Hogy milyen volt a finn csaj születésnapja? Hát… Jó.

Tudod, korcsolyázni mentünk, meg előtte még beültünk egy kicsit a Csónakba. Henrik vitte oda a finn csajt, úgy volt, hogy ők mennek először, és akkor mindenki késhet, amennyit akar. Hát én voltam az első, vagy Henrikék után a harmadik. Láttam, hogy ketten vannak, és nagyon összebújva beszélgetnek, talán még jobban is érzi magát így a csaj kettesben a pasijával, mintha én odamennék, úgyhogy először a pulthoz mentem kérni egy teát, igen, teát, mert sorban mindenki kiírta a facebook-eseményre, hogy autóval van, vagy babával van és nem marad sokáig, és nem akartam alkoholistának látszódni azzal, hogy egyedül iszom. Szóval kikértem a teámat, és utána szépen, udvariasan megkérdeztem őket, hogy társulhatok-e, és már kezdtem is volna magyarázkodni, hogy valami haverommal fogok találkozni, amikor Henrik megmondta, hogy én nem véletlenül vagyok ám ott, és akkor csókolóztak meg minden, és utánam öt percen belül megjöttek sokan, és rajtam kívül mindenki hozott ajándékot, és sorban mindenki megkérdezte a csajt, hogy meglepetés volt-e.

Persze gyanús volt már neki, jogosan, mert Henrik az összes buliját, meg a nővére is mindent a Csónakban tartott, a legénybúcsút, a saját születésnapját, meg a tejfakasztót, meg ha kettesben akarnának lenni, azt otthon is lehetne, szóval abból, hogy pont a születésnapján levitte a csajt pont a Csónakba, az már gyanús volt, hát nyilván ő sem hülye…

Nem is teljesen értem, miért hívtak engem egy ilyen zártkörű buliba, érted, mert persze kedvelem őket, de nem vagyunk azok a puszipajtások, akik minden nap beszélnek; talán az is benne van, hogy állítólag én tudok finnül; igen, tudok finnül köszönni meg tízig számolni. Ott volt a Zsolt, akivel Henrik nyolc éve még először ment Finnországba, és akivel már találkoztam először a legénybúcsún, aztán az esküvőn, meg sorban Henrik összes szimbolikus ünnepén, vele beszélgettem leginkább. Mert amikor az elmúlt három évben már találkoztunk háromszor vagy négyszer, akkor van már kapcsolódási pontunk. Igazából Henrikkel sem beszélgettem többször azóta, csak tőle ciki lenne megkérdezni, hogy mit is dolgozik.

Hogy a csajjal beszélgettem-e, hát igen, kérdeztem, hogy talált-e munkát Magyarországon, és hogy hogy áll a nyelvtanulással. Nagyon aranyos csaj egyébként, kedves meg mosolyog. Csak nem olyan beszélgetni vele. Mert ha veled beszélünk, akkor úgyis ott kötünk ki két percen belül, hogy mik a kitaszítottság alakváltozatai a legújabb Péterfy-regényben, és válogatott becsületsértéseket vagdosunk egymás fejéhez azon, hogy ebből mi a közhely. Na hát mikor fog egy Péterfy-regényt elolvasni valaki, akit még megtapsolunk azért, mert annyit mond a pultosnak, hogy „Keerek edj pohaar bort.”? Vagy láttad a Dolák-Salyék plakátját a Halványlila gőz című estről? Na hát lefordíthatod, hogy a halványlila gőz az a light purple fog, de ha azt is el akarod mondani, hogy ezt úgy mondjuk, hogy halványlila gőzöm sincs, mondjuk I don’t even have light purple fog, és ez jelenti azt, hogy egyáltalán semmi ötletem nincs valamivel kapcsolatban, és a halványlila gőzt csak ebben a kifejezésben emlegetjük, és csak tagadva, tehát, hogy még az sincs, és megütközést keltő a plakáton így tagadás nélküli nominativusban látni a halványlila gőz kifejezést; ha ezt végigmondod, azzal teljesen megölöd a beszélgetést. Hát ehelyett inkább angolul próbáltunk beszélgetni, kétmondatonként töredezve, mert azzal legalább az ünnepeltet nem zártuk ki, például a Zsolt barátnőjét viszont igen, mert ő meg angolul nem beszél.

