…az a fajta kísérletezés, amikor nem rád erőltetnek valamit, hanem arra kíváncsiak, hogy te mit tudsz magadból kihozni.”

Szeszák Szilvi

A miskolci diákszínjátszó műhely egyik emblematikus szakemberével beszélgettem hivatása nehézségeiről, örömeiről. Szeszák Szilvivel, aki hisz abban, hogy munkája generációkon át ívelhet.

Fekete Anikó: Hogy kerültél kapcsolatba a diákszínjátszással?

Szeszák Szilvia: Tizenhat éves voltam, amikor a középiskolában különböző szakköröket, köztük színjátszót is indítottak. Akkor még létezett a „kulturális seregszemle” és arra osztályonként fel kellett készülni. A mi osztályunk Shakespeare Rómeó és Júliáját játszotta, amiben én alakítottam Júliát, és nagyon groteszk előadás lett belőle. A tanárnőnk ezek után azt mondta, hogy nekünk ezt tovább kellene csinálni, és mindenképpen együtt kellene maradni, mert ebben a tevékenységben láthatóan mindenki megtalálta önmagát. Így a Miskolci Nemzeti Színház két művészét kérték fel, Mucsi Sándort és Péva Ibolyát, hogy jöjjenek el az iskolába, és vezessék a színjátszó kört. Ám, sajnos a lelkesedés idővel lassan elhalt, és pár emberre redukálódott a létszám. Közben bennem egyre erősödött az érzés, hogy ezen a területen nagyon szeretnék ezt-azt csinálni. A barátokkal összehoztunk egy csapatot, írtam egy előadást, megrendeztem, játszottam benne, és elmentünk egy fesztiválra, ahol ad hoc módon találkoztam Kaposi Lászlóval. A produkciónk nem sikerült jól, persze ismerjük a klasszikus esetet, hogy minden rossz, aminek meg kell történnie a színpadon, az megtörténik tét helyzetben: valaki belerúgott a hosszabbítóba, az a konnektorból kijött, az áramkör megszakadt, így nem ment a zene, felborult a díszlet stb. …

Ezek ellenére is nagyon meghatározó pillanat volt számunkra, mert amikor jött a szakmai értékelés – erre tisztán emlékszem -, lapos kúszásban mentünk a harmadik sorba, és meg sem mertünk moccanni. Akkoriban már Molnár Ferenc-darabokat játszottak, hosszan monumentális díszletekkel, sok kellékkel a színpadon, igazi nagy klasszikusokat láttunk, ami becsületükre vált az akkori 14-16 éveseknek és mi úgy éreztük, kilógunk az „életjátékunkkal”. Az értékelésen viszont Kaposi Laci azt mondta, hogy nem látott még ennyire jó játszót, aki így fel tudja robbantani a színpadot. Ezután nagyon gyorsan alakultak a dolgok körülöttem, mert a következő évben már az ODE választmányi tagjai között ültem, 19 évesen pedig felvettek a Független Színház Stúdiójába. Hálás vagyok Kováts Kristófnak, és Ruszt Józsefnek, mert nagyon sokat tanultam tőlük: mindent, ami kísérleti színház, vagy ami arról szól, hogy te hogyan kísérletezel egy megírt történettel, a térrel; hogy mit bír el egy előadás dramaturgiailag, mi lesz a te szereped egy előadáson belül, és hogy tudod megismerni és felépíteni magad egy szerep kapcsán. Ezek nagyon izgalmas folyamatok, az a fajta kísérletezés, amikor nem rád erőltetnek valamit, hanem arra kíváncsiak, hogy te mit tudsz magadból kihozni. Nekem ez nagyon fontos a mai napig, ezt az iskolát viszem tovább, mert ezek az elvek nagyon jó alapot jelentettek számomra.

Globe Fesztivál

 

A lány, aki meg fog halni 2017

Ki az a személy, akire mentorodként tekintesz vissza?

Kaposi Lacira, akitől sokat kaptam, és mind a mai napig sokat ad. Talán azért is, mert függetlenül attól, hogy az évek úgy szaladnak el, hogy nem beszélünk/találkozunk havi vagy akár éves szinten, szakmailag mégis nyomon követjük egymást, és nekem ez nagyon megnyugtató érzés. Mindig úgy gondolom, amit a játszóim esetében is szeretnék elérni, hogy teljesen mindegy, hogy az élet mely területére sodródnak, kell, hogy érezzék, hogy az a bizonyos „mankó” mindig ott lesz számukra, ha szükség van rá. Mankó, bot, fogpiszkáló, és aztán egyszer csak szépen elhagyjuk mindezeket. De az jó érzés, amikor elakadsz szakmailag, emberileg, és tudod, hogy van egy olyan személy az életedben, akihez bármikor fordulhatsz. Persze én sose élek ezzel a lehetőséggel, vagy nagyon kevés alkalommal. A másik ilyen személy az életemben Kováts Kristóf volt, tőle tanultam meg igazán a szakma szeretetét.

