Takács Hajnal újságíró, az erőszak természetének szakértője. Nemrég jelent meg második könyve, Bántalmazottak igazsága címmel. Januártól a Nézőművészeti Kft.-vel járja az országot, feldolgozó beszélgetést tart a Soha, senkinek című előadásuk után, amelyet Scherer Péter rendezett. A kortárs német szerző regényéből készült darab emberi humorral és empátiával tematizálja a családon belüli erőszakot.

Hogy találkoztál a Nézőművészeti Kft.-vel?

Tavaly decemberben elmentem az egyik kolléganőmmel a Thália Színházba, megnéztük a Soha, senkinek című darabot. Utána a beszélgetésen volt egy pont, amikor azt éreztem, muszáj, hogy hozzászóljak a hallottakhoz. Amikor elkezdődött az előadás átbeszélése, még nem akartam mondani semmit, annyira erősen a darab hatása alá kerültem. De amikor felmerül a kérdés, hogy az unokát molesztáló nagypapa szerette-e az unokáját, akkor azt éreztem, hogy ezt muszáj tisztába tenni. Akkor ott az hangzott el, hogy „túlszerette”, és szerintem ilyen nincs. Ez egy abúzus, egy hatalmi helyzettel való visszaélés, amit jogosultságtudat motivál, szó nincs szeretetről. A hatalmi helyzettel való visszaélés, a jogosultságtudat és a birtoklási vágy a bántalmazás három alappillére.

Lehet azt mondani, hogy a túlszeretés egy olyan tévképzet, ami a témát nem ismerő emberekben gyakran felmerül?

Abszolút. A bántalmazással kapcsoltban rengeteg tévhit van. Ez az egyik, amikor megbocsájtóak vagyunk az elkövetett erőszakkal, amikor próbálunk olyan helyzeteket, körülményeket találni, amik mentesítik az elkövetőt. De ilyen nincs. Az elkövető felelős az erőszakért, az ő döntése, nincs olyan körülmény, ami őt mentesítené. Az, hogy ezt ő hogyan magyarázza magának, akár túlszeretésként, akár túlféltésként, az másodlagos kérdés. Azért tartják magukat mégis ezek a tévhitek, mert szörnyű szembenézni az erőszakkal, szörnyű kimondani, hogy megtörténhetett.

Köztörvényes bűncselekmény, akire rábizonyítják, azt elítéli a bíróság.

Igen, ha a rendőrségtől átkerül a bírósághoz az ügy. Vagy ha a rendőrség egyáltalán érdemben foglalkozik vele. Persze ezeknek az esetnek a nagy része még a rendőrségig sem jut el. Ha egyáltalán eljut, ott is nagyon erősen szembekerül az előbb említett tévhitekkel. Elkezdődik az áldozathibáztatás, hogy hát miért nem mondott nemet? Miközben egy hatéves gyerek, ahogy a Soha, senkinekben is van, nem tud nemet mondani. Azt se tudja, hogy mi történik vele. Ezzel él vissza az erőszaktevő. Ha el is jut nyomozati szakaszba az ügy, és be is bizonyosodik, arányaihoz mérten az összes esethez viszonyítva, nagyon kevésben születik elmarasztaló ítélet. Ha születik is, az a legtöbb esetben nem elég súlyos.

Mi lehet ennek az oka?

A tudatlanság. Nem ismerik az erőszak természetét. Egyik hatóság sem. Azt tapasztalom, hogy azok a hatósági személyek, akiknek van ismeretük a témában, azok autodidakta módon szereztek erről tudást.

Az erőszak természetének szakértője vagy, nemrég jelent meg a második könyved a témában. Hogy kezdtél el foglalkozni a bántalmazással?

Egészen sok ideig én sem foglalkoztam az erőszakkal, mindaddig, amíg nem lettem az áldozata. Aztán egyre durvább bántalmazások értek, és eljött az a szint, amire azt mondtam, hogy erre már nincs mentség, annyira durván sérültem. Először azokat az embereket kerestem meg, akikkel hasonló történt. Megvolt a felismerés, hogy nem vagyok egyedül. Akkor elkezdett maga a jelenség is érdekelni, rengeteg szakirodalmat olvastam. Az embereken keresztül rengeteg üggyel, rengeteg aktával megismerkedtem. Utánanéztem a törvényi háttérnek, a jogszabályoknak.

Először azt érezted, hogy egyedül vagy?

Igen, kezdetben minden áldozat ezt érzi. A magányt, az elszigeteltséget, a szégyent. Hogy ezt soha, senkinek nem mondhatja el. Amikor az ember rájön, hogy beszélni kell róla, akkor felbukkannak olyanok, akik azt mondják, hogy figyelj, velem történt hasonló. Velem is, meg velem is, meg az ismerősömmel is. És akkor már nem lehet azt mondani, hogy ezek ilyen kirívó esetek. Azt kezdtem látni, hogy ez nagyon is jelen van a mindennapokban, túl sűrűn, hogy ne foglalkozzunk vele. Az elbagatellizálás minden szinten jelen van, az áldozatok közvetlen környezetében és a nyomozati szakaszban is. Ahogy a darabban a nagymama mondja: „Ó, hát a nagyapa már csak ilyen.” Maga a rendszer is bántalmazó.

A család pedig igyekszik elrejteni a szégyenfoltot?

