbonyok és bomberdzsekik állnak sorfalat, felemelik a telefonjukat és a képernyőjüket mutatják, apró gyertyalángok hajlongnak rajtuk, még a színüket is be lehet állítani. Óvatosan veszik a lépcsőfokokat a koporsóvivők, ugyanolyan nemzetszínű szalag van átdobva a vállukon, amilyent a koszorúkba fontak, egy teherautó felé tartanak, nyitott a platója, felfér rá az összes halott meg rájuk a koszorúk. Akárha erdőirtásról készülne a fatelepre, úgy néz ki a kamion, hangosbemondóba olvassák fel az elesettek neveit, jelen! jelen! jelen! üvöltik a neonácik.

Korbuc később csatlakozik egy takarítócsoporthoz, hamut és mindenféle olvadt szemetet lapátol egy nejlonzsákba, legalább én is részt veszek, vigyorog, és beszól annak a pandának öltözött szerencsétlennek, nem kéne idegányolni ezeket a bizbaszokat, most takarítottuk fel a földet. Ez műalkotás, magyarázza a panda, forradalmárokra lőtték ki a töltényeket ezekből a hüvelyekből, azért ragasztottam le sorban őket. Mintha rohadt fogak állnának ki a burkolatból, olyan, hagyom Korbucot, és a civilfaluba indulok, rég jártam errefelé, nehezen találom meg a szakkolisokat. Még sose volt ilyen csend a sátorban, maguk elé bámulva, egymásnak hátat fordítva ülnek a bölcsészek, Nikka nem szól semmit, csak feláll a székről, és mutatja, hogy menjünk ki. A hátára teríti a kabátját, mi a baj? kérdem, amikor kilépünk, kicsit arrébb, mondja. Elsétálunk egy padig, amit nem használtak fel barikádépítéshez, történt valami? kérdezem, á, semmi, remeg meg Nikka, csupán Kagim, ő történt egyedül. Kagim? Egy hónapja még posztpolitikus forradalomról beszélt, feleli Nikka, most meg órákon keresztül egyezkedik Szlendermennel és Holgerszonnal zárt ajtók mögött, mert nem akarnak kiszivárogtatást, egyben fogják közölni a közlendőt, viszont a szakkoli nem így alapult. Nem is mondtam mást a többieknek, csak azt, hogy szerintem nem teljesen oké, amit Kagim művel, és már ugrottak is nekem, hogy per pillanat az összefogásnál nincs lényegesebb, ettől posztpolitikus a forradalom, hogy eszmék fölött megteszünk mindent azért, hogy megszabaduljunk Mikiegértől, és Kagimtól külön áldozat, hogy bevállalja ezt a szerepet, és érvényesíti a mi mentalitásunkat. Ezután végképp hiába mondtam, hogy a Péká bérelte fel a zsoldosokat, így akarják felrázni a jónépet, mert túl lassan alakultak a dolgok, ezek a birkák úgy tesznek, mintha nem tudnák, hogy percek alatt lehet találni anonim arcokat a darkneten, akik beépülnek a rendvédelmi szervekhez, és ha van elég bitcoinod, simán beindítanak neked egy polgárháborút, lepuffantani pár civilt semmi. Ezt szerettem volna megértetni velük, és hogy nem Kagimot hibáztatom, neki erről fogalma sincs, de senkit, abszolút senkit nem érdekelt, mindenki vagy kussolt, vagy oltott, hogy üldözési mániás vagyok, vizsgáltassam ki a fejem, és azt is megkaptam, hogy ennyire betegesen kell nekem a szakkoli trónja, hogy így próbálom kifúrni Kagimot? A deep webes dolgot kitől hallottad? kérdem, mire Nikka arca még jobban elkomorul, a szakkolis gecik is ezzel jöttek, miért nem hisz nekem senki, egy újságíró nem fedi fel a forrásait, miért vagytok ilyenek? Menjünk a parlamenthez? kérdezem, vállat von, felőlem. Mintha mindegy volna neki minden, úgy vánszorog mellettem, átvágunk a Konrádon, és elhaladunk a H&M előtt, csak egy hosszú csík sötétlik a járdán, talán valamikor mégis elmondom neki, hogy lehet, ezt én meg a halott légiós rajzoltuk magunk után, de ahhoz előbb le kell járjanak a húzós napok, és meg kell szokjuk egymást. Hátha könnyebb lesz nekünk, erre gondolok, az Ezredvég meglyuggatott villanypóznái mellett sétálunk, és át van ütve az átkelőtáblán a fekete gyalogos is, itt tényleg lőttek, mondja Nikka, igen, felelem.