A Zsolt barátnője, az Ildikó amúgy telekürtölte a fél világot azzal, hogy azt hitte, látott engem a templomban egy lánnyal, és tökre azt hitte, hogy én vagyok az; aztán kiderült, hogy nem. Ezt jól megkaptam. Aztán a pincér csinált rólunk fotókat, kérdezte, hogy osztálytalálkozó-e, és benyögte, hogy akkor most üljenek a fiúk ölébe a lányok… na hallod… egyetlen voltam aki egyedül jött… köszönöm szépen… utána arra gyúrtam, hogy összeugrasszam a nők két csoportját, akiknek már megkérték a kezét, és akiknek még nem, hát mérsékelt sikerrel.

Volt torta, na azt persze nem a pincér hozta, hanem Henrik ment ki érte az autó csomagtartójába. Egy kettes és egy nyolcas formájú gyertya volt egymás mellé téve, hát nehezen értettem, hogy a harminckettedik születésnapra ez hogy jön ki, de hát nőknek nincs koruk ugye. Egy kicsit mindenki rinyált, hogy öregszünk, aztán az is elhangzott, persze magyarul, mert bonyolult, hogy a születésnap nem az öregedésről szól, és nem az emlékezés arra, hogy valahány évvel ezelőtt pont ezen a napon született meg az illető, hanem ezzel az ürüggyel örvendezünk, sőt hálát adunk, hogy az ünnepelt létezik, és ezt az örömöt meg akarjuk osztani vele. Igen, lehetne máskor is, lehetne egész évben is, de ez fasság, mert bármennyire is szereted valamelyik barátodat vagy valamelyik barátod finn barátnőjét, azért nem fogsz egy évben háromszázhatvanöt napon bulizni miatta, mert dolgozni kell, vagy pihenni kell, vagy a saját csajodat kell kergetni, vagy focizni kell; tényleg, mikor megyünk?

Jól van, az erőnléti edzést már én is elkezdtem, mielőtt lebaltázol, hogy folyton csak bulikba járok, mint már mondtam, ez a születésnapozás is korcsolyázásba torkollott. Páran elmentek közben, meg hazavitték a babákat, ahol van, viszont volt, aki csak korcsolyázni jött, és akkor velük is eljátszottuk, hogy jé, te is itt vagy, mintha tettetnénk, hogy véletlen.

A finn csaj kiszámolta, hogy hányszor kell elmennie korcsolyázni ahhoz, hogy jobban megérje venni egyet, mint mindig bérelni, és állítólag megéri neki. De ennél is nagyobb meglepetés, hogy ő már itt, Magyarországon tanult meg korcsolyázni, odahaza valamiért kimaradt az életéből, meg gyerekként nem volt neki szimpatikus, csak itt, Henrik miatt. Igen, szaunázni viszont szeret, mint azt csak az én jelenlétemben háromszor kellett elmondania.

Féltem, hogy maga a korcsolyázás nem fog menni, mert öt éve nem volt korcsolya a lábamon, egyébként szinte napra pontosan öt éve… de elég jól ment. Tartottunk egy versenyt, abban második lettem. Jó, ebben az is benne van, hogy voltak páran abszolút kezdők, akiket kézen fogva kellett vezetni. Mondjuk maga az ünnepelt is, de ezt legalább be lehetett osztani, hogy akkor mindenki megy vele egy kört, mentem én is, meg később még egyet a Julcsival, akiről Henrikék úgy tudják, hogy barátok vagyunk, mert évekkel ezelőtt találkoztunk egy buliban, és aztán amikor Finnországba ment Erasmusra, akkor megadtam neki a finn csaj elérhetőségét, és ott összebarátkoztak; de vele csak egyszer, mielőtt valaki ebből is pletykát csinál. Elég az, hogy a csoportfotón protokollból mellette kellett állnom.

Egyáltalán nem néz ki jól.

Jogos, Henrik azt mondta, nem olyan sablonos születésnapozást akart, hogy beülünk egy kocsmába, aztán három óra múlva eljövünk onnan, hanem akart valami kevésbé hétköznapit is. És mivel tél van… Amúgy a csaj is azt mondta, hogy jó volt, és köszöni mindenkinek…

És veled mi a helyzet?