Ha jól emlékszem, Amarillát és a szüleit egy csütörtöki napon telepítették be a szomszéd házba. Pont a te és az én szüleim között laktak. Apja erős természetű ember volt, szinte megkeseredett az élettől, ami dühösebbé faragta az arcát. Emiatt mi nem féltünk, egyrészt azért, mert mi már láttunk épp elég mogorva arcot, másrészt első látásra megérintett minket a lány. Te „szerelmes” lettél, én bizonytalan. Pontosan. A bizonytalanságba szerettem bele. De hogyan is festett Amarilla?

A haja sötétebb volt, mint az enyém. Először ez tűnt fel nekem. Olyan könnyedén lépkedett, mintha hullámok simogatnák a lábfejét, törékeny kis kezét, légies csípőjét. Az orrán keresztül gyakran vette a levegőt, mintha mérföldeket rohant volna évek óta. Látod? Őt is megszaggatta néhol az idő. De ettől volt szebb! Homlokán két kicsi, de hosszú ránc nyargalt el majdnem a halántékáig. Aprócska, barna szeme feketén csillogott messziről, akárcsak a kiskori képeim, amikor az őszi gesztenyefákat festettem az egyre távolodó utcákon. Őszi járdák, színes elképzelések. Az ő szeme álmos volt, mintha az ecsetet bámulnám, de a tükrében vonalakat, életteli pontokat láttam. Mintha fiatal lány lett volna, mert melle csakugyan volt, de nem igen látszott. Ki foglalkozik ilyenkor azzal, mekkora a melle… Azért egy apróság mégiscsak érdekelt, mégpedig az, hogy mennyire lehetett szőrös. Mivel sűrű szemöldöke volt, erős csontozata (hiszen a kulcscsontjai majdnem az egekig nyúltak), gondoltam, valamennyire hátha szőrös. Nem mertünk közelebb lépni hozzá, hanem csak ketten meresztettük rá a szemünket. Édesanyja aggódó pillantásokkal baktatott a háta mögött, néha integetett a helyi lakóknak, és rögtön rávetette a tekintetét az ő pici kis lányára. A hintázó kislány jutott az eszembe. Kemény fenék, talán Amarillának is az volt, de egyszerre kemény és finom lelke biztos hogy nem lehetett. Én, Ábel egyből tudtam, hogy az Úr nem viccel velem. Meg kell szeretnem újra valakit, csakhogy első látásra nem sikerült. Ez csak egy délibáb volt, aminek én mégis bedőltem. Na, de hogy sikerült így bedőlni a Mindenhatónak? Barátom, ne feledd, te folyton azt mondtad, ez a csaj még soha nem is ujjazta magát. Ez a csaj még egyszer nem fogott péniszt a kezében. Ez a csaj még soha nem látott férfi mellbimbót. Én erre azt mondtam, ez itt a legfontosabb? Szerintem még a kérdést sem értetted, de ez a legkevesebb. A lányról beszéltem, nem a szerelemről. Ez már túl sok, igaz? Nem is érted, miről beszélek.

De.

De nem! Ne is folytasd! Hosszabb lenne a nappal, de nem lenne ahhoz eléggé hosszú, hogy túléljem. A szerelem ennél viccesebb. Azért viccesebb, mert folyton viccelődik. Sosem veszed komolyan, tanácstalanul töprengesz egy senkiházin, míg rá nem jössz, hogy tévedsz, mert ez nem is szerelem. Szóval, a szerelem az ilyen, ami igazából nem lehet szerelem. Bennem ez volt. Azt hittem, hogy végre valakit megkaphatok az életben. Főleg egy olyan világban, ahol nincsen gyümölcsös kertünk, húsra pénzünk, és a fagyra gázunk. Inkább arra a pillanatra vártam, amikor kihűlt kezemet éterien ápolják, melengetik. Én csókokat szórhatok két piros ajkacskára, vagy másnak a lelkébe fészkelhetem magam. Nekem itt a lét volt a fontos, nem az az egyszerű fogalom, hogy “szenvedély”, ami gyakran meghülyíti az elmét, és tévútra tereli. A mi szegény világunk kirabolta az összes bizalmat az emberekből, még belőlem is harapott ki nagy darabokat, de én még hittem abban, hogy valakivel úgy lehetek együtt, aki eltűr maga mellett és felvállalja, hogy ketten fonogatjuk érzéseinket, ameddig csak élünk ezen az egyre élhetetlenebb éggömbön.

Rá egy órára beverekedtük magunkat egy kocsmába. Emlékszem, hogy mennyien voltak. Sokaknak nem volt tévéjük, és egy jelentéktelen afrikai mérkőzésre voltak kíváncsiak, ahol aligha voltak szurkolók. Szerintem abban a kocsmában többen voltak, mint a stadionban. Fél óra kellett ahhoz, hogy kirendeljünk egy üveg bort. Igaz, nem volt bor íze. Mintha tömény ecetet és alkoholt ittunk volna, azonban hamarjában elfogyott. Kértünk még egyet, akkora már el is fogyott minden pénzünk abban a hónapban. Csak a második üvegnél kezdtünk el beszélni Amarilláról. Azon törtük a fejünket, miképpen lehetne a közelébe jutni. Azon is összevesztünk, hogy a te vagy az én szüleim hívják meg először vacsorára őt és a szüleit. Végül arra jutottunk, hogy senki nem fogja őket meghívni, mert még mi is alig tudtunk megvacsorázni. Annyira megcsapott minket Amarilla jelenléte, hogy el is felejtettük, hogy milyen lett a világ, mennyire nehéz az egyik lépésről a másikra jutni. Egyszerre súlytalannak és terhesnek tűnt a valóság, ami hiteles is volt, meg nem is. Szép volt, meg ronda, szarszagú és illatos, kedves és antipatikus, félelmetes és barátságos.

A kocsma túl hamar kiürült. Végül senki nem volt kíváncsi a mérkőzésre, ezért mindenki megitta azokat a löttyöket, amik hátramaradtak. Valószínűleg csak azért mentek oda, hogy legyen valami fordulat az elcsépelt mindennapokban. A székek hirtelen félre lettek tolva, egy-két párna alattuk koplalt, amit elfelejtettek visszatenni. Néhány asztalon lecsöpögött a sörpocsolya, a csapos arca még jobban szétfolyt. Felettünk az ablak lassan a hold fényét kente a kócos hajunkra. Lassan lélegeztünk, nehogy túlságosan szúrja orrunkat az alkohol. A csaposra néztünk, aki pár legyet akart leütni a szétázott rongyával, amiből permetszerűen lövellt ki a nemrég feltörölt fröccsáradat. Végül ránk nézett. Szeme alatt erősen piroslottak a táskák, homlokára odaragadt az összes göndör hajszál. Néhány pislogással jelezte nekünk, hogy lassan szedjük össze a cuccunkat, és pucoljunk haza. Veszélyes nappal, veszélyes éjszaka, soha nem lehettünk biztonságban. Ha már papokat is megkéselnek az utcán, akkor velünk mit csinálnának? Csak Amarilláról álmodoztunk, nem törődtünk azzal, hogy minek lettünk kitéve.

