Az egyes kötetek történetei egymásba szövődnek, mégsem egyetlen egészet alkotnak, hanem történetek bejárhatatlan útvonalait. Ezek az útvonalak a találkozás, valamint az önértelmezés határán jönnek létre. Zsupos Norbert kritikája.

Jean Mattern regényeiben találkozásokról olvasunk. Ezek a találkozások a történetek elengedhetetlen mozgatórugói. Egy találkozás elindítja az emlékfolyamot, megmagyarázza az elbeszélés következményeit, átalakítja az események jelentéktelenségét és véletlenszerűségét. Egy találkozás beférkőzik a történet mélyére, hogy a későbbiekben maga a történet domborítsa ki a találkozás eseményét, mintha a legkevésbé véletlen találkozásról lenne szó.

Mattern történetei ennyiben találkozások történetei. A Szeptember [Septembre] (2015/2016) két férfi életre szóló találkozásának történetét beszéli el. De találkozások nem csupán emberek között vannak. A Király fürdő [Les Bains de Kiraly] (2008/2010) elbeszélője egy Rembrandt-festménnyel való találkozáshoz köti az elkövetkező, baljós eseményeket. Olykor a találkozások hiánya hozza létre a történet feszültségét. A találkozások nélküli, hosszas séták pedig az elmúlt találkozások emlékeit idézik, mindegyiket az önértelmezés, valamint identitáskeresés fordulópontjaként.Az önértelmezés a regények másik megkerülhetetlen eleme. Nincs olyan találkozás, amely ne hagyna maga után olyan réseket, távolságokat, amelyek az elbeszélőt folyamatos önértelmezésre, a múltban való kutatásra késztetnék. A Tejjel-mézzel [De lait et de miel] (2010/2012) a múlt találkozásait, a későbbi regények elbeszélőjének családi körképét beszéli el. Az egyes kötetek történetei egymásba szövődnek, mégsem egyetlen egészet alkotnak, hanem történetek bejárhatatlan útvonalait. Ezek az útvonalak a találkozás, valamint az önértelmezés határán jönnek létre.

A Szeptember mindemellett valami másról, többről is szól. A találkozás és önértelmezés együttes feltételei történelmi eseményekkel egészülnek ki. A háttérben kirajzolódnak az 1972-es müncheni olimpia tragikus történései: a „Fekete Szeptember” nevű palesztin terrorszervezet tizenegy izraeli sportolót ejtett túszul és végzett ki. A Szeptember az elbeszélő Sebastian és Sam találkozásán keresztül a merénylet részleteit tárja fel, az áldozatoknak állít emléket. Mattern regénye egy vallomással veszi kezdetét. Ez a rövid vallomás foglalja magába a történet alapvonalát, és ebből rajzolódik ki Sebastian és egy amerikai, minden valószínűség szerint zsidó származású újságíró, Sam Cole találkozásának története. A regény éles kritikát fogalmaz meg az akkori (valamint az aktuális) szervezetek és politikai hatalommal bíró személyek, különösen a Nemzeti Olimpiai Bizottság és a városi elöljárók inkompetenciájáról. Mattern egyik interjújában azt fejti ki, hogy „személyes” élményei szintén közrejátszottak abban, hogy a cselekményt a müncheni események kontextusába helyezze.[1] Ugyanakkor ez a kontextus, bármennyire meghatározó szerepet tölt be az elbeszélő életében – tulajdonképpen a karrierjét „köszönheti” az eseményeknek –, alá van rendelve azoknak az érzéseknek, amelyek Samhez, a Jewish Week újságírójához kötik.

