Télre tavasz jött, és Éva elhatározta, hogy rendet tesz a meggypiros ruhásszekrényben. Nyolcadik éve készül erre. A szekrény az előző lakásból került ide, onnan, ahol a konyhaablakok tűzfalakra néztek, és amikor belebújt, nagyra nőtt fekete svábbogarak ugráltak ki a kék frottírköpenyéből. Szerette volna elfelejteni mindazt, ami ott történt vele, ezért elszántan elkezdte kidobálni, ami a keze ügyébe akadt, legelőször az esküvője egyik kellékét.

Az esküvői ruháját egyik barátjuk varrta selyemből és csipkéből, majd apró gyöngyökkel hímezte ki a meghatározhatatlan stílusú, népiesbe hajló felsőrészt. A varrónő azonban szabni nem tudott, és deréktól lefelé kövér hajtásokkal pótolta a szűkítő varrásokat, emiatt a földig érő szoknyarésznek nem volt esése, lendülete, csak súlya. A virágboltban feszesre kötött rózsacsokor mellé grátisz kaptak egy talán maradékból font koszorút, amit Éva föltett a fejére, de később a fényképek azt tanúsították, hogy nevetségesen festett benne a menyasszony.

Nagylánya készített az esküvőről egy vízfestményt. A menyasszony fején bilikalap billeg, a lábán mamusz, a vőlegény nem visel inget, csak fekete csokornyakkendőt, zakójának nincsen hajtókája, a díszzsebből óriási virág kandikál, jobb lába pedig ki van fordulva, mintha megbicsaklott volna. A pár tánclépésben lejt kifelé a házasságkötő teremből, mögöttük az ajtó és fönt az ablakok tárva-nyitva vannak, és virág, mindenütt virág. Lánya valódi virágokat ragasztott a rajzlapra, amelyek az évek során megrozsdásodtak és az emeleti ablakokból lepotyogtak az utcakőre. Barátaiktól nászajándékba egy igazi fát kaptak, talán, hogy múljon Éva bánata, amiért ott kellett hagynia a régi, házassága előtti lakását, az erkélyét, ahol nyáron reggeltől estig fordított a napfényben, a jó levegőn és a csöndben. A fa nem fért be a liftbe, csak üggyel-bajjal sikerült feltuszkolniuk a negyedik emeletre, aztán a szoba egyik sarkába került. Helye volt bőségesen, és sok-sok napfény érte, de valamiben hiányt szenvedett ez a babérfára hasonlító díszcserje, mert elkezdte hullatni a levelét. Évát nem érdekelték a növények, nem értett az ápolásukhoz, ennek pedig még a nevét sem tudta, Apolló isten kis fácskája jutott eszébe róla. Egyik kertészetből szaladt a másikba, de sehol nem kapott útmutatást, elintézték azzal, hogy ez a fa nem oda való, ahol tartják, vagy eleve valami rejtett betegsége volt, ami miatt bárhol elpusztulhatott volna.

Nászútra az esküvői szertartást megelőzően mentek, mert előszezonban akciós áron juthattak el egy görög szigetre. Szobájuk ablaka a tengerre nézett, és Éva a táj és az ókori kultúra hatására írt egy szöveget. Másnap azt mondta a férjének, hogy szeretne valami titkot megosztani vele. Fel akarta olvasni az írását, de félreértették egymást, a férje azt hitte, várandós lett, és azt szeretné elmondani. A szöveg is őbelőle fogant, ez az újszülött azonban sosem látta meg a napvilágot. Annyi év után a meggypiros ruhásszekrényből előkerült a bikaünnepi szertartásról szóló krétai notesz.

… A király a trónteremhez közeli kettős bárd szentélye felé tart a papnő kíséretében. Belépnek a szentélybe. A bejárati nyílás két oldalán mécsesek égnek, a falakat a szent csomókat ábrázoló márvány féldombormű díszíti, középen az öblösen bemélyedő üreg a világ méhét jelenti. A papnő leoldja hátáról a szent csomót, a világ köldökét, és kinyújtott karján tartja néhány percig. Nem mozdulnak, senki nem szólal meg. A szent csomó a világ titkát jelenti. A papnő a királyra függeszti tekintetét, majd a karján nyugvó, lepellel fedett szent csomóra, azután odalép az emelvényhez, és belehelyezi a szent csomót a mélyedés közepébe. A király alabárdosa felemeli a bárdot és lesújt. Mindenki a jelképesen megoldott csomóra tekint, mosolyogva egymásra néznek, megfordulnak és kilépnek a szentélyből.

