eNZo színház, avagy improvizáció két személy részére

Egy kicsi lakás színházterme: egy nappali két reflektorral, két szék, két színész és szemben fotelek, kanapé, rágcsálnivaló, a konyhában még meleg teát is kapunk. Így kezdődött első lakásszínházi élményem az eNZo-sok körében.

Varju Nándor és Győri Zoltán már évek óta használják ezt az érdekes improvizációs formát.

Varju Nándi és Győri Zoltán

De vajon mit jelent az eNZo kifejezés?

Győri Zoltán: Eredetileg eNZé, ami a neveink kezdőbetűiből állt össze (Nándi és Zoli), és ez alakult eNZová.

Varju Nándi: Persze ennél sokkal többet jelent – nekünk. Aztán eszembe jutott az egyik kedvenc hősöm, a Jean Reno által játszott Enzo a Nagy kékség című Luc Besson filmből, és javasoltam, hogy legyen akkor eNZo. Ez a név létezik, ismerős lehet innen-onnan, legyen ismerős ezentúl a mi formánkról is. Amit még emellett jelent, az egyfajta szövetségünk Zolival. A magunk által alkotott és elfogadott játékszabályok, a kétszemélyes előadásformánk, amit az élet tempójában játszunk, egyáltalán, ahogy mi ketten együtt létezünk a színpadon és azon kívül. Ez mind-mind eNZo.

Aztán van egy olyan jelentése is – már – ennek a szónak, amit a próbák és az előadások tettek hozzá az eredetihez. Van mögötte bizalom, szabadság, derű, lazaság, felszabadultság, öröm, élvezet és még sorolhatnám. Csupa pozitív jelző.

 

Miközben zajlik az improvizáció, látjuk, ahogy a két személy szavaival folyamatosan festi számunkra a történetet, néha szerepet cserélnek, máskor teret váltanak vagy újabb személyeket jelenítenek meg. Mindez további kérdéseket generál bennem.

Győri Zoltán

Miben hasonlít és tér el az eNZo a „hagyományos” improvizációtól?

Győri Zoltán: Szerintem nincs különbség hagyományos és nem hagyományos improvizáció között. Improvizáció az, ami a figyelem és az igen művészete. A “szabály” mindössze annyi, hogy “csak” ketten vannak a színpadon, se többen, se kevesebben, és ez a felállás bőven elég ahhoz, hogy egy teljes értékű rögtönzésen alapuló előadás megszülessen. Általában többen szoktak színpadon állni. Továbbá érdekesség lehet, hogy nem kérünk ajánlatot a nézőktől, minden ötlet a két játszóra van bízva. Nincsenek formai megkötések, nincs semmi kell és muszáj. A néző előre elpróbált szabályjátékok helyett vegytiszta improvizációval találkozik.

Varju Nándi: Alapvetően rövid és hosszú forma előadásokról beszélhetünk a műfajon belül. Magyarországon a rövid formák – pl. Beugró, a Momentán RögvEstje, a Grund Maestrója vagy az Import Impró Csörtéje is ilyen – a népszerűbbek, ismertebbek. Hosszú forma előadások is vannak – a Mindenből egy van látható a televízióban is, a Momentán több formája (Főhős, Mozaik, Fiúk Ketten) is használ részleteiben vagy egészében hosszú forma elemeket, a Grund is dolgozik hosszú formával (Hazaviszlek, Cagematch, Food Film Fighters), az Import Impró is dolgozik ezzel a formával az Epizódban, az IttéSMost a Zanzában.

A rövid formákban, vagy a sok változást, idő- és térváltást engedő hosszabb formákban más mechanizmusok működnek, mint abban, amit mi eNZo brand alatt csinálunk. Az előbbiekben jellemző, hogy az emberi tulajdonságok, gesztusok felerősödnek, a helyzetek groteszkbe váltanak. A rövidebb formákban – miután néhány perces jelenetekről beszélünk – gyorsan mesélnek el történeteket, ezáltal a helyzetek is gyorsan alakulnak ki. Pikpakk megtudunk egy sor dolgot – jó esetben – a szereplőkről, sok esetben a konfliktus közepén találjuk magunkat, majd azzal a lendülettel meg is oldjuk azt. Hasonló mechanizmus működik a tér- és időváltást többet alkalmazó hosszú formákban is. A jelenetek itt már javarészt összefüggnek, ezzel együtt már egy-egy alkalommal a rövid forma dramaturgiáját követik, azaz önmagukban is megállnak, van egy ívük. Nagy többségében ezek a formák építenek valamilyen módon a közönség interakciójára, akár egy-egy ötlet erejéig és az is előfordulhat, hogy egy néző felmegy a színpadra, és a jelenet része lesz.