A család általában nem vesz róla tudomást. A szexuális, fizikai, gazdasági vagy verbális bántalmazás a család egészéről is szól. Azért nem szeretnek erről beszélni, mert ha azt mondjuk, hogy veled, lányommal, anyámmal, apámmal, fiammal igazságtalanság történt, akkor rögtön felmerül az én felelősségem is. Ha nekem is van benne felelősségem, akkor azzal valamit kezdenem kell. Szembe kell vele nézni, ami egy nagyon nehéz dolog, egy önismereti, önfejlesztő út kezdete. Ezek a családok diszfunkcionálisak, vagyis a családon belüli szerepek nem megfelelően vannak betöltve. Nyilvánvalóan diszfunkcionális az a család, amit a Soha, senkinekben látunk, hiszen a nagypapa az unokával él szexuális életet, de diszfunkcionális az a család is, ahol egy alkoholista apuka helyett a kicsi gyerekek végzik el a házkörüli teendőket, vagy épp anyuka rájuk zúdítja a munkahelyi sérelmekből eredő fesztültséget. A szerepek meg vannak cserélődve, össze vannak zavarodva. A legtöbb esetben a családtagok közötti viszonyok is kifordulnak ilyenkor önmagukból. Ez mindenképpen több embert érint. Ezért mondom, hogy ez társadalmi probléma, amire közösen kell megoldást találni.

Erre lehet jó eszköz a színház?

A közéletben keveset beszélünk erről, kicsit már többet, mint pár éve, de még mindig keveset. Az iskolába, osztálytermekbe hozott előadással, ami zsigerileg hat, lehetőség van úgy közösségben beszélni egy problémáról, hogy a tévhitek tisztázódjanak. Nagyon hiszek az ilyen gerillaakciókban, hogy amikor egy társadalmi problémát nem tudsz politikai szintre emelni és ott megoldást találni rá, akkor alulról építkezve, szinte egyesével megszólítva az embereket lehet megváltoztatni a gondolkodást a témáról.

Már jó pár hónapja járod az országot te is a Soha, senkinek előadással, vezeted a feldolgozó beszélgetéseket. Mit tapasztalsz, milyen a fogadtatása?

Van fogékonyság az emberekben. Hogy jé, az erőszakot lehet így is nézni. Sokan jönnek oda előadások után, hogy szociális munkások vagy pszichológusok szeretnének lenni, és hogy amit láttak, megerősítette őket abban, hogy érdemes segíteni. Vagy csak dumálunk pár mondatot, de érződik belőle, hogy ők is érintettek, és most azt érzik, nincsenek egyedül. Mesélik a pedagógusok, hogy van, hogy később pár osztályfőnöki órát vagy magyar órát a témának szentelnek, mert annyira beindítja a gyerekek gondolkodását. Elkezd élni bennük a dolog, és jó felé mozgolódni. Nagyon fontosnak tartom, hogy ne menjen el az előadásról senki reményvesztetten, hit nélkül. Sőt, senki ne mászkáljon hitehagyottan. Az erőszak nehéz téma, de ebben is inkább a fény hiányát kell megmutatni, nem pedig a sötétséget…

 

Beate Teresa Hanika: Soha, senkinek 

játsszák: Simkó Katalin, Moldvai Kiss Andrea
dramaturg: Gyulay Eszter
asszisztens: Hodászi Ádám
szakértő: Takács Hajnal
rendező: Scherer Péter

További információ az előadásról itt. 

Ahová fordulhatunk:

Eszter ambulancia

Telefon: 06-1-466-9872

Az ambulancia kiemelt figyelmet fordít a jelentkezők adatainak védelmére és személyiségi jogai tiszteletben tartására: a bizalmi elv alapján a munkatársak tudomására jutott valamennyi tény, körülményt titokként kezeli. Az ambulancia egy bérelt lakásban működik, ez sokak számára barátságosabb, mint egy kórház pszichiátriai osztálya.

Országos Kríziskezelő és Információs Telefonszolgálat (OKIT)

Telefon: 06/80-20-55-20 (éjjel-nappal)
www.bantalmazas.hu
e-mail: okit@ncsszi.hu

Az ország egész területéről ingyenesen hívható Telefonszolgálat a hozzátartozók közötti erőszak (párkapcsolati erőszak, a gyermekbántalmazás, illetve a háztartáson belül a rokonok, családtagok által elkövetett erőszak), prostitúció- és emberkereskedelem áldozatainak segítésével foglalkozik.

Nők a Nőkért Együtt az Erőszak Ellen Egyesület (NANE)

Bántalmazott nők és gyerekek segélyvonala: 0680/505101 Hívható: este 18-22 óra között.

A NANE 1994 januárjában alakult azzal a céllal, hogy segélyvonalat indítson bántalmazott nők részére. A segélyvonalra, amely mind a mai napig az egyetlen célzott telefonos szolgáltatás e téren, immár nyolcadik éve érkeznek a hívások az ország minden részéről.

Caritas lelkisegély Szolgálat

Telefon: 0680/505503 Hívható: este 6 és reggel 6 között

A Caritas telefonszolgálat már 11. éve működik. 2000. május 1-jétől bővült az elérhetősége, a korábbi négynapos ügyelet helyett ma már a hét minden napján, 12 órás időtartamban várják a rászorulók hívásait. A szolgálat katolikus szerrezet, és a szakma szabályai szerint anonim.

A fotókