Dante Bucci: Reminiscence (Reminiscence, 2008)

szóval, hogy az időt kis szikrákra törte és a zsebébe tette, hogy na majd akkor jól előveszi és nagy precizitással adagolja, mindennek legyen ideje szépen, de aztán az a valami, ami titokban belemegy a zsebekbe és kipakolja onnan a gondosan összeszedett időt, adagról adagra, de nem ám precízen vagy szépen, na azt a legkevésbé sem, csak kihajigál mindent, mint a zoknit, aztán onnantól már nincs is dolga.

szóval hogy akkor végre van sok, mármint idő, azzal lehet jól bánni, ide meg oda tenni, és akkor mindenre lesz, nem lesz, mert jön az a valami, mindig, és onnantól lehet beszélgetni az éggel meg a ceruzavéggel, amit aztán addig kell hegyezni, amíg a másik végén véget ér, na de nem baj, hát van még, az ég meg majd jól kussol, nem hajol le a földig, hát leér, és a szikrák elpattannak, a belsejükből meg kiesik a semmi.

szóval kéremszépen, jön az a valami, pedig a ceruzavég is kezdet volt valamikor, amikor kezdődött, hogy na akkor írunk, de abból se írás lett, csak az írás írása, meg a mamusz az ágy alatt, onnan kivenni és a lábra, mert hideg van, de jaj ne, meleg, és vissza az ágyba, nem, jaj, alá, vagy hogy de mégis, közben az idő van még sok már nincs, csak hogy még van, de nincs, mert az a valami megint a mamuszt kéri, vagy az ágyat.

meg hogy beengedni azt a fura madárkát a szobába, hadd röpködjön körbe, biztos érdekes, aztán kiengedni, nehogy megijedjen, akkor hogy jöjjenek be a többi madárkák, ha már ott röpdösnek, meg akkor még a körmök hosszúsága, a pislogás nehézségei, a könyv meg leesik a földre, hol is volt kinyitva, mit is csináltam eddig, de hát nem, előbb a körző meg a vonalzó, miket nem talál az ember a földön.

az az erőszakos akarás, hogy ebből most valami lesz, hülye szavakat egymás után írni, kitölteni a teret, a félreeső zugba eső kanál, hogy az ott mit keres, mi felé evez, minek a keresése egy kanál, aztán a homokozó széttáruló emléke, meg valami csöndé, amit egy homokszem alól vett fel, emberek ottfelejtett lábnyomai, a félreeső zugba esett kanál keresése, a keresésre indult kéz keresése, föld, végre, egészen.

igen, feküdni a földön, végül is tökéletes ez, a könyv is itt van, de mit kerestem, a mamusz lépéseit hallva, igen, szóval a levert hegyezékek és a még nemlevertek, meg hogy levert vagyok, a beletette a zsebébe meg mikor volt már, semmikor, mit is rakott hova, aztán az a valami mikor is jött, vagy most hol van, van-e még idő, kérdezhetnénk, amikor egy csapat madárka csipegeti a papírra írt szavak betűit sorban.

szóval hogy akkor kinyitni a könyvet és keresni benne, a kezet mondjuk, amit végül nem talált meg, vagy hogy így lassan és nehezen visszatérdelni egy megszokható lelkiállapotba, kísérletképpen, a zoknik meg csak patakzanak szerte, de lélegezni na azt nem tudnak jól, köhögnek, mint a felhők, hideg az ég nekik biztos, de persze ne vonjunk le következetlenül semmiféle következtetést, erre ügyelni kell.

aztán a kérdés, hogy de mit is akart a könyvtől, miért is volt itt könyv, ami leeshet, s miért ment utána, mikor írni kell van, tudtommal, innen egész jól látni az ablakot meg az eget benne, az meg persze kussol, nem ad megfelelő kérdést az elégtelen válaszainkra, bosszantó, kihegyezni a körzőt és a vonalzót, talán még a kanalat is, hátha kés lesz, de na azt mégse, épp elég baj, hogy a lábujjon is vannak körmök.