Hazafele elterveztük, hogy másnap elhívjuk őt sétálni. Kiszökünk a dombokra, elfelejtjük a magas, repedezett falakat, a mocskos utcákat, és csakis vele fogunk foglalkozni. Amikor már majdnem hazaértünk, hangos kiáltást hallottunk az egyik mellékutcában. Sötét volt, nem láttunk be. A kiáltás váratlanul abbamaradt, és csak fel-feltörekvő sírást hallottunk. Ezernyi dolog történhetett ott, de a mai napig nem tudjuk, hogy mi lehetett az. Ilyen még nem történt a házunk környékén, csak nemrég kezdtek el ezek a hangok elterjedni, nemcsak nálunk, hanem az egész városban. Akkor eldöntötted, hogy a világért sem maradsz itt örökre, hanem el kell szöknünk minél messzebbre, és meg kell találnunk a boldogságot, vagyis Amarillával kell eltűnnünk. Gyorsan hazafutottunk, leültünk a lépcsőházban. Észre se vettem, hogy a lábad közé okádsz, csak a bugyborékoló gyomor és ecetszag csapta meg az orromat. Feljebb ültünk pár lépcsővel, újra leültünk. Akkor én kezdtem el hányni, de valamiért nehezen tört ki belőlem ez az inger. Ledugtam a mutató- és a középső ujjamat a torkomon, és segítettem magamon. Na gyere ki, na gyere már! Az egész lépcsőház bűzlött a sárga, savanyú szagtól. Mintha megmérgeztek volna minket. Talán azért viselkedtünk így, mert az egész terv, amit elhatároztál, egyben mókás és visszataszító is volt. Amarillát nem ismertük, nem tudtuk, hogy meg fog-e bennünk bízni, vagy ha elszökünk, mi lesz velünk és a családunkkal. Úgy döntöttünk, hogy ezt a holnapra bízzuk, és előtte kipihenjük magunkat. Nálam aludtál, édesanyám először nem is tudta, hogy kit verjen el aggodalmai miatt. Persze soha nem vert meg engem, de akkor azt hittem, hogy meg fogja tenni. Itt az idő, hogy a felnőtt fiamat végre elverhessem. Egy órán keresztül mondta, hogy az ilyen korú fiatalokat szeretik a legjobban, olyan nincs, hogy mi nem tűnünk ki a többiek közül. Jobban vigyázzunk, és soha ne ketten mászkáljunk hazafelé. Akkor egymásra néztünk, és elnevettük magunkat, mert mind a ketten Amarillára gondoltunk. Akkor mostantól megpróbálunk hárman mászkálni. Amikor édesanyám észrevette, hogy a háta mögött nevetünk, elővett egy fakanalat, és téged sikerült eltalálnia. Én nagyobb, te kisebb léptekkel rohantál be a szobába.

Amennyire sötét volt, úgy tudtalak lefesteni téged magam elé. Mintha éles szemmel néznél rám, cserepes ajkaidon keresztül vennéd a levegőt. Apró szeplőid táncolnának orrod körül, csapzott hajad mozdulatlan. Akárcsak mesélnék neked, te pedig hallgatnál. Az összes szavamra kíváncsian fülelnél. Úgy feküdnél mellettem, mint egy utánozhatatlan, faragott szobor, akinek örökké olyannak kell lennie, mint amilyennek megteremtették. Bárcsak ilyennek születtél volna. Volna. De jó lenne, ha szobrok lennénk.

A reggel szokatlanul hűvös volt. Kénytelenek voltunk nyakig betakarózni. A fátyolfelhők nem engedték teljesen kibontakozni a napot, várni kellett még egy órát, hogy a hűvös szobát felmelegítse. Jólesett, mert másnap is éreztük annak a méregnek a hatását, amiből mi két teljes üveget megittunk. Mintha új élet kezdődött volna, kissé szétmosott fejjel. Meg se reggeliztünk, bár nem is volt mit, ha jól emlékszem. Inkább azzal voltunk elfoglalva, hogyan is jussunk el Amarillához. Azzal egyetértettünk, hogy ketten nem kopoghatunk be az ajtajukon, vagyis sorsoltunk magunk között. A porcikáim is elárulták, hogy Ábel, neked esélytelen a jelen pillanatban a rövidebbet húzni. Mind a ketten a rövidebbet akartuk. Melyikünket látja meg először Amarilla? Ez volt a legfontosabb kérdés azon a reggelen. Nyilvánvaló volt, hogy te fogsz menni az ajtóhoz. Először nagy nekirohanással mentél a házuk felé, majd egyszerre csak lelassítottál. Nekik volt a környéken egyedül kertes házuk, noha azt még édesanyám se tartotta kertnek, inkább hasonlított egy árokra, benőtt gazzal. Abban a bizonyos kertben tettél egy kis kört, miután becsöngettél. Váratlanul újból összegyűltek a fátyolfelhők, enyhe szél kezdte kiszárítani a nyitva tartott számat. Kissé fáztam, mert megint hűvösebb és sötétebb lett minden. Egyből tudtam, hogy az apja fogja kinyitni az ajtót. Ha az idő ennyire lehűl, akkor csak baj lehet. Míg ezt az eszmefuttatást lejátszottam a fejemben, ki is nyílt az ajtó. Hátratoppantam, de te is, pedig nem én álltam a bejárat előtt. Az apja jött ki. A sápadt arcodat bámultam, de nem voltam ezzel egyedül. Mégsem szoktunk hozzá ehhez a szemhez, visszataszító modorhoz. Egy szót sem szóltál, csak néztél, majd inkább hátraléptél kettőt, majdnem beleestél az árokba, aztán elfutottál. Én messziről csak annyit láttam, hogy Amarilla az ablakból leskelődik és nevet. Tekintetével végig téged követett, míg el nem hagytad a házat. Hát, ez nem jött össze, ennyit mondtál lihegve. A haverjaim jobban csinálták. Kár, hogy őket kiköltöztették a mi negyedünkből, mert akkor lehetne kiktől tanácsot kérni. A baj csak az lett volna, hogy még a tanácsok miatt is féltékenyek lettünk volna. Magunknak kellett megküzdeni ezzel a problémával. A gond csak annyi volt, hogy egy nagy gátat kellett volna megugrani ahhoz, hogy Amarillához jussunk, méghozzá az apját. Eldöntöttem, hogy nem adom fel egykönnyen. Megkértelek, hogy várj meg engem ott, ahol együtt néztük a házat. Felugrottam a lakásunkba, és amit csak tudtam, összegyűjtöttem a konyhában. Egy napi eledelt tudtam összekotorni, de még az is kevés volt hármunkra. Visszarohantam hozzád, és ezután én következtem. Én nem rohantam, hanem megfontoltan tettem a lépéseket előre. Éreztem, hogy méterenként hullok darabokra, és végül csak a vérvörös arcom marad meg az ajtó előtt. Remegett az ujjam, annyira megfagyott az izgalomtól, már csak az üszkösödésre vártam. Becsöngettem. Emlékszel arra a pillanatra? Egyből kinyílt az ajtó, és Amarilla pattant ki az apja helyett. Kerestem a szavakat, de ott volt a búzaszem a seggemben, sehogy se tudtam kikaparászni. Elfogadjuk! Köszönjük! De csak addig a tábláig mehetünk!, mondta. Én akkor se tudtam szólni semmit. Sejtelmünk se volt arról, hogy honnan a fenéből tudhatott a tervünkről. Lehet, hogy a lánynak ekkora nagy szava van az apja előtt? Nem értettük, legalábbis abban a pillanatban még nyelni se tudtam, annyira zavarba hozott a kijelentéseivel. Ábel vagyok, ő pedig a barátom. Ennyit nyögtem ki, miközben kibújtál a ház sarkából. Még rá is gyújtottál, persze csak megjátszás volt az egész, mint akinek simán ment volna minden. Amikor Amarilla hozzád lépett, én is elővettem a dohányt, majd amikor a felét kiszórtam, sodortam egy szálat.

Én nem így emlékszem erre, Ábel. A lány nem mondta meg, hogy merre mehetünk, és merre nem. Egyszerűen csak kilépett és kezet nyújtott. Kettőnkre nézett, és ő szintén zavarban volt. Érezte, hogy miatta vagyunk ott, de arra nem számított, hogy el akarjuk csalogatni, vagy vinni akarnánk bárhova is. Nekem kellett meggyőznöm, hogy menjen velünk messze a várostól, hátha jobban megismerjük egymást. Ábel. A titkodat nem tudtam meg, Amarilláról nem tudok semmit, sem rólad, amióta elmentetek. Hiszen látod, jól emlékszem én mindenre, de nem értem, hogy miért húzod az időt. Beszélj! Beszélj az Istenért, ne kelljen könyörögnöm! A végén még itt fogok én is megrohadni veled együtt.

