Korbácsolhat-e vad hullámokat a megszállós horrorfilmek ötlethiányos unalomtengerébe Robert Kirkman horror-dráma sorozata? Válaszunk egyre biztosabban igen, hiszen a The Walking Dead alkotója remek első Outcast évadot rakott le az asztalra, és a folytatás is meggyőző.

Robert Kirkman és Paul Azaceta 2014-ben kezdte el megjelentetni az Outcast című képregényt, amellyel tavaly június óta fut párhuzamban az azonos címet viselő széria a képernyőkön. Már az első képsorok egy bizarr „aha-élményt” idézhettek elő a kíváncsiskodó nézőkben. Rögtön a Pokol kapujához érkeztünk, amelyen belesve megláttuk a borzalmat, az elátkozott ártatlanságot. A készítők bemelegítés nélkül mélyvízbe dobtak minket, horror rajongókat, és tudtunkra adták, hogy sok jóra ne számítsunk – s mi titkon nem is akarunk. A horror-dráma sorozat egy fiatal férfi, Kyle Barnes történetét követi nyomon, akit egész életében természetfeletti erők kísértettek, gyermekkorában a gonosz által megszállt édesanyja terrorizálta. A szörnyű múlt rémképei villanásszerűen tűnnek fel, egyre fojtogatóbban. Kyle hamar szembetalálja magát újra a démoni erővel. Egy vidéki prédikátor, Anderson atya oldalán ragad fegyvert, hogy felvegye a küzdelmet az ismeretlen túlvilági hatalommal. Ahogy haladunk előre a történetben, egyre nyilvánvalóbbá válik, a „szentelt víz – feszület – Biblia” kombináció nem elég a sötétség elleni küzdelemhez.

A város lakóit egymás után kebelezi be a túlvilági gonosz. Miután befészkelte magát a testükbe, a kezdeti időszakban különösen erőszakos cselekedetekre készteti őket. Mint később kiderül, ekkor még megmenthetőek az áldozatok. Kyle az ördögűzések alkalmával rájön – a sorozat első néhány részében különösen erre a rítusra emlékeztetnek hőseink megoldásai – érintése és vére képes kitoloncolni a megszálló sötét erőt, amely mint valami fekete, bűzös kátrány lövell ki az emberek szájából. Miközben zajlik a gonosz elleni végtelennek tűnő küzdelem, számos kétely merül fel Kyle-ban és Anderson atyában. Saját, belső démonjaik ellen is fel kell venniük a kesztyűt. Míg Kyle próbálja feldolgozni a gyermekkorában ért traumát, és ízlelgeti a kiválasztottság súlyát, a prédikátor is szembe kerül saját magával, hitében is megrendül. Az Outcast univerzum többi főszereplője is megfelelőképp árnyalt, fokozatosan nyerünk bepillantást a meggyötört életekbe. A folyamatos gyanakvás, hogy vajon kiben bújik meg a gonosz, és ki lesz a következő, fenntartja, mondhatni szinten tartja a sorozatbeli feszült atmoszférát.

Úgy gondolom, hogy a sorozat (s egyben a képregény is) azzal mutat túl a sorozatgyártásban készülő megszállós alkotásokon, hogy folyamatosan kérdéseket tesz fel. Ezek egyszerre irányulnak a kisemberek problémáira, s olyan univerzális kérdésekre, amely az emberiség története óta foglalkoztatja a társadalmat. Terítékre kerül a szexuális erőszak, a gyermekkori bántalmazás, a szülő – kamasz gyermek konfliktus, a cölibátus megszegése vagy a kis közösségeket működtető mechanizmusok, s a kivagyiság is. A miértek ugyanúgy felvetődnek az imént felsoroltak esetében, úgy ahogy a mindent irányító erő, Isten, és a jó számításait keresztbehúzó pusztító energia, a Sátán létezésével kapcsolatban. Az emberi létezés mindkét végletet magában hordozza, erre kiválóan rámutat a sorozat. Azt a kérdést is felveti, hogy van-e létjogosultsága egy, a gonosszal szimbiózisban élő, félig ember, félig démoni létformának. Elpusztítható-e egy élet, egy ártatlan arra hivatkozva, hogy magában hordozza a gonoszt. Mindez utalhat az ítélethozatal ideológiavezérelt visszásságára is. Mindazonáltal a történések arra a zsigeri félelmünkre is rájátszanak, hogy családtagjainak sosem okoznánk szándékosan fájdalmat, de a testekben megbúvó démonok erre kényszerítik a megszállottakat.

Mindenképp szólni kell a sorozat fényképezéséről, a kiváló operatőri munkáról is. A készítők elementáris erejű képsorokkal – lassításokkal hatásosabbá téve – szinte beleégetik a retinánkba a brutális történéseket. Az átváltozás felkavaró momentumait megörökítő jelenetek, bravúros technikai megoldásokkal – és bár ambivalencia, de szép felvételekkel – találkoznak a második epizódban is. Az egyik jelenetben Kyle édesanyját láthatjuk, ahogy mosolygós, a virágokat locsoló anyukából egyszer csak a sárban dagonyázó szörnnyé alakul. Egy-egy jelenet, képsor finom szimbolikája a romlás lassú, de mindent elpusztító voltát idézi meg. A fejjel lefelé forduló objektív magától értetődő jelentéssel bír, a különleges látószögek szintén. A borzongató hangulat kialakításában jelentős szerepet játszanak az éjszakai felvételek, a sötét helyiségek, mintha csak egy film noire-ba csöppentünk volna. A világítás a képregény világához hű környezetet teremt a szériának. A színészi játékot is dicséret illeti. Nem mindennapi például, ahogy a Megan-t alakító Wrenn Schmidt „újjászületik”, és egy másfajta lény, emberi testbe csomagolt megtapasztalásait érzékelteti.

Azt hiszem, kevés negatív kritikával illethetjük a sorozatot. Egy-két történésszegényebb résztől eltekintve azt kapjuk, amit vártunk. Mindezek, az izgalmas, sötét képi világ, a kiszámíthatatlanság, a meglepetés erejű fordulatok, a releváns kérdésfeltevések teszik igazán fogyaszthatóvá az Outcastot. Aki betekintést nyer e rejtélyes világba, könnyen lehet maga is megszállottjává válik a sorozatnak.

 

Képek: BrandTrend, kilencedik.hu, imdb.com