Amit mi csinálunk – a Fiúk Ketten és a Hazaviszlek az, ami a leginkább hasonlít erre –, az teljesen máshogy épül fel. Alapszabályait tekintve ugyanazokat a mechanizmusokat használjuk, annyi különbséggel, hogy a probléma vagy konfliktus kívül marad. Olyan emberi helyzeteket keresünk, amelyek bárki számára ismerősek lehetnek. A hőseink teljesen hétköznapi emberek és teljesen hétköznapi helyzetekben vizsgáljuk őket. Del Close – a chicagói impró egyik emblematikus figurája – fogalmazott úgy, hogy: „Az imprós feladata az, hogy érdekes életet éljen, és arról meséljen másoknak. S hogy kié az izgalmas élet? A tiéd, a cipészé a szomszéd házból, a takarítónőé, bárkié, aki aznap épp az eszünkbe jutott.” Mi igyekszünk ahhoz tartani magunkat, hogy a dolgok attól lesznek érdekesek, hogy játszunk róluk. A helyzet az, hogy az űrhajósoknak vagy rocksztároknak ugyanolyan emberi problémái vannak, mint az előbb említett „hétköznapi” embereknek – szeretnek, gyűlölnek, csalódnak, vannak sikereik, örömük és bánatuk. Egy kocsmárossal könnyű azonosulni – mindannyian láttunk már kocsmárost –, egy űrhajóssal kevésbé. Űrhajóssal viszonylag kevesen találkoztunk, ráadásul sokkal érdekesebb, ha ő maga mesél az életéről, az élményeiről, mintha én megpróbálnám kitalálni, hogy milyen lehetett a Szputnyikon kicsapatni az űrbe… S ami még alapvetés nálunk, hogy az élet tempójában játszunk. Kerüljük a nagy időugrásokat, a nagy problémákat, konfliktusokat, a nézőket is bennhagyjuk a megszokott nézői szerepben, azaz ötletek helyett csupán a figyelmüket kérjük 50 percre. Úgy haladunk a történetben – ha egyáltalán van történet –, ahogy az élet: lépésről lépésre, az egyik döntés hozza a másikat. Apróságokkal játszunk, emberi viszonyokkal, bolondságokkal, és azokat igyekszünk lehető legjobban feltárni.

Varju Nándi

Rendkívül érdekelt, miért különleges az alkotók számára a kétszemélyes improvizációs forma?

Győri Zoltán: Mert ebben érzem az improvizáció teljes mélységét.

Varju Nándi: Mert nagyon magától értetődő. Tulajdonképpen annyit csinál az ember, hogy igyekszik lefordítani a hétköznapiságot a színház nyelvére. Az imprószínház nyelvére egész pontosan. Amikor ketten vagytok a színpadon, az valami igazán szép és nagy ajándék, hiszen megadatik az, hogy egyetlen emberre tudod koncentrálni az összes figyelmedet. Csak vele foglalkozol, az ő aznapi vágyait szeretnéd valóra váltani – és nyilván ő is azon van, hogy valóra váltsa mindazt, amit te szeretnél. Elképesztő koncentrációt, nyitottságot, pozitív hozzáállást igényel ez a műfaj, és akkor működik igazán, ha a jó természetünk legjavát tudjuk és akarjuk adni.

Ezen túl izgalmas utazás minden próba és minden előadás. Ahogy kitalálunk magunknak egy-egy játékszabályt vagy épp gyakorlatot, ahogy azokat teszteljük, az már önmagában hihetetlen lendületet, energiákat, erőt ad. Ahogy mindezt beépítjük a próbákba, az előadásokba, az megint elképesztően izgalmas folyamat. Különleges azért is, mert rettentően intim. Eddig minden alkalommal igen kis létszámú közönségnek játszottunk – talán 10 fő volt a maximum –, aprócska terekben, ahol a nézők gyakorlatilag az aurádban ülnek. Ettől a helyzettől őszinte leszel. Különben kilóg a lóláb.

Az impróban sokszor hasznos nagyítás, erős gesztusok, figurák, érzelmek átalakulnak. Hitelességre van szükségünk, hiszen egy történetet játszunk 50 percen keresztül, sok esetben olyannyira, hogy szinte valós időben maradunk – akár a klasszikus görög drámákban. Hiteles pedig akkor tudsz lenni, ha olyat játszol, amit a nézők pontosan értenek, átéreznek, mert Ők is átélték már, hallottak hasonlót másoktól, a helyzetek olyanok, amiket ismernek. És épp ettől lesz az egész nagyon szórakoztató. Annyira hétköznapi, annyira ismerős, hogy mosolyra fakaszt.

Sokat kísérleteztünk azzal, hogy mi az, ami „elég” egy estére. Kerestük, hogy mennyi problémát, konfliktust igényel egy kétszemélyes, majd’ egy órás est. Kiderült, hogy minimálisat. A nagyívű „jó a gonosz ellen”-történeteket elmeséli Hollywood. Abban hiába is versenyeznénk velük. Ez a forma azt tudja, hogy nagyon emberi történeteket mutathatunk meg általa. Mikrotörténések vannak, hétköznapi figurák, akiknek az életét, jellemüket mi szemérmetlenül kibeszéljük a nézőink előtt.

 

Ez a csaknem 60 perc követeli, hogy a két színész energiáit egymásra és a történet vezetésére fordítsa, miközben egyre jobban árnyalódik a két főszereplő jelleme, egyre többet tudunk meg róluk, egyre jobban érdeklődünk felőlünk, kíváncsiak vagyunk, mi történhet még velük.

S itt is felmerül az egyik legfontosabb kérdés: mi a cél?

Győri Zoltán: A kétfős improvizáción keresztül a rögtönzés műfaji lehetőségeinek kutatása, szélesítése és népszerűsítése.

Varju Nándi: A távlati cél egy sikeres termék létrehozása. A termék a két szereplős forma – amilyen az eNZo is – illetve azon technikák, amelyeket elsajátítva mások is képesek lesznek érezni a repülés boldogságát, azaz képesek lesznek nagy örömmel és lelkesedéssel és derűvel és bőkezűen improvizálni. Cél még egy hely is, ha materiálisan gondolkodunk, ahol tanítani, tanulni, játszani lehet. Továbbá szellemi szinten jobb emberré válni és ebben másokat segíteni másokat. Ez ilyen ezoterikus dolog, én hiszek benne. Sok a visszajelzés, illetve saját tapasztalat is – az egyik tréningemre járó lány a piknik játékot játszotta a folyton civakodó szüleivel, akik soha semmiben nem értenek egyet és mindig a hibát keresik a másikban. A játék óta együtt mennek mindenhova és keresik egymás társaságát. És ez csak egy játék, egy példa…

https://www.facebook.com/enzoimpro/?fref=ts