Megrohadni semelyikünk sem fog. Remélem, hogy boldogan távozok innen, te pedig sokáig fogsz élni, „boldogan”.

Szerinted nem fogok?

Én csak annyit mondhatok, hogy reménykedek. Reménykedek abban, hogy te leszel az, aki boldoggá tehet, én meg utadra eresztelek úgy, hogy mindent megbocsájtasz, és nem fogsz a halálodig bűntudatban élni.

Miről van szó, Ábel? Miket beszélsz? Hívom a nővéreket.

Nem kell! Tudom, hogy mit beszélek. Egyébként sem kellenek ide a nővérek. Az egész tetves kórházban van két darab nővér. Aligha törődnének velem, most is csak te vagy itt mellettem.

A nap erősen sütötte a domboldalt. Senki nem volt ott, a vállig érő füvet nem vágták le. Gyerekkorunkban gyakran repülőztünk ott. Szüleink halkan nevettek, anyukáink halkan aggódtak miattunk, nehogy elessünk a nagy rohanásban. Arra is emlékszem, hogy a te kezedben egy japán, az enyémben meg egy német modell volt. Nem bírták sokáig, mind a kettő hamar összetört. Amikor a domboldalon voltunk Amarillával, féltünk, hogy vele is ez fog történni. A mi kezünkbe került, nem akartuk elengedni. Könnyedén összeszoktunk, de én kissé szégyenlős voltam. Nem nagyon mertem a szemébe nézni vagy beszélni vele, pedig a tekintetét akartuk ellopni, és a testünkbe rejteni, hogy soha ne felejtsük el a rossz időkben. Idővel szaporodtak előttünk a fák, több volt a cserje és a szerteágazó lomb. Könnyedén találtunk magunknak árnyékot, nem kellett folyton keresgélni. De jó volt abból a levegőből szívni! Annak volt illata, ereje, esélye még valami új kezdetre. Messze voltunk az otthonunktól, már akkor éreztem valamiféle kiszakadást. „Talán az volt a túlvilág, vagy az lesz.” A fák keblén táncolt az enyhe szellő, és néhány percre megálltunk, hogy minket is körbejárjon. Képtelen voltam eldönteni, hogy vajon tényleg a levegőnek van-e olyan balzsamos illata, vagy Amarillának. Közelebb léptünk hozzá, és csak őt néztük. Néhány percre te is megszólaltál, hogy balzsamos illatot érzel. Mind a ketten rájöttünk, hogy Amarilla az, de ő egy szót sem szólt. Mintha hirtelen el akarta volna terelni a szót, elkezdett a családjáról mesélni. Messziről jöttek, az ország másik felén laktak. Még soha nem látott egyenruhások (olyasmik, mint a rendőrök) átnyújtottak nekik egy levelet. Abban állt az, hogy másnap el kell hagyniuk a lakást. Volt egy kishúga, akivel gyakran összevesztek, de a legjobban őt szerette. Apjától gyakran félt, anyjával nem nagyon beszélt. Magának való lány volt, és egyedül maradt. Soha nem mondta el, hogy mi történt a kishúgával, de soha többé nem láthatta. Sokszor sírt, éjjel nem tudott aludni, nappal pedig folyton bűntudata volt. Hiába faggattuk, csak kedvetlenebb és dühösebb lett. Belül edzett és érzékeny is volt. Sokszor a tiszta acél jutott az eszembe, akárhányszor csak ránéztem. A karja valóban kissé szőrös volt, de ez egyre inkább tetszeni kezdett. Néha köhécselt párat, aztán beszélt tovább. Úgy láttuk, hogy lassan-lassan kezdi megszeretni a társaságunkat. Mi is meséltünk magunkról, de legtöbbet te meséltél. Én kezdtem elhalkulni.