Ovis csoport 2017

 

Gyermekszínpad

Több csapatod tagja gyermekszínjátszóként kezdett, majd diákszínjátszóként zárt. Nem ez az általános, sok esetben szétválik a gyermek- és diákszínjátszás. Kevesek visznek végig ilyen formában csoportot. Nehéz is lehet a korosztályi változásokat végigkísérni. Mégis hogyan sikerült ezt a hidat megépítened, és mit rejtett számodra ez a folyamat?

Egyrészt látni egy fejlődési ívet, az olyan, mint egy előadás ívét látni. Amikor bekerültem a közművelődésbe, akkor volt egy olyan infrastruktúra a hátam mögött, amiért egész életemben hálás leszek, mert ők megteremtették azt a lehetőséget, az ottani igazgatónő Kovácsné Ládi Katalin segítségével, ami azt gondolom, hogy keveseknek adatik meg. „Gyere ide, csinálj azt, amit akarsz, működj úgy, ahogy tudsz, nem szólunk bele, és közben minden támogatást megadunk!” Ez nagy erőt jelentett. Akkoriban volt szerencsém a Diósgyőri Alapfokú Művészeti Iskolának a csapatát is erősíteni. Persze szerencsés is volt a helyzet, hisz kaptam egy komplett első osztályt, akikkel elkezdhettem a foglalkozásokat. Rögtön megfogalmazódott bennem, hogy mindenképpen mentorprogramot szeretnék kialakítani. Szerintem tudat alatt is előre láttam azt, hogy nekem az a legfontosabb, hogy a lehető legtovább tudjak velük foglalkozni. Igaz, amit mondtál, hogy nagyon nehéz ezeket a hidakat megépíteni, de a srácok annyira megszerették ezt a tevékenységet és azt a fajta színjátszást, amit én képviselek, hogy maradtak. Persze igazságtalan lenne csak az én érdememnek betudni ezt, mivel voltak nagyobbak is, és ők nagyon szép mintát mutattak a kicsiknek. És arra kínosan ügyeltem, hogy sok olyan felületet találjak, ahol közösen tudnak együtt gondolkodni és játszani! Ez jó volt a kicsinek, és jó volt a nagyobbnak is. Nem sikerorientált gyerekeket neveltem, inkább közösségeket építettem. Nálam például az is szempont volt, hogy minden második évben menjünk csak versenyekre, akár a Weöres Sándor Gyermekszínjátszó Találkozóra, vagy később már az ODE által megrendezett fesztiválokra. Ennek van számomra egy elvi része. Miskolcon több csoport is működött, azt hiszem akkor élte fénykorát a gyermekszínjátszás a mi a térségünkben. Azon kaptuk magunkat, hogy rendszeresen bejutunk az országosra, és míg mi, nagyon örültünk ennek, közben azt is láttuk, hogy így mások lemaradnak egy pompás lehetőségről, miszerint találkozzanak más csoportok munkáival. Akkor azt mondtam, hogy nem az a lényeg, hogy mindig ott legyenek a diákjaim, hanem az, hogy az a fajta közösségi munka, amely egy próbafolyamat közben létrejön, az sokkal erősebben legyen jelen az életükben, és az legyen a fontos számukra, nem pedig az, hogy egy „versenypályán” milyen eredményt érnek el. Így aztán az egyik év mindig a szakmai fejlődésről szólt, ilyenkor rendszerint hívtam vendég előadókat, vagy vittem őket fesztiválokra, vagy éppen segítséggel élő gyerekekkel dolgoztak együtt egy-egy előadáson; szóval számtalan más módját választottam annak, hogy ne érezzék hiányát a minősítésnek! A feladataik mindig sokkal érdekesebbek voltak, mint maga az előadás és az eredmény. Örültek neki, ha mehettünk, és értékelte őket a szakma, de valahogy nagyobb izgalmat jelentettek a foglalkozások, vagy a próbaidőszakok, vagy éppen az, mikor más csoportokkal dolgozhattak együtt.

