Because it’s easy, nyögtem ki nagy nehezen, és belekortyoltam a boromba, mire ő bólogatott, I understand what you mean, ami azért mégsem magától értetődik: mintha sóder volna a számban, úgy érzem magam, ha azon a nyelven beszélek, ha azon a nyelven próbálom kifejezni, amit gondolok vagy érzek – és most mégis sikerült, persze ez már azután volt, hogy egyszerre mondtuk ki: boring, teljesen egyszerre, és mindketten a saját életünkről beszéltünk. Aztán ki-ki másfelé kanyarodott, én olyasmiket hoztam fel, hogy want to enjoy meg experience, bár ezt a kavicsot már ő adta a számba, ő pedig, hogy building something meg have a target, az visz előre, higgyem el neki, az általam emlegetett dolgoknak pedig mindig ugyanaz a vége: nothing, és ezzel az üres zsebre célzott, és mutatta is. Elhiszem, sőt tudom, bólogattam, mindig üres zseb a vége – és üres lélek is, gondoltam, éppen erre vagy valami ilyesmire vágyom, ellőni minden patronomat, eljátszani minden zsetonomat, ott állni a semmiben teljesen kiürülve, hogy aztán jöhessen, ami jönni akar. Persze, hogy ennek semmi értelme, persze, hogy building meg target kell. Is kell. Kellene.

Mindennek ellenére abban, hogy boring meg easy, teljesen egyetértettünk, felkelni minden első, második, harmadik, negyedik, ötödik reggel és odamenni és azt csinálni és a többi és a többi, ez unalmas, de könnyű, legalábbis annak tetszik, mert nem igényel túlzott erőfeszítést és különösebb magyarázatot. Csakhogy, teszem hozzá most, egyszer eljön a várva várt hatodik reggel, amikor hirtelen elemi erővel kezd hatni a gravitáció, hogy a lábamon alig állok meg, mert valósággal rám szakad és leterít az a szabad nap. Aztán a hetedik reggel felkelek, és újra könnyűnek érzem magam, könnyűnek, de úgy igazán. Felkelek reggel, és egészen biztos vagyok benne, hogy az ágyban olvasás helyett az esőben futás az, amire vágyom, azt kell tennem – nem mintha ifjú hős volnék, aki minden erejével, eltökélten küzd célja eléréséért, a hetedik reggel nincs cél, ami szentesítse az eszközt, a hetedik reggel biztosan nincs target és building, így nincs is rá magyarázat, hogy miért teszem, miért futok ki a szakadó esőbe, a hídra, melynek tetején egy csapat madár gubbaszt mozdulatlanul, mintha csak odaképzeltem volna őket egy megdöbbentően tökéletes kulissza részeiként, miért futok bele a lankadatlanul és egykedvűen szakadó esőbe, amikor hallgathatnám a melegben az istentiszteletet, olyan jó lenne az is, és mégsem, illetve mégis: kifutok, mert most ezt kell, így rázódnak a helyükre a dolgok a következő reggelre, meg úgy egyáltalán, most így easy.