A regény a müncheni eseményeket egyoldalúan mutatja be. Sebastian számára a müncheni tragédia színházi előadásként jelenik meg a Sammel való találkozása hátterében. Egy olyan darabként, amelynek nyoma, fakó díszletei végérvényesen rajta maradtak hirtelen félbeszakadt kapcsolatukon. Sebastian az eseményeket ennek fényében képtelen „objektíven” bemutatni, mivel azokat Samhez fűződő érzelmein keresztül, közvetve beszéli el:

„Én nem vagyok zsidó, és hirtelen rádöbbentem a köztünk lévő különbségre, és arra is, miért van Samre ilyen nagy hatással az ügy. Vajon lesz időnk beszélni erről? Idáig ez nem volt téma közöttünk. Persze azt tudtam, hogy Sam a zsidó hetilapnak dolgozik. De most? Ráébredtem, mennyire szeretném jobban megismerni őt, és reméltem, hogy az események hagynak erre időt. Addig is egyszerűen csak igazat adtam neki, és már-már örültem Harry szkeptikus tekintetének, amellyel a váratlan pálfordulásomat konstatálta. Mert Sam oldalán akartam állni.” (74.)

Az elbeszélő célja, hogy a túszejtést és a megrendítő tragédiát a lehető legpontosabban (és legkíméletlenebbül) tárja a világ elé. Egy olyan dokumentumfilmben mutatja be mindezt, amely filmfelvételekkel, beszélgetésekkel, a túszmentésben résztvevő tiszttel készített interjúval támasztja alá, hogy pontosan mi történt a müncheni olimpián. Mindvégig az motiválja, hogy Sam előtt bizonyítson; hogy az elkészült dokumentumfilm „alátámassza” azokat az érzelmeket, amelyeket a másik férfi ébresztett fel benne. Az objektív elbeszélés vágyát azonban felemészti Sebastiannak a másik férfihoz fűződő viszonya, magatartása, valamint érzelmi állapota. Az ő müncheni eseményekről szóló története elválaszthatatlan Sam kísértő emlékétől.Mattern szerint az eseményeket meglepő módon, tragikumának „mértékéhez” képest kevesen dolgozták fel. (Nem beszélve arról, ahogyan erre Mattern is felhívja a figyelmet, hogy a Nemzeti Olimpiai Bizottság a 2012-es londoni olimpián, a tragédia negyvenedik évfordulóján sem volt hajlandó megemlékezni az áldozatokról.)[2] A feldolgozások nem teljesen a müncheni eseményeket járják körbe, vagy ha mégis, akkor figyelmen kívül hagyják a szervezők és a müncheni elöljárók szervező- és megoldóképtelenségét. A Szeptember azokat a kihívásokat próbálja „megfordítani”, amelyek a müncheni eseményeket elfedik, elfeledtetik az újabb generációkkal. A zsidó sportolók túszul ejtése és kivégzése nemcsak a közel-keleti válságot, illetve az arab–izraeli konfliktus, különösképpen a zsidó- és palesztinprobléma lenyomatát foglalja magába, hanem annak szinte reménytelen következményeit vetíti előre.