Elég volt az árnyékból és a suttogásból, ami az erdő mélyéről tört elő. Úgy döntöttünk, hogy feljebb megyünk, amíg el nem érjük a tisztást. Ott újból ránk süthet a nap, ismét szomjazhatunk a fák lombjaira. Megállás nélkül haladtunk felfele, nem is szóltunk egymáshoz. A verejtékcseppek jobban hűteni kezdték a hátamat és az arcomat, kissé ki is pirosodtam. Amikor érzékeltük, hogy tőlünk néhány méterre csak az elhomályosult leveleket látjuk a beszűrődő fénytől, egy szuszra rohanni kezdtünk megint. Amarilla a hátadra ugrott, te pedig, ahogy csak tudtad, vonszoltad. Minél többet nevetett, annál többet köhögött. A nevetéséhez ez is hozzájárult. Gondoltam, hogy még biztos zavarban van. Két fiúval mégiscsak furcsa egy erdei túra. Végül felértünk, és a fejünkbe szállt az összes vér. Mivel gyakran jártunk arra, jól ismertük az utat. Két nagy követ kerestünk, vagy sziklát, amikre ráülhettünk. Onnan nem a városra láttunk rá, hanem a kiútra, a szabad, határtalan mezőre, ahol egykor apró tavak és patakok itatták a sóvárgó mezőket. Azon túl egy nagyobb hegycsúcs magaslott. Egymásra néztünk Amarillával. Ez volt az élet másik oldala, ami lehetne a jó, de hamar elfelejtjük, hogy mi is benne a szép, és hogy hogyan néz ki. Arról szintén elfeledkezünk, hogy törekedjünk látni a szépet, hogy a sok rosszat ne a rosszabb váltsa fel, hanem valami jó. Amikor a tájat néztük, ez jutott folyton az eszembe. Egyszerre csak egy madár szállt el előttünk. Nem ismertem fel, hogy miféle lehetett, de valamire nagyon vadászhatott, mert lejjebb repült, és körözgetett megállás nélkül, míg le nem csapott. Aztán Amarilla levette a felsőjét, és csak egy melltartó maradt rajta. Melle fényesen csillogott, olyan színe volt, mint a tejeskávénak. Hasára mintha olvasztott cukrot öntöttek volna. Napozni támadt kedve, és egy picit hátradőlt. A bordáit egytől egyig meg tudtam volna számolni, úgy türemkedtek ki a vékonyka bőr alatt. Csak aztán tűnt fel nekem egy felirat a derekán: „Ne felejts”. Nem néztem volna ki Amarillából, hogy tetoválása is van. Nem lepett meg, amikor te is észrevetted és megkérdezted, hogy mit jelent ez a felirat. Erre ő azt válaszolta, ami oda van írva. Nem szerette, ha bizonyos emlékeit felkavarjuk idegen, piszkos kézzel. Hamar rájöttem, hogy neki nem titkai voltak, hanem fájdalmai. A fájdalmak az élete részei lettek, mégis a maga módján megküzdött velük. Amarilla csak nyugodtan feküdt, és mind a ketten a feliratot bámultuk, ami fel-felvillant sikamlós oldalán. Egy órát töltöttünk ott, ismét szótlanul. Az édes illatodat éreztem, mint ahogyan gyerekkorunkban. Megfogtuk Amarilla kezét, és felsegítettük. Észre sem vettük, hogy a nap lejjebb ereszkedett. Apró ujjait összekulcsoltuk a mieinkkel, aztán elengedtük, amikor útnak indultunk. Amarilla elmosolyodott, és a lengedező kezünket visszaszorította magához. A vénáink mintha egybeforrtak volna. Éreztem, ahogyan gyenge lélegzetét felerősítem. Szerintem te is ezt érezted velem együtt, de ennek ellenére mások voltak a szándékaink. Én másra vágytam, mint te, többet akartál a lánytól, mint én. Ekkor értett meg engem igazán Amarilla. Itt kezdtem elbizonytalanodni afelől, hogy mi is az a szerelem. Csak egy levegőben lógó fogalom, avagy a megtestesült boldogság. Az igazi kérdés nem az volt, hogy mi a szerelem, hanem hogy létezik-e ezen kívül másfajta boldogság is. Úgy gondolom, ha létezett volna, nem itt kéne feküdnöm, mert akkor folyton azt hajkurásztam volna, míg bele nem görbülök.

Más szívén keresztül

dobbanásaidat faggattam.

 Szürke leplek alól

a tiszta eget taglaltam.

Az idegen szemek tükrében

arcodat simogattam.

Így voltunk mi egyek

hárman, a veszett csillagok.

Ábel. Hagyjuk. Hagyjuk az egészet! Tudom, hogy mi történt rá egy nappal. Egész délután azon törtem a fejem, miképpen szabadulhatnék meg ettől az érzéstől. Félig-meddig elvesztettem a barátom, és Amarilla nem engem választott. Eddig mindent értettem. Azt is, hogy mit szeretett meg benned. Izgatottak voltunk, nem bírtunk aludni. Amikor felébredtem, ugyanúgy hűvös reggel volt. Vártam, hogy felkeljen a nap. Szüleim éppen valami bútort akartak eladni a piacon, amit már rég felzabált a szú. Egyedül voltam, de nem bántam, mert alig vártam, hogy titeket lássalak, főleg Amarillát. Ez az igazság. Előbb akartam vele találkozni, mint veled, mert tudtam hogy előbb szeretett belém, sőt, csakis engem kedvelt igazán. Nem untattam, az én hátamra ugrott, velem nevetett a legtöbbet. Én nem hallgattam úgy, mint te. Amikor a konyhában voltam, akkor hallottam csak, hogy kint van. A köhögése árult el titeket. Kinéztem az ablakon, és láttalak benneteket. Még el sem bújtatok, nem szégyelltétek egymást. Ahogyan egymás ajkait harapdáltátok, amilyen erősen szorítottad a csuklóját, úgy szorítottál el bennem minden szépet és jót. A szívem ki akart ugrani a helyéről, mintha soha nem is lett volna az enyém. Szarul éreztem magam, tudod? Életem egyik legnagyobb csapása volt. Úgy éreztem magamat, mint aki hirtelen mindenkit elveszt, legfőképp önmagát. Mint egy jégszobor, úgy hidegültem el az ablak előtt, a világ elől. Én értek mindent! De azt nem, hogy mit szerettél meg benne. Miért pont te. Miért nincs itt?! Látni akarom!

Nem lehet. Arról nem mesélhetek, hogy mit szerettem benne. Valójában nincs is mit elmondanom, mert nem kedveltem benne semmit. Kétségkívül szép volt, az egyik legtisztább lelkű ember, akit valaha megismertem. Az élete szomorú, de egyben gyönyörűen ellentmondott a sorsnak. Igazi harcos volt. Azon a reggelen tudtam, hogy nézel minket az ablakon. Tisztában voltam az érzéseiddel. Nem akartam, hogy több időt töltsetek együtt, mert valahol pontosan láttam Amarilla szemében, hogy testileg hozzád vonzódik. Bennem azt szerette, hogy az ő emlékeit örökké megőrzöm, és nem faggatom a múltról. Új életet akart kezdeni, hát az emlékeiben téged őrzött meg, nem engem. Viszont félt attól, hogy veled nem fogja tudni megvalósítani az álmait, ezért csak a hajnali órákban volt ideje arra, hogy veled álmodhasson. Abban hasonlítottunk egymásra, hogy féltünk a valóságtól, nem akartunk csalódni benne. Életünk legnagyobb hibája volt, hogy csakis attól a kurva csalódástól féltünk.

Ezen meg mit értesz?

