Kiforrott hanggal, szigorú szerkesztésmóddal és skandináv mitológiával találkozhatunk Ferencz Mónika verseiben. Vagy éppen matematikai szakszavakkal és csillagképekkel. Mindez hatványozottan igaz Hátam mögött dél című első kötetére, amelyet olyan kinyitni, mint gyermekkorunk kedvenc kihajtható, 3D-s könyveit. A lapok közül azonban várkastély helyett a váci cementgyár kéménye, királykisasszony helyett Solvejg bújik elő, a ravasz rókából pedig már csak a csontjai maradtak.

Olvasás közben volt egy olyan benyomásom, hogy az északi világ többnyire természeti, a déli pedig urbánusabb képekben jelenik meg a szövegekben. Mi alapján soroltad ezeket ciklusokba (bizonyos égtájakhoz)?

A délhez tartozó ciklusok versei sokkal világibbak, sokkal jobban tudom konkrét élményekhez, tapasztalatokhoz, városokhoz kötni őket  – talán te is éppen ezt érzed rajtuk –, míg az északhoz tartozóak inkább egy ideális, szubjektív belső világból építkeznek, amelyet nagyon hasonlónak érzek a skandináv világhoz. E két fő pont alapján szerkesztettem a kötetet. Persze van átjárás egyikből a másikba, ahogyan bennem is keverednek ezek a dolgok, pont azért, mert teljesen más síkon értelmezhető a jelentőségük számomra. Az utolsó vers a kötet legelejére visz minket, az első ciklus motívumai pedig állandóan felbukkannak: egy kicsit olyan, mintha a ciklusok oda-vissza indítanák útnak egymást.

Feldolgoztad a skandináv mitológia néhány történetét. Miért pont ezeket választottad?

Sokáig ódzkodtam a skandináv mitológiától a mostanában annyira felkapott Marvel-univerzum miatt. Aztán mégis a kezembe akadt egy témába vágó  könyv, és rájöttem, milyen összetett, gyönyörű világ ez. Furcsamód ezekből a képekből a legtöbb már azelőtt belekerült a kötetbe, hogy az olvasmányélményeimhez társíthattam volna őket. Ilyen például a kőrisfa motívuma, amely az első ember megszületéséhez és a világfához (Yggdrasil), a skandináv genezis főszereplőjéhez egyaránt köthető. Egyébként a skandináv teremtéstörténetet két versben is körbejártam: az egyiknek Yggdrasil lett a címe, a másiknak Káprázó űr, ebből csak az utóbbi került a kötetbe. Mert úgy éreztem, ez az a fő motívum, amely minden égtájat átölel, és mint ilyen, talán képes arra, hogy egy ajtó legyen az északból visszafejtett égtájak felé.

 

Fontosnak tartod a világirodalmat. Kis nemzetként mindenképpen rajta kell tartanunk a szemünket a nagyobbakon?

Nem mondanám, hogy mindenképpen. Biztos vagyok benne, hogy azok, akik nem foglalkoznak világlírával, ugyanolyan értékes irodalmat hozhatnak létre, mint akik igen, ha hitelesek tudnak maradni abban, amit csinálnak. Viszont olvasóként jó elmerülni különböző szövegvilágokban. Ha valaki egyáltalán nem olvas világlírát – világlírát mondok, mert azt el sem tudom képzelni, hogy valaki egyáltalán ne olvasson külföldi szerzők által írt műveket –, az túl sok meghatározó élménytől fosztja meg magát. Ahogy szokás mondogatni, hogy Rómába, Párizsba vagy Londonba mindenképpen el kell jutni egyszer, úgy szerintem fontos az is, hogy olasz, francia és angol irodalmat is olvassunk, ha lehet, ne is csak egyszer.

Hogyan inspirál az idegen nyelvű versek olvasása? És a műfordítás?

Külföldön sokkal szabadabban kezelik a szövegtípusokat. Van, hogy egy szövegen belül jól megfér egymás mellett próza, líra vagy éppen egy újságcikkből származó idézet. Néha úgy érzem egy-egy külföldi szerző olvasása közben, hogy bennem még túl sok határ van, amit feszegetni lehet és kell. A műfordítás azért is jó, mert rámutat ezekre a lehetőségekre. Ráadásul nagyon jó módszer a szerkesztési módok gyakorlására, mert a szöveget egy másik költő hangján kell megírni és, amennyire van rá lehetőség, egy másik költő agyával és mércéjével kell megszerkeszteni.

Vannak kedvenc műfordítóid?

Nem tudnék egyetlen kedvenc fordítót kiemelni, talán azért mert nem fordítói szemmel olvasok és kritizálok, hanem inkább íróként: felszisszenek, amikor látok egy kevésbé jól sikerült lírai vagy prózai megoldást. Ha egy rossz könyvet olvasok, ritkán okolom a fordítót, egy jó könyv esetén ugyanígy, bár ott már gyakrabban lapozok hátra megnézni a nevét. Hozzá kell tennem, ha engem dicsérnek egy versért, amit fordítottam, azt is mindig az eredeti szerző számlájára írom.

Kosztolányi?

Kosztolányi egy jelenség. Nemcsak fordítóként, hanem esszéistaként, költőként és prózaíróként is abszolút kedvenc. Ha valaki belép a gyerekkori szobámba, nálam nem Backstreet Boys-posztert lát, hanem Kosztolányi-portét, Kosztolányi-összest. Fordítóként nagyon jól bánt a nyelvvel, de a nyugatos fordítók közül szinte mindenkit kiemelkedő és meghatározó műfordítónak tartok. Egyébként most is róla olvasok egy könyvet, amit Szilágyi Zsófia írt, Az éretlen Kosztolányi címmel került idén a polcokra. Jó szívvel ajánlom mindenkinek, főleg azoknak, akik szívesen térnek vissza hozzá időről időre.

Van olyan szó, amit sosem írnál bele versbe?

Sokáig hadakoztam az ellen, hogy egyes szavakat klisének nevezzünk ki. Azt gondoltam, hogy ez olyan, mintha egy festő nem használhatna egy színt, mert azt mondják rá, az elvesz és nem ad hozzá a műhöz. A pirosat például, az olyan érzelgős szín. Pedig, ha belegondolunk, az alkotás lényege valahol pont a szabadság. Mégis, már akkor is, és most is vannak olyan szavak, melyeket kerülök. Illetve, csak akkor írom le őket, ha a használatukat alaposan meg tudom indokolni a szövegkörnyezettel. Egyébként még a magánéletemben sem szeretem a szentimentális és túlzó szavakat, igyekszem kerülni őket, amennyire csak tudom.

Van olyan szókép, alakzat, amit szívesen használsz?

A refrén és az ismétlés. Erre egyébként még utalok is a kötet utolsó versének az utolsó előtti sorában.

Gyakran jelenik meg a verseidben a természettudományok szókincse. Hogyan építed bele a szövegbe a szakkifejezéseket?

A matematika mindig közel állt hozzám. Sokáig nem tudtam eldönteni, hogy irodalom- vagy matematikatanár legyek inkább. Furcsamód általában a reál tárgyakat tanító tanáraim mondogatták mindig, hogy foglalkozzak irodalommal, mert szerintük a művészet egy nagyon fontos dolog, és látják, hogy mennyire feltölt. Az irodalomtanárom pedig folyton arra kért, menjek matematika szakra, mert az irodalomból sosem fogok tudni megélni. Végül közgazdász (marketinges) lettem, aki amikor csak lehetősége van rá, ír, fordít és olvas.

Miben segítettek neked a műhelymunkák?

Ha nem jártam volna Köményre (a FISZ líraműhelye – a szerk.), nem tudom most ott tartanék-e, hogy például a kötetemről  adok interjút a FÉLonline.hu-nak. Bajtai András és Sirokai Mátyás indított útnak. Részben úgy, hogy mondogatták, hogy igenis publikáljak, részben hogy megmutattak egyfajta szerkesztési módot és rengeteg verset (főleg a lelkigyakorlatokon keresztül), amelyek mellett azelőtt előfordult, hogy elsétáltam.

Mátyás a kötet első körös szerkesztésében is rengeteget segített, ahogy sokat köszönhetek a szerkesztőmnek, Babiczky Tibornak vagy Szálinger Balázsnak is. De ha már neveket sorolok, akkor feltétlen meg kell említenem Borda Réka, Kopcsányi Lilla, Lapis József és Székely Örs nevét is, akik elsőként olvasták a kéziratot, és mondtak róla átfogó véleményt.

Talán korai még a következő kötetről kérdezni, de van szerinted ideális idő két kötet kiadása között?

Ez teljesen egyénfüggő. Egy kötet szerintem inkább a megfelelő inspiráció vagy ötlet kérdése kell, hogy legyen, mint ideális időé. Csak azért, hogy az ember neve forogjon, nem érdemes kötetet kiadni. Sőt, egy hosszú hallgatás után nagyobb és koncentráltabb is lehet a figyelem.

A fotókat Kristóf Levente készítette.