Mindennap felköhögök valamit, ami hasonlít Magyarországhoz. Ilyenkor nem érzek fájdalmat, de órákig savanyú lesz tőle a szám. A terapeutám szerint ez biztos a szégyenérzet, és miközben egyre távolabb kerülök a XXI. századi civilizációtól, kiábrándító megállapításokat teszek a férfi test szomorúságáról.

A kérdések persze mindenhogy fájdalmasak, ami nem ad magyarázatot a nagyfokú passzivitásra, és nem is ment fel. Na, nem mintha nem volnék nyitott az érdemi párbeszédre, de bármit is mondok magamról, azt vagy közönyös hallgatás fogadja, vagy leöntik nyúlvérrel.

Talán ha módomban állna megváltoztatni az anyanyelvem, talán ha gnosztikus öngyilkosság lehetnék, talán ha valóban lennék. Mert a hiba a nyelvben van, én pedig hiába tanítom magamat befelé libikókázni, ha nincsenek válaszok.

De most már ideje dönteni végre, hogy a tükör gyomrában vagy a tél nyirkos, jég verte zsákjában aludjak éjszakánként. Miközben felfal a szörnyeteg filozófiája. Szavamat szexista tintába mártom. Féltékeny, élvezetfüggő kábelekkel tekerem körbe a nőt.