Nekem nagyon fontos volt egy hármas egységet kialakítani: tanár — diák – szülő között. Mert ez egymás nélkül nem működik, ezt a hármast soha nem szabad felbontani. Szükséges, hogy az iskola is elfogadja, hogy ők iskolán kívüli tevékenységnek ezt választották, továbbá a gyerekek a tanulmányaikra is ügyeljenek. Nem mehetett a színjátszás a tanulás rovására, valamint mindig teremtettem olyan alkalmakat, mikor a felnőtteknek (tanár, szülő) be lehetett jönni, megnézni egy-egy foglalkozást, hogy láthassák, itt a diákok nem pusztán játszanak, hanem fejlődnek is. Tehát teljes mértékig támogatói közeget kell nekik biztosítani. Amikor elértek a 14 éves korhoz, akkor a szülők automatikusan hozzám jöttek, hogy hogyan tovább. Ez nagyon jó volt, mert akkor éreztem meg először azt a nagy bizalmat, amit kaptam tőlük. Ott tényleg az történt, hogy a szülő, a gyerek és én leültünk, és elkezdtük megnézni, megvizsgálni a lehetőségeket, alternatívákat, hogy a gyereknek mi lenne a legjobb.

Ők nem a tevékenységhez ragaszkodnak, hanem az emberhez. Ezért sem mindegy, hogy az útjuk során milyen emberi értékeket kapnak, és hogy mit tudnak magukkal később továbbvinni.

A színjátszóim már korán megtanulhatták, hogy nem szeretnék helyettük megcsinálni semmit, nem is fogok helyettük gondolkodni. Hanem minden egyes feladatot, amit mi elvégzünk, annak igenis vannak előmunkálatai, és olykor nekik könyvtárba kellett járni, utána kellett nézni, ki kellett gyűjteni bizonyos dolgokat. Azért is van az, hogy sokan közülük továbbtanulási lehetőségnek a közművelődést választották, merthogy ők ebbe szinte belenevelődtek. Szervezők voltak különböző versenyeken, rendezvényeken. Azon túl, hogy egy színjátszó társulat, csoport vagy osztály voltunk, éppen melyik életszakaszunkban ért bennünket a felkérés, mellette nagyon sok közművelődési feladatot láttunk el. Tudat alatt találta meg mindenki a helyét, azt, hogy ki mihez ért jobban. Lehet, hogy nagyon szerette a színjátszást, de rájött arra, hogy ez inkább csak másodlagos, harmadlagos dolog lesz az életében. De sokkal izgalmasabb az, hogy ő szervező lehetett vagy nyelveket beszélhetett, és hogy mondjuk tarthatott órát franciául, angolul, németül, spanyolul vagy éppen írhatott, rendezhetett. Azt gondolom, hogy ez a munkafolyamat nekik nagyon fontos és meghatározó volt, szervezőként is közreműködtek, nemcsak alkotóként. Ezáltal is rengeteg mindent tapasztaltak és megtanultak.

Akiket aztán a drámapedagógia, színházi nevelés jobban érdekelt, azokat az összes táboromba vittem magammal. Itt már felnőttképzésről beszélünk. Nálam asszisztáltak, aztán már önállóan csinálták. Nem elég valamit elméletben megtanulni, ez a szakma a gyakorlatban dől el. Ezt nem lehet jól megtanulni, bemagolni. Ide olyan emberismeret kell, hogy ők mindig tudjanak reagálni arra az adott csoportra, akikkel később együtt lesznek majd, bármit csinálnak, ne essenek kétségbe, ne legyenek bizonytalanságaik, és mindig tudják, hogy éppen mire van szüksége azoknak az embereknek, akikkel dolgoznak. Így általában azok, akik elballagtak érettségi után, a drámapedagógia felé kacsingattak, és nem pedig a színművészet felé.

Sajnos Miskolcon nem volt színházi nevelési társulat, pedig nekem az jelentette a következő lépést. Ezért is mentem Budapestre, s a Nyitott Kör Színházi Nevelési Társulattal együtt közös gondolkodásba kezdtünk. Oda jó pár volt diákomat hívtam, akikkel együtt is tudtam utána dolgozni, s így lett teljes a mentorprogram. Egy évig mellettem lehettek, hogy tanuljanak, és közben belekóstoljanak a munka világába is. Ez az egy év szerintem tökéletes volt arra, hogy ma itt üljek veled, és ilyen ragyogó szemmel tudjam azt mondani, hogy nagyon büszke vagyok rájuk: Balláné Bálint Bernadettre, Molnár Blankára, Márton Gábor Csabára. Ők voltak azok, akik kitartottak végig mellettem! Azóta Betti Győrben a RÉV Színházi és Nevelési Társulat tagja, és színész-drámatanárként dolgozik, mellette csoportokat vezet a kedvesével és önállóan is. Gábor azóta is a Nyitott Kör szakmai csapatát erősíti, és ő is színész-drámatanárként dolgozik. Blanka pedig Londonban most fejezte be a tanulmányait a Drama & Applied Theatre Education (Royal Central School of Speech & Drama) szakon, és a napokban jött a hír, hogy sikeres felvételi után a következő tanévet már a mester szakon kezdi. Azt gondolom, hogy mindenki megtalálta magát, és a helyükön vannak.

Szeren-át – Molnár Blanka, Márton Gábor Csaba, Bálint Viktória

Hogyan építesz fel egy csapatot?