Mivel a regény egyoldalúan, Sam „oldaláról” ábrázolja az eseményeket, ezért szükségképpen nem ad számot azokról a (geopolitikai, vallási vagy társadalmi) problémákról, amelyek nemcsak a müncheni tragédia, de sokkal inkább a különféle, szélsőséges szervezetek (például a közel-keleti Fekete Szeptember vagy a nyugat-németországi Vörös Hadsereg Frakció) kialakulása körül forognak. A tizenegy sportoló halála kétségkívül bűn. A „körülmények miatt” váltak áldozatokká. Mégsem nevezhetők „csupán” a körülmények áldozatainak, mert ezek a körülmények nem vonják magukkal szükségképpen a terrort és az értelmetlen vérontást. Ha így vélekednénk, nemcsak a terrort, illetve a megtorlást helyeznénk kitüntetett pozícióba, hanem saját döntésképtelenségünket, magatehetetlen kiskorúságunkat is legitimálnánk. A palesztin terrorszervezet által végrehajtott akció gyógyíthatatlan és fájdalmas seb, amelyet az izraeli titkosszolgálat megtorlásai eleve nem gyógyíthattak be. (A „Fekete Szeptember”, illetve a palesztin szélsőséges szervezetek vezetőit felszámoló Moszad-akciókról Steven Spielberg készített megrázó filmet.)A geopolitikai események nem sűríthetők egyetlen kiindulópontba, vagy nem vetíthetők egyetlen helyszínre. Az arab–izraeli konfliktus vagy a zsidó- és palesztinkérdés éppen úgy nem tekinthető a Közel-Kelet problémájának, mint ahogy a Nyugaténak sem. Valahol a kettő között feszül. A problémák kibontakozása, a konfliktusok különböző módon való „orvoslása”, a terror és a háború elszabadulása az egymásnak feszülő oldalakban rejlő értelmeket jeleníti meg. Azonban ezek az értelmek nem egyeztethetők össze egy általános tanulsággal vagy az egyetemes „igazsággal”. Az arab–izraeli konfliktus, valamint ennek egyik legérzékenyebb pontja, a zsidó- és palesztinprobléma a történeti sajátosságuk, illetve az általuk alkotott értelem alapján érthető. Ez az „megértés” és legitimitás mégsem indokolja az elmúlt fél évszázad háborúinak, terrorjának, szélsőséges megmozdulásainak és a két intifádának az áldozatait. Amiként a tizenegy izraeli sportoló halála nem ad magyarázatot semmiféle körülmény megértéséhez, úgy a körülmények sem indokolnak semmilyen megtorlást, túszejtést, ártatlanok kivégzését. Miközben határokat szabunk a gondolkodásunk és tisztánlátásunk számára, elfelejtjük, hogy ezeket a határokat képesek vagyunk meghaladni pusztán azáltal, hogy nem az értelmét vesszük figyelembe ennek vagy annak az oldalnak, hanem a bennük lakó valóst. Meg kell értenünk: nem a határok létrehozásában rejlik a probléma, még csak nem is azok „értelmetlenségében”, hanem abban, hogy a határok létrehozása szükségképpen személyes igazságokat alkot, amelyek felemésztik a határok meghaladását jelentő gondolkodásmódokat.

Mattern negyedik regényében két férfi találkozásán, valamint szerelmén keresztül elevenednek fel az 1972-es olimpia eseményei. Összességében egy olyan perspektívát próbál megjeleníteni a szerző Sebastian személyében, amely az elbeszélőt egy határon lévő szerepben tünteti fel: Samhez fűződő viszonyát nem vállalhatja fel nyilvánosan. El kell rejtőzniük, nem mutathatják ki egymást iránt érzett vonzalmukat. Sebastian vallomása azonban nem redukálható egyszerűen a személyesség határai közé, mivel a müncheni eseményekhez való viszonya, az „igazság” felderítése során meghaladja a személyesség határait. Kétségkívül fogva tartja Sam személye, magával ragadja kísértő emléke, aminek következtében, ahogy említettem, az elbeszélés alá van rendelve a Samhez fűződő viszonyának. Annak ellenére, hogy az elbeszélő Sam „oldalára” áll, nem jelenthető ki teljes mértékben, hogy elszakadna kisebbségi szempontjától. Attól a szemponttól, ahonnan tekintve az eseményekre a tizenegy sportoló halála mindenképpen értelmetlen és felfoghatatlan.

Jegyzetek

[1] Sallai László, Jean Mattern: A terroristák mindig új módszereket keresnek, Librarius, 2016. 10. 25.
http://librarius.hu/2016/10/25/jean-mattern-a-terroristak-mindig-uj-modszereket-keresnek/
[2] Kopcsányi Lilla, Jean Mattern: Az inspiráció egy furcsa állat, Litera, 2016. 10. 17.
http://www.litera.hu/hirek/jean-mattern-az-inspiracio-egy-furcsa-allat

Jean Mattern, Szeptember, ford. Tótfalusi Ágnes, Budapest, Jelenkor, 2016.

Kiemelt kép: Librarius
Jean Mattern fotója: Vasárnapi Hírek
A München című film plakátja: IMDb