Gazdám, tudod, dermesztő fagy a hűvös

vizet átváltoztatja, üveges kő

lészen a sarkcsillag alatt, a hűvös

űrben, ahol a lég s a pára hűvös

elemmé válik”

Dante Alighieri: Amor, tu vedi ben

 

Reméltem, hogy időben hazaérek,

hogy ki kell néznem az ablakon,

felmérni a dolgokat, amik közt élek,

hogy tulajdonosa mely állapotát

 

nehezményezi. Ezt felmérni sosem

tökéletes az árnyék sem, amit magamra

vennék, megőrizve tetszetős alakját,

hívogatni kezesét, ha nem szöknének el

 

valahányszor minden lépésemmel

a levél és a fa, talán én is a nehezebb

fény elől, ha lenne bárhova.

Csak mozdulatlanul tudnám őrizni,

 

míg rám csukódik a hideg, a formák

árnyékába, mint köpenybe burkolózva

ellene, míg elpiszmogok alatta minden

sötéttel és különbséggel elfojtódik

 

a megtartásukra vonatkozó szándék,

ahogyan egy szertartásra gyújtott gyertya

az ünnep végén, mely alatt megszólalni

ugyanúgy tilos. Örülök, hogy elkísér,

 

ha őrt áll mellettem rendje, szólásomkor

dér köszönt neve pitvarában.