Előadás után sétálni kézen fogva a feleségünkkel; enni egy salátát négyezerért, kortárs német teoretikusok munkásságát méltatni; lecsapni egy tüskét meg egy fröccsöt; felhívni anyánkat – és van, amikor tapsolni tudunk.

A Trafóban látható dokumentum színházi előadások, a Hate Radio és az Éljen soká Regina! közös pontja a rasszizmus tematizálása. Mindkettő közel merészkedik hozzá, felmutatja, rápillantani enged. Hogy nézőként mennyire tudunk bevonódni, izgalmas kérdés. A két előadás végén különböző okokból, de a tehetetlenség érzése lesz úrrá rajtunk.

A Hate Radio az 1994-es ruandai népirtás egyik fontos felelősére mutat rá: az RTML nevű rádió folyamatosan lázító, uszító propagandát sugárzott, biztatta a hutukat, a tuszik és a mérsékelt hutuk kegyetlen, módszeres kiirtására. A polgárháború körülbelül száz napja alatt nagyjából egymillió ember veszítette életét, a fejlett nyugati világ szeme láttára. Az ENSZ két héttel az események kirobbanása előtt hazavezényelte egységeit, mindössze 275 békefenntartó maradt a térségben, viszont parancsuk volt, hogy nem avatkozhatnak közbe.

A Hate Radio elején és végén a népirtást átélt szemtanúk visszaemlékezéseit látjuk és halljuk, a játéktér közepére épített stúdió fehér redőnyeire vetítve. Ezek a megszólalások tárgyilagosan hangzanak fel, eligazítanak minket a történelmi eseményekkel kapcsolatban, elrettentnek borzalmas epizódjaikkal (gyereket végeztek ki az anyjuk szeme láttára, tuszi nők melleit vágták le megerőszakolásuk után, terhes nők hasából vágták ki a magzatot) és beexponálják a rádió szerepét a történésekben.

Az RTML stúdióját látjuk az előadás nagyobbik részében. Realistán felépített díszletben öt színész idézi meg a korabeli eseményeket. Az elhangzó szöveget, a csatorna mai műsorát, feltehetően több adásból ollózták össze. A harmadik percen nyilvánvalóvá válik, hogy mocskos propagandát hallgatunk, ez később sem lesz másként, a szellemi nívó változik. Az előadás nem fejti fel az újságírók motivációt, egymás közötti viszonyait, démoni gonoszokat látunk, akiknek a szájából hosszú-hosszú perceken keresztül fröcsög a baromság, aztán néha van egy-két jó zene. A harmadik percben eszünkbe juthat, hogy ma Magyarországon is van olyan tv, rádió, újság, amiből uszító baromságok jönnek – a párhuzamok felfedezése kevés szellemi élményt azért ad a továbbiakban. Minden, ami elhangzik: szörnyű. Egyre tompábban, egyre tehetetlenebbül hallgatjuk. Az előadás nem keres választ a miértekre, nem teszi fel a kérdést, hogy hogyan akadályozhatjuk meg, hogy ezek a borzalmak újra megismétlődhessenek. Mikor vége, csak tapsolni tudunk. Aztán nekünk kell feltenni a kérdéseket és remélni, hogy időben találunk is válaszokat.

Az Éljen soká Regina!, bár szintén dokumentum színházi módszerekkel készült, tesz néhány játékos lépést. A nyolc borsodi roma nő történeteiből készült előadásszöveget ők maguk adják elő, Sárosdi Lillával kiegészülve. A gyűlölet halvány alakjai tűnnek elő a Regina születésnapi bulijára krumplit pucoló, tésztát szaggató asszonyok meséiben. A főnővér, aki nem ad szobát, hogy a beteg gyerek mellett lehessen maradni, csak pénzért vagy fenyegetésre; a családsegítő, aki távolságtartóan méreget; az ápolónő, aki a megrendült, értetlen anya arcába ordítja: Nem kell több tejet hozni, meghalt a gyerek!” – és az előadás végén, az orvosok, akik időnként úgy döntenek, ez a nő már ne essen többet teherbe, és beleegyezés nélkül végzik el az elköttetést.

Az Éljen soká Regina! civil szereplői közötti emberi viszonyok sokrétűek, félszavakból, gesztusokból értik egymást, miközben érezhetően nehéz feladat nyomja a vállukat: be kell mutatni az előadást. Sárosdi Lilla érzékenyen, értőn adja-veszi tőlük a szót, irányítja az eseményeket tekintettel, gesztussal nyugtat, biztat. A világos alaphelyzet – viaszkos vászonnal leterített asztalok mellett készülődünk az ünnepre – jó lehetőséget kínál többféle dramatikus játék bemutatására. Van kétszereplős jelenet, van közönségnek mondott monológ, vannak közös jelenteket, van többször újrajátszott szituáció, időnként csodálatos dalok hangzanak el. Az amatőr, önszerveződő színjátszókhoz szokott nézői tekintet naivan csodálkozhat rá egyikük másikuk lelkének forradásaira, szépségeire.

Az anyaság kérdést középpontba állító előadás jólesően nem akar tandráma lenni, nem akar elrettenteni, nem könyörög segítségért. Vannak vidámabb történeteket is, egy-egy megszólalásból sugárzik az életöröm. Mintha kukoricahántás volna, először nem is egészen érthető, nekünk miért kell a sötétben tétlenül ülni. Ahogy növekednek a tétek, kiderül, ez az ő ügyük, és ennek mentén érthető, ha van olyan néző, aki leválik az előadásról. Persze Sárosdi Lillának is van története az anyaságról, de hogy hisszük-e: az orvos előtt cigány és nem cigány anya éppúgy kiszolgáltatott, izgalmas kérdés. Mire véget ér az előadás, Borsod is nagyon messze lesz, ahol mi nem tudunk segíteni, tehetetlenek vagyunk, tapsolunk. Itt is lesz még melónk, hogy ne csak tapsolni tudjunk. Messze van Ruanda, messze van Borsod, de hátha tudunk többet, mint tapsolni távoli egzotikumok szörnyűségeinek.

2017. április 21. és 28. – Trafó 

Hate Radio
Írta és rendezte: Milo Rau
Dramaturg: Jens Dietrrich
Látvány: Anton Lukas
Szereplők: Afazali Dewaele, Sébastien Foucault, Diogène Ntarindwa, Bwanga Pilipili; felvételről: Estelle Marion, Nancy Nkusi
Videó- és hangterv: Marcel Bächtiger

SzívHang/Éljen soká Regina!
Szereplők: Báder Renáta, Horváth Róbertné (Rita), Horváth Zsanett, Kállai Gergőné (Vali), Lakatos Rudolfné (Noémi), Orgon Ilona, Suha Judit, Sárosdi Lilla
Közösségszervező: Lázár Irén, Horváth Zsanett, ifj. Lázár György
Rendezőasszisztens: Háda Fruzsina
Dramaturg Gyulay Eszter
Digitális történetmesélés: Lanszki Anita
Szociodramatista: Teszáry Judith
Dokumentumfilm: Hegyi Dávid
Kutatásvezető: Horváth Kata
Rendező: Romankovics Edit