„… nincs remekebb munka a világon, mint gyerekekkel játszani és színházat csinálni.”

Gyevi-Bíró Eszter

Hogy kerültél kapcsolatba a diákszínjátszással?

1993-ban megalapítottuk Budakeszin a Mezei Mária Művészeti Iskolát, ami elsősorban drámás suli volt, tanórán kívüli tevékenység. Tulajdonképpen színjátszó csoportokat vezettünk nagy lendülettel Lukács Lászlóval, a mostani Kompánia Színház egyik vezetőjével. Én akkor közgazdásznak tanultam és elvégeztem Kaposi László 120 órás drámajáték-vezetői tanfolyamát, meg természetesen rengeteget olvastam és azt gondoltam, nincs remekebb munka a világon, mint gyerekekkel játszani és színházat csinálni. Ma is ezt gondolom. 1995-ben kaptam egy 8-9 évesekből álló csapatot: akikkel később Kara Csoportként küzdöttünk. Cirka 15 évig voltunk együtt. Mindent nekik köszönhetek, és ez nem amolyan verbális gesztus, TÉNYLEG mindent nekik köszönhetek. Aztán egymásba fáradtunk.

Milyen előadásokat készítettél velük?

(1999) Suryakanta, (2000) Táltosjáték, (2001) Inanimada, (2003) Jeanne, (2007) Menyegző (rendezte: Szabó-Székely Ármin), (2009) Man Shopping.

Nem az előadások voltak lényegesek, hanem az a rengeteg játék és gyakorlat, aminek az instruálását, vezetését és együttes értékelését velük illetve általuk megtanulhattam. Az őszinteség kérése, megléte és azzal való vissza nem élés, mint emberek közötti kapocs. Aztán az elválás. Elengedés és a büszkeség. Arra a „Karásra”, akiből nagyszerű könyvelői osztályvezető lett éppen olyan büszke vagyok, mint akiből dramaturg vagy színházi nevelési szakember.

Aztán 1998-ban találkoztam – szintén egy nyári táborban – Vidovszky Gyurival, majd dolgoztunk egy kicsit együttesen a Vörösmarty Mihály Gimnázium diákjaival, aztán 2000-ben volt az első közös bemutatónk az akkori Bárka Színházban, ami játszóterünkké vált az idők során. Egyre több időt töltöttünk ott és egyre kevesebbet a diákszínjátszás berkeiben. 2004-től elindultak a színházi nevelési foglalkozások is, és ezzel lezárult egy korszakom – már ami a diákszínjátszást jelentette. De nem szabad eltemetni semmit, mert 3 éve az a mániám alakult ki szépen-csendben, hogy muszáj közvetlen kapcsolatba kerülnöm, együtt léteznem azzal a korosztállyal, amivel a Kolibri Színházban elsősorban foglalkozom: ezek a középiskolások. Tudnom kell a mindennapjaikról, hogy mi fontos nekik és mi nem, mire buliznak, mit gondolnak a világról, hogy mi menő, mi ciki szerintük és tényleg olyan eltérőek-e összetételükben, mint amiről a róluk szóló hírekben „olvashatunk”.

És jól döntöttem. A Nemes Nagy Ágnes Művészeti Szakgimnázium 10. drámás osztálya, a velük való együttlét és munka nagy lelkesedéssel tölt el, minden rezdülésüket imádom és alig várom, hogy VELÜK — nem mint zsűri, hanem mint csoportvezető — újra az Országos Diákszínjátszó Találkozón lehessek.


Mi az, amit saját munkád során átemelsz egykori játszói múltadból?

1995-ben volt egy nyári táborunk és ott ismerkedtem meg Uray Péterrel. Az egy hetes kurzus után kértem, hogy vegyen fel a csapatába, ha elég ügyesnek tart, cserébe kap egy fiút is, öcsémet, Gyevi Bíró Gábort. 2003-ig dolgoztunk együtt, – ha jól emlékszem – azt viszont biztosan tudom, hogy fantasztikus és egyben embert próbáló időszak volt ez az életemben. A vége felé azt éreztem, hogy nem szeretek színpadon lenni. Amíg el nem jutottunk a bemutatóig, addig érdekelt a munka igazán.