Eddig mindig úgy alakult, hogy csapódtak hozzám az emberek. Szerintem ez valószínűleg egyéniség kérdése is: olyan a személyiségem, hogy szeretek összeszervezni másokat, és nem szeretem, ha ez tartalom nélkül marad. Ha van tartalom, akkor azt keressük, hogy mi lehet a közös célunk, amiért érdemes együtt menni és tovább haladni. Azt gondolom, hogy ez így működik.

Volt, hogy egy komplett osztályt kaptam, akikkel együtt dolgoztam, akkor a srácok, akik akkor hat évesen hozzám kerültek, negyedikes korukra már képverseket írtak. Ilyen szempontból ők sikeres csoportként működtek. De a legfontosabb, hogy milyen csodálatos emberekké váltak.

Virágvasárnap – mesés dráma – 2016

 

Virágvasárnap – mesés dráma – 2016

Hogyan zársz le egy csoportot?

Az előbb említetteket például nagyon nehezen engedtem el. Viszont az élet ezt mindig elintézte nekem, mert a csoportok szerintem saját maguktól bomlottak szét. Tehát amikor mondjuk már kifáradtak, másfelé sodorta őket vagy engem az élet, akkor valahogy mindig történt valami olyan, ami tovább lendített bennünket, de már külön, és így nekem nem kellett a veszteség érzést megélnem. Sose felejtem el, amikor Budapest és Miskolc között ingáztam, és hezitáltam a két város között, akkor egy nagyon jó barátnőm azt mondta nekem: „Szilvia egy dolgot sose felejts el, gyerekek mindenhol vannak.” Másik ilyen nagyon fontos mondat az életemben: „A művészet mindig ott lesz, ahol te vagy.” Ez a két fontos mondat volt, ami mindig továbblendített.

Volt ebből nagyon rossz élményem is. A kétezres évfordulóra tehető, amikor felkértek egy nagy munkára a diósgyőri várban. Akkor nem volt saját csoportom, nekem kellett összeszednem egy csapatot, és a régi tanítványokból, mentoráltakból, barátokból mindenkit behívtam, és mondtam, hogy van itt ez a projekt, nagyon jól kitaláltuk ezt az egészet. Akkor még egy hetes volt a fesztivál, egy hét alatt délelőtt is, délután is külön programot csináltunk. Ez volt az interaktív színház. Merthogy nekem ez nagyon fontos része az életemnek. Még egy ilyen fontos terület létezik a drámapedagógián kívül: a mozgásszínház, amely kapcsán meg kell említenem Uray Pétert és Gyevi-Bíró Esztert, akik ezen a területen számomra nagyon fontosak, és mérhetetlenül sokat kaptam tőlük. Akkor, amikor létrejött ez az Ezerév Fesztivál-os projekt, akkor abba belehaltam egy kicsit. Egy ad hoc közösséget szerveztem össze. Nagyon kevés időm volt arra, hogy csapatként felépítsem és azonos szellemi síkra hozzam őket, közös céllal. Ezek után jöttek az ötlettel kívülről, akik ezt látták, s azt gondolták, hogy ez valami fantasztikusan zseniális, én meg közben azt éltem meg, hogy úristen, emberileg ilyet soha többet. Ekkor kerültem a közművelődésbe.

Szakmai nap 2015

 

Diósgyőri Középkori Forgatag

Szerinted miért fontos manapság diákszínjátszással foglalkozni?

Azt hiszem, ide most pont jólesik megosztanom számomra nagyon kedves személyek gondolatát, a Helynekem Színházi Labor-os két diákom hitelesebben tudja tolmácsolni a kérdésre a választ.

Hegyközi Réka: „Leginkább azért, mert kiszakít a hétköznapokból, kiléphetek a komfortzónámból, lehetek akármi és akárki, felfedezem, hogyan reagálok különböző helyzetekre, amit utána hasznosítani tudok a hétköznapokban, egyre könnyebb az improvizáció, igazán mélyen megélhetek bizonyos pillanatokat, és akkor elfelejtem a problémákat, jobban megismerem magam, és ezáltal másokat is.”

Kaczur Petra: „A diákszínjátszás ma is ad egy pluszt a fiataloknak. Egy olyan teret, ahol megmutathatják, mit gondolnak a világról. Kiszakadhatnak a mindennapjaikból. Fejleszthetik a személyiségüket. Emberi kapcsolatokat teremthetnek, és mély, életre szóló barátságokat köthetnek. A színjátszás alapvető műveltséget és emberi értékeket is fejleszt. Mindemellett rengeteg élményt és tudást, tapasztalatot ad, és olyan eszközöket, amiket az életben később is hasznosíthatunk.”

Hótziher 2016

 

Hótziher 2016