A két legszebb papnő közeleg férfiruhában, mögöttük a mai napra kijelölt ifjú akrobata. A katonák közül választották ki őt. Ha sikerül átugornia a bősz bikát, övé lesz a liliomdíszes, pávatollas fejék, és felemelkedhet a művészek kasztjába. Bikaszarv mintával hímzett, ünnepi ágyékkötője a legfinomabb kelméből készült. Nyakáról leoldja a bronz pecsétnyomót, a személyi igazolványát. Ha győz, újat kap, a művészek jelével. Illatos olajoktól fényes bőre alatt megremegnek izmai. Beeresztik a bikát. Az ifjú teste átlendül az állat szarván, majd rugózva földet ér. A nép éljenez, a papnő az ifjú fejére helyezi a liliomos, pávatollas éket.

Zavarba jött, nem tudta, mit kezdjen ezzel az írással. A szerkesztő nem fogadta el, mert a dőlt betűs rész szervetlenül lifegett, mint idegen test, gennyes kelés a hétköznapi élet narrációjában. És akkor hova tegye a másik, a delphoi töredéket, az sem illik sehová és hosszú-hosszú évek alatt sem vált szöveggé. A hajdani jósdát zordon szirtek övezik. Réges-régen a hegy oldalában üldögélve szinte orrában érezte a titkos recept alapján készült főzet illatát, Pythia bódult arcát, elnehezült tekintetét, félrecsúszott köntösét, lágyan elomló mellét, ég felé emelkedő karját, az arany karperecek csörrenését, az előrehulló, kígyózó hajtincseket, a fülledt csendet, a torok mélyéről felhördülő értelmetlen mondatot. Valójában a jóslás cseppet nem érdekelte. A Parnasszuson ült, Apolló isten lakóhelyén, az ihlet forrásánál, az omphaloszon, a világ köldökén.

Negyed század múlt el azóta. Nem volt senkije. Várta az ihlet pillanatát. Közben élte tovább a mindennapokat.

Most hazafelé tartott a munkából. Átvágott azon a téren, amelyiknek előbb a nevét, aztán a kinézetét változtatták meg. A felújítás a végéhez közeledett, a kertészek fákat, virágokat ültettek. A kéregetők, a perverzek, önjelölt énekesek, bugyi- és zokniárusok, zenészek és hajléktalanok újra itt tolongtak a szeméttől túlcsorduló, új fémkukák tövében. A teret négyzethálós mobil acélkerítések szabdalták és minden nap más irányba terelték a járókelőket. Letaposott virágok, a csikkek mindenütt, vizeletcsík kígyózott a kövezeten.

Itt egykor hévizek táplálta tó állt. Partján enyhe szélben lebegő napernyők és Ostendéből hozatott napozókosarak váltogatták egymást. Úszni, csónakázni jártak ide Budáról és a távoli Pestről. Fürdés után fehérre festett vesszőfotelokban, koktélok mellett beszélgettek, éjjel pedig lampionok alatt táncoltak halk, régi muzsikára.

Amikor belépett a lakásba, hirtelen eszébe jutott, hogy a férje egy lapos desszertesdobozban megőrizte kisbabájuk leukoplasztból és gézből hasított születési karszalagját, meg az ő köldökzsinórcsonkját. Elkezdte keresni, de igazság szerint a kislány születése óta nem nagyon látta, és arra sem emlékezett, milyen volt az a csokisdoboz. Talán a férje vitte el. Most kénytelen volt megerőltetni magát, hogy felidézhesse azt a húsz évvel ezelőtti időt, amikor e két tárgy emléktárggyá avanzsált. A köldökzsinórból lenyisszantott kis húsdarab hamar fakó rózsaszín, kiszikkadt gombóccá zsugorodott, aztán lapos és kemény lett, mint egy folyami kavics. Csak ez a töppedt kis vacak maradt abból a kilenc hónapból, amit teljes egészében egy láthatatlan lény táplálásával töltött el.

A kis lény szerencsére szépen kifejlődött, és születése után rögtön megkapta első ékszerét, azt a karkötőt, amelyen kék golyóstollal feltüntették a nevét, születési adatait. Az anyja neve a csecsemő testhőjétől vagy nyálától hamar elmaszatolódott, és talán nem is baj, hogy örökre feledésbe merült.