Nem voltam különösebben tehetséges sem – mint előadó — nem volt tehát vesztenivalóm, amikor kiszálltam, hogy önálló alkotóként kipróbáljam magam. Két nagyon fontos dolgot magammal vittem: a tudást, a technikát és mindezek folyton döngicsélő megújhodási akarását, és hogy mindig, minden esetben figyelnem kell a körülöttem lévőkre. Később ez utóbbi tudásanyag még azért csiszolásra szorult és szorul mind a mai napig…


Tavaly és idén is értékelted az ODE Országos Diákszínjátszó Találkozóján fellépő előadásait. Mit tapasztaltál a produkciók témaválasztása kapcsán?

Nem írtam statisztikát (sajnos, mert abból rengeteget lehet tanulni!), de az előadások túlnyomó többsége a fiatal személyiségek kialakulásának és az egyéniség megformálásának harcáról szóltak, nagy részük a környezeti (családi, iskolai) lelki nyomorról. A csoportok majdnem fele klasszikus drámai alapművel dolgozott, rengeteg élet-játékot láttunk moderátor társammal, Keserű Imrével, ami a mindennapok humorát, gyötrelmeit és tanulságait taglalta. Mi más lehetne a téma, csak az, „ami az utcán hever”. De hogy hogyan látják, hogyan nyúlnak hozzá, hogyan interpretálják ezt egyes csoportok, az már variábilisabb megoldáshalmazt jelent. Nagyon fárasztó végignézni ilyen sűrű és súlyos anyagot, sokszor szinte egy egyfelületű, egybefüggő látleletként szolgált a mai társadalomról, magukról a diákokról, de egyben samanisztikus élményt is jelentett. A 18. előadás után, már mindenhol ott voltam és mindent láttam, amit ember, félisten és egy öregedő istennő láthat. Tényleg összekeveredett bennem múlt és jövő, ennek a fura tinédzservilágnak a foltjai villóztak agyamban és nagyon sok szeretet. Szeretet, mert minden ordításuknak, suttogásuknak, humorral álcázott sírásuknak ez volt számomra a vége, a segítség- és szeretetkérés. De az is lehet, hogy túl romi vagyok, nem tom…

 

Ezekben az előadásokban miként volt megfigyelhető a diákszínház közösségi szerepe?

Ha nem figyelhető meg, akkor ott már nagy baj van, akkor egy önmagát megvalósító felnőtt áll az egész tevékenység és folyamat fókuszában és az nem megengedhető szerintem. Illetve bizonyos mértékig minden felnőtt csoportvezetőnek rendelkeznie kell egyfajta egészséges önbizalommal és exhibicionizmussal, de nagyon fontos, hogy hogyan néznek egymásra a folyamatban résztvevő fiatalok és mindeközben hogyan néznek felnőtt mentorukra. Ő a rendezőnk vagy a vezetőnk, vagy a társunk, vagy csak Laci bá’, ő a miénk vagy mi vagyunk az övéi, megkérdez vagy csak utasít, együtt csináljuk vagy ő majd megmondja… És ami még fontosabb számomra, mint női entitás számára: egyenrangúak vagyunk-e a folyamat több pontján? Jól érzik-e magukat mindeközben a drámai alapművekben nem bővelkedő drámai világban a női egyedek is?

Ha életjátékot készítenek együtt, akkor ott már számtalan probléma meg sem jelenik: annyian szerepelnek, ahányan kell és ahányan vannak, mindenkinek egyenlő esélyei vannak a szerepek súlyozását illetően és addig tart, amíg bennünk véget nem ér.

Másfelől fontos megjegyezni, hogy még mindig érvényes Gabnai Katalin megállapítása (aki egyszerre volt Mesterem és Barátom is, amikor még a közelében lehettem, ha már a vezetésről is szó eshet): ahol színjátszás van, ott már más rosszalkodás (fű, bullying, satöbbi) csak kevéssé jelenik meg vagy legalább kontrollálható a folyamat. De ez mind, az előző összes válaszom is, csak felnőttes szövegelés… A legfontosabb, hogy életük utolsó 4 gyermeki éve valóban meghatározó lesz, boldog és kellemesen terhelt.

Miért voltak emlékezetesek számodra a látott előadások?

