Az utca túloldaláról kiabálta nekem,

hogy az élet megy tovább.

Én a konyhában álltam, kávét főztem.

A nyitott ablakon kinéztem,

és csak arra vártam, hogy ne menjen,

álljon meg itt, rekedjen meg,

szakadjon szét, maradjon egy.

Ne legyen több reggel, se este,

ne legyen több perc megtöltve,

telepakolva mindenféle kacattal.

Dobáljunk ki mindent, amit összetart,

és foltozzuk be magunkat egy zsákba.

Legyek én a krumpli, te a spárga.