lerombolni néhány előítéletet, utóítéletet, már ítélet közben magát az ítéletalkotó ént, földig egészen, aztán a madarak kitaposott légösvényeit, meg a fenyőfák ágaiban a tűlevelek egyenkénti befelé szúrását, valamit abból a valamiből, ami titokban belemegy a zsebekbe, keresgélni a zsebekben, de csak mamusz meg felhő, érdekes, semmi maradandó, hangjegyek egy elkorhadt kottáról, emberek lábnyomainak a homokja.

a megtörténtek nyugalma, talán ez, eltörölhetetlenül, vissza a papírra, a leírt nemleírtak, amiket leírt azzal, hogy nem írt le, és azok, amiket leírt, de most visszaír a ceruzába, hogy mást írjon oda, ahol azok már nem lesznek, úgy, hogy ott maradnak, végig, egy lámpa gömbölyded burájában a döntés, itt fény fog kezdődni és tart, talán még akkor is, amikor a kapcsolót valaki végre megtalálja és dönt, írni próbál, de nem ír a radír,

a hegyezőt meg ki kell hegyezni, mert nem hegyez már szépen, de mivel?

*

(A gyökerükkel gondolkodnak a fák. Legérzékenyebb, emlékezni, figyelni és irányítani képes szerveik mélyen a föld alatt vannak, és itt, a mélyben „töprengik ki” a pompásabbnál pompásabb lombokat.

A költőként is izgalmas nyelvet kimunkáló Hajós Eszter is így tesz, szinte minden kisprózáját (melyek kisprózák ugyan, de egyszersmind „nagy versek” is) a legalapvetőbb egzisztenciális tapasztalatok kimondásával indítja: milyen az ég, milyen a föld, hol a helyem, ki vagyok. A többféle műfajt és hagyományt egymásba tükröző írásokban a teljességhez a gyerekkor esszenciális magára hagyatottságából kiindulva jutunk el. Mintha ezekben a sokféle irodalmi beszédmódot ötvöző szövegekben egy gyermek birkózna a nem-lét metafizikájával, a felnőttek árulásával és a szinte mindenhol kitapintható gonoszsággal – egy gyermek, azaz kívülálló, aki az angyalok, vagy még inkább az állatok tekintetével figyel. A szövegek egy szimbolikus, ismeretlen, de mégis ismerős földrészt járnak körül. Nem konkrét kerteket, hidakat, utakat találunk bennük, hanem mágikus tájakat, metafizikai csomópontokat: a kertet, a hidat, az utat, ahol rácsodálkozhatunk a létezés értelmetlenségére. Vagy éppenséggel az értelmére: mert mint a Klee-festmények éjszakai kertjében, itt sem vagyunk teljesen egyedül: a delejes sötétben úgy ragyognak az álomba merülő lények – legtöbbször gyerekek, növények és állatok –, mint földöntúli ígéretek.

Reménykedünk benne, hogy az elsőkötetes, Prágai Tamás-díjas fiatal író varázslatos elbeszélői nyelve sok olvasóra talál, és metafizikus irányultsága nagyobb lélegzetű elbeszélői formákat is inspirál.)

Bánki Éva

(Mire nyitja fel a szemét az, aki alulról és fölülről is látni kívánja a dolgokat, közben a szemének héját is ismeri, mármint belülről? Hogyan sétálhat az, aki nem akarja megváltoztatni a teret, hacsak a tér is nem akar éppen változni körülötte? És hogyan beszélhet az, aki nem használja a szavakat, de a szavak sem használhatják őt, aki együtt él a szavakkal, és akivel a szavak egyetértésben, egyszerre születnek? Gondolat, tér és test elszabadulnak egymás körül, egymásba a szövegtérben nem olvadnak, de érintkeznek, egymásra csodálkoznak minden percben. Nem csak olvasást ígér Eszter kötete, de elmerülést a nyelvben, elmerülést egy még meg nem szilárdult, burjánzó, morajló, olvadozó világ igézetében. Madarak. Kékek. Napok. Egymásból. Egymásba. Körül.)

Maczák Orsolya Rita Cecília

*

Hajós Eszter prózakötete Bejárati égbolt címmel jelenik meg az idei könyvhétre a Napkút Kiadó gondozásában. A szerző június 11-én 14 és 15 óra között dedikál a kiadó standjánál.