Aki az Országos Diákszínjátszó Találkozóra eljut, az már nem hógolyókkal gurigázik. Sok és kemény munka, lemondás, érzelmi hullámvasúton utazás áll ezek mögött az előadások, programok mögött. Az előadások legtöbbje szerintem „jót futott” ezen a találkozón, mert jó volt a hangulat, nagyon figyeltek a szervezők a vendégekre és mert a beszélgetéseken megérezhették a résztvevők, hogy valódi odafigyeléssel fordulunk hozzájuk és nem szeretnénk megmondani a „tutit”. Fontos volt a tett, az aktus, a rítus, hogy itt vagyunk, együtt vagyunk, létrehoztunk, életre hívtunk valamit, csodát teremtettünk és ez akkor is így van, ha egymás közt csak laza beszéddel annyit mondunk: „na, itt vagyunk a fesztiválon, ennyi”. Fantasztikusan érdekes a saját élmény feldolgozása is: egy-egy csapat szinte megajándékozza ilyenkor a nézőt a titkaival, a véleményével és világlátásával. És csodálatos volt a klasszikusok feldolgozása is, hiszen utat mutathat professzionális színházaknak is, ha azon gondolkoznak, miként tegyük élővé a halottnak tűnő irodalmi alapanyagot a fiatalok felé nyitás jegyében. Ha nem sikerült jól egy-egy megmutatkozás, akkor meg az is lehet, hogy aznap „nem futottak jót”, vagy tehetségben nem annyira bővelkedő a csoportvezető (erről meg senki sem tehet), de a gyerekkel van, fontosak egymásnak és ez a legfontosabb. Egyetlen dolog üt ki ebből a buddha-szerepemből, ha valakin a hübriszt látom. És persze nem értem, hogy mire fel… Volt ilyen is…

A csoportvezetők (rendezőtanárok) szerepe a teljes folyamatban nagyon fontos. Modellt jelentenek a fiatal embereknek, technikát tanítanak, kommunikációs kultúrát teremtenek, viszonyrendszert égetnek a csoportba, célt adnak, szakmai pályákat határoznak meg. De nagyon fontos tisztázni önmagával minden szakmát művelő és képviselő felnőttnek: miért vagyok itt? Miért dolgozom velük? Miért ezt választottam? Mit akarok elérni? A legkomolyabb eredménnyel dolgozó kollégák tört részének vagy célhalmazuk kisebb hányadának a meghatározó eleme az önmegvalósítás. A nagyobb része a sérült gyerek- és tinédzserkori létezésük kompenzálása. Hogy megteremtsék azt, amit tőlük elvettek vagy csak nem adtak meg. Egy nehéz szülői háttér, egy vagy több alkalmatlan volt tanár, egy zaklató vagy bántó környezet, az abban való létezés… ezek az apróbb-nagyobb sérülések teszik emberivé a csoportvezetőt. Ez sarkallja munkára. A folyamat eredményeképpen a legtöbb csoport lelkesen és hitelesen képviseli és képviselte most is saját munkáját, azokat a gondolatokat, amiket vélhetően együtt megfogalmaztak és azt az érzést, hogy a mi csapatunk a legklasszabb és olyan még soha nem is volt, mint amilyenek mi vagyunk! És ez nem igaz? Dehogynem… Mert miközben a folyamat zajlik, nem kizárólag egy adott emberi egyed személyisége és egyénisége rajzolódik ki, hanem egy csapaté is, egy közösségé. Na, ezt csinálja valaki a színjátszás után…


Szerinted, hogyan élték meg a diákok ezt a fesztivált?

Egyik előadásról rohantunk a másikra, több-kevesebb sikerrel, ha már lejátszották az előadásukat, akkor a fiatalok is. A 3. napon már együttérző mosolyokat kaptunk, úgy látszik az idő akkorra már megtépázta fizimiskánkat, „már nem volt a hajunk a régi”, ezek a mosolyok jelezték, hogy „látjuk öreg harcos, hogy mindjárt elpusztulsz, de még kitartasz, szupi vagy”. A beszélgetéseken nyíltak voltak és kedvesek, örömmel vették, hogy sokat kérdeztük őket, hiszen őszintén kíváncsiak voltunk rájuk.

Hogy hogyan buliztak, azt nem tudom, mert sem a napot, sem a csillagos eget nem láttam a 3 nap alatt. Remélem, hogy jól, hiszen értük volt minden!