A napló műfajának említése egy címben valahogy mindig izgalmasan hat: az olvasmányban előreláthatóan találkozhatunk intim részletekkel, vagy akár ki nem mondott szavakkal. Ez a Saul fia-napló esetében különösen vonzó, hiszen szinte mindenki kíváncsi, és közel szeretne kerülni az Oscar-díjas alkotók világához. Talán leginkább a címlapon mosolygó Röhrig Gézához, akinek a mosolyában amúgy a szerző szerint a film sikere rejlik. (Kár, hogy csak egy zárójeles gondolat erejéig tér ki erre.)

A Saul fia-naplót Kőbányai János a 2002-es és 2011-es Kertész-napló (a “naplózás” eredeti ihletője feltehetőleg Kertész Imre Gályanaplója) analogikus folytatásaként tavaly írta meg, a Múlt és Jövő kiadó idén megjelent kötete pedig mindhárom írást tartalmazza. A különleges szerkesztésnek köszönhetően miután elolvastuk a korábbi két szöveget, a könyvet megfordítva máris olvashatjuk Kőbányai gondolatait a Saul fia-jelenségről. Az a (nagyon is személyes) kérdés is felvetődik a kötetben, hogy Kőbányainak mi köze van a Saul fiához, vagy egyáltalán Röhrig Gézához. Összetett válaszából az vonható le, hogy ez egy barátságuknak/barátságukról szóló terápiás írás, olyan, mintha a szerző nyilvánosan beszélgetne Röhriggel (akit egyébként mindvégig csak Gézaként idéz), csakhogy napló formájában.Gondolatai – habár néhol kuszáknak vagy vég nélkülieknek tűnnek – őszinték. Az olvasó közel kerülhet a szerző személyiségéhez, akinek aggodalmai képesek átütni a szövegen, és aki kritikai hangját sem rest felemelni. Amíg az elején zavarba jövünk a baráti betekintéstől, Géza közvetett megismerésétől, az irodalmi vagy filmes sikereinek elemzésétől, vagy a keresztreferencialitások sokaságától, addig a végére fontos, mind ez idáig hangosan fel nem tett kérdéseket tár elénk. Ez is mutatja az írás születésének természetes ívét, emellett a naplófelosztások pontosan datálják a gondolatok érési idejének természetes távlatait. Ez nemcsak a tematikai érlelődésre igaz, hanem a szerző szenvedélyére is – majdhogynem a szeszélyére –, amelynek áldozatául esik többek között a Szeretetről, sötétségről című film is. (Erős spoiler alert annak, aki még nem látta Natalie Portman első nagyjátékfilm-rendezését!)

A Saul fia-napló kétséget kizáróan legizgalmasabb gondolata, hogy a másod- (Géza?) és harmadgenerációs (Nemes Jeles László) holokauszttúlélők hordozzák magukban az érdemi továbbadás, illetve az élmény művészetté emelésének valós lehetőségét. A már (evidensnek kezelendő) megbukott magyar emlékezetpolitikát a szerző nemcsak megrágja és kiköpi, hanem egy alternatív, időszerű megoldással pótolja. Pótolná, ha nem buktatna el rögtön minket, a fiatal értelmiségi réteget. Kőbányai szerint a jelenlegi kultúra katasztrófája a “magyar értelmiség kiöregedése, mégpedig úgy, hogy nem nyújtotta át a staféta-örökséget a következő nemzedékeknek”. Ez alól a Saul fia alkotói külföldi neveltetésük, illetve kinti életük miatt jelentenek kivételt. Ha ezen először az itthon nevelkedett és tevékenykedő, még bizakodó fiatal magyar alkotók, művészek és gondolkodók fel is háborodnának, azért érdemes végiggondolni, amit Kőbányai állít. Azt például mindenképpen, hogy mi, a magyar fiatal értelmiség, valóban nem vagyunk-e olyan “érdek- és értékközvetítő helyzetben, hogy a jelenkori történelem kulturális folyamatait (politikáját)” befolyásoljuk? Vajon tényleg ez a helyzet? És mi lehet ennek az oka?

Akármennyire szomorú is lenne ezt beismerni és közben nem másra mutogatni, úgy gondolom, a Kőbányai által felvetett kérdés figyelmet érdemel. Persze azt túlzás állítani, hogy az éppen aktuális kormányoknak egyáltalán ne lenne kihez fordulnia akkor, amikor egy előrelátó, gazdag művészeti és kulturális infrastruktúrát próbálnak felépíteni. Lenne kitől kérdezni, sőt szakmai kiválóságok sokasága sorakoztatható fel. Az viszont valóban kétségbeejtő, hogy a sok tehetség az első perctől fogva kifogásokkal él, tehetetlennek és erőtlennek tűnik. Nem szeretnék – nem is tudnék – minden művészeti ág nevében nyilatkozni, de habár megvannak bizonyos kezdeményezések (a kortárs fiatal írók részéről például a Független Mentorhálózat, vagy a petíciók sora), valahogy mindig megakadunk az akarat szintjén. Ráadásul különösebb felháborodás, netán küzdelem nélkül. Ha körbenézünk, ezt ma nem feltétlenül érezni, hiszen van mozgolódás és vannak kezdeményezések. Viszont ha visszatekintünk és végiggondoljuk az írók és irodalmárok szerepét a magyar történelem során, akkor úgy tűnik, hogy ma már tényleg nincs sok beleszólásunk. Persze változott a világ befogadása és annak technikái, médiumai: az írók helyett a filmesek tudják a leghozzáférhetőbben elmesélni a mát, de az ő hangjuk sem hangos annyira, hogy mozgósítsa az ország kulturális értékítéletét.

Talán a Saul fia-napló soraiban van elrejtve az a felháborodás, amire szükségünk lenne. Legyen bátorságunk rábírni a nagyokat, hogy segítsenek a hagyományok, a tudás, a kulturális értékek továbbgondolásához szükséges kapcsolati tőke létrehozásában. Hallassuk saját, egyedi hangunkat, hogy felfrissítsük és lendületet adjunk az idősebb generáció szellemi örökségének. Merjük felkavarni az állóvizeket, hogy a már dolgozó fiatal művészek hangosabban küzdjenek nemcsak a megélhetésért, hanem sorsdöntő szerepvállalásokért is. Egy ilyen jellegű megmozdulás arra ösztökélné az idősebb generációt, hogy nagyobb hangsúlyt fektessen az utódok tehetséggondozásába, azaz Kőbányai János szavaival élve: a staféta átadásába. Gyakorlatibb megfogalmazásban kérdezem: miért hiányoznak olyan példaképek a mentorok listájából, akik segíthetnének abban, hogy a fiatal művészek vagy értelmiségiek ne csak a néphez szóljanak, hanem a hatalomhoz is?

Ezen a vitatható, de lényegi kérdésen kívül sok más fontos szempontra is kitér a Saul fia-napló. Ha nem is kifejezetten az a szerző célja, hogy párbeszédbe vonja olvasóját, biztosan fel fogja kavarni a kedélyeket. Vitatkozni pedig lehet, sőt kell is. Talán éppen ez lökné a mai fiatal generációt feljebb, a következő szintre.

Szabó Alexandra M. és Kőbányai János január 5-én a Tilos Rádió Spanyol inkvizíció című műsorában beszélgettek is a könyv apropóján, amit meghallgathattok az archívumban.

Kőbányai János, Saul fia-napló – Kertész-naplóBudapest, Múlt és Jövő, 2016.

Kiemelt kép: Litera.hu