Miután megcsókoltuk egymást, hazafutottunk mind a ketten. Az összes cuccunkat összepakoltuk. Még levelet se hagytam a szüleimnek, de ami a legjobban bántott, hogy neked nem írtam. Az tényleg fájt, de tudtam, hogy mindennek így kell történnie. Óvatosnak kellett lennünk, hogy senki ne vegyen észre, főleg Amarillának, mert az apja ébren volt. Az én szüleim semmit sem sejtve, békésen aludtak a reggeli napfényben. Persze nem bírtam ki, hogy utoljára ne lássam őket, ezért résre nyitottam az ajtót, majd messziről adtam mindkettőjüknek egy csókot. A ház mögött találkoztunk, és megfogtuk egymás kezét. Nem voltunk biztosak abban, amit csinálunk, de amikor Amarilla lehajtotta a fejét, homlokon csókoltam. Csináljuk! Ezt vártuk, nem?, mondtam neki biztatóan, csakhogy én se voltam annyira lelkes. Pedig annyit fáradoztam ezért, annyit ábrándoztam erről a pillanatról. Végül belevágtunk. Ott kellett hagynunk mindent. A legnagyobb megpróbáltatást a város jelentette. Ott volt a legveszélyesebb, veszélyes volt a külvárosban, ahol éjjel-nappal mindenki éber és harapós. Természetesen kellett viselkednünk. Miután kiértünk a városból, nem időzhettünk sokat, le kellett térnünk az útról. Egyre gyorsabban vert a szívem, fokozatosan közeledek a szabadság felé. Túl sok izgalom futott végig a testemen, a mező hirtelen özönvízzé változott, ami folyton csak mosta és mosta csontjaimról a húst, és a felforrósodó bőrt. Majdnem sírtam, közel jártam az összeeséshez. Észre se vettem, hogy Amarilla alig bírja az iramot. Folyton csak köhögött, zilált a tüdeje. Kénytelenek voltunk megállni. Ő azzal nyugtatott, hogy minket már soha senki nem fog keresni. Ha valaki eltűnik a városból, egy lélek sem fogja kitenni a lábát, szüleink soha nem találnak meg. Leültünk a derékig érő fűbe, kitéptem magunk körül néhány csomót. Amarilla le akarta venni a pólóját, ami annyira tapadt hozzá, hogy én is segítettem. A táskájából elővett egy balzsamos krémet és kenegette vele a mellkasát. Rám nézett és elmosolyodott. Adott egy csókot az arcomra, és apró könnycseppekkel itatta az alattunk pirosló katicabogarat. Gondoltam, hátha a bogárka is éppen menekül valami elől, vagy talán már szabadnak tudhatja magát. Attól a pillanattól kezdve már tudtam, hogy Amarilla beteg. Ezért köhög ennyire. Izzadt tenyere piroslott a vércseppektől, és ettől még jobban megijedt. Elővettem egy vászonzsebkendőt, majd letöröltem az eltévedt könnycseppeket az arcáról, ezután megcsókoltam. Az ajkai remegtek, de lelassult a szívverése, arca finoman simult az enyémhez. Nem gondoltam volna, hogy a beteg hörgői ekkorákat tudnak sóhajtani. Meleget, könnyű zuhanást éreztem Amarillában. A balzsamos mellkasa égette a bőrömet, erős lábai körbefontak. Hamar kielégültem. Korán elengedtem a felgyülemlő élvezetet, amit egymástól kölcsönkértünk. Nem volt édes illata a verejtéktől, nem csúszott a hasamon, lábfejeinket nem kulcsoltuk össze. Elsírtam magam, aztán ő is sírt. Akkor mondta el nekem, hogy bárcsak ott lettél volna velünk, bárcsak veled élte volna át mindezt. Én megértettem őt, mert ismertem az érzéseit. A halálról nem beszéltünk, csakis az életről. Akkor árultam el neki az én vágyaimat is. Azt a titkot, ami már nem titok, mert elmondtam, és neked is el fogom, de még nem lehet. Még nem. Ezek után átöleltük egymást, karommal, amilyen erősen csak tudtam, magamhoz húztam. Azután csönd borította el a vidéket, először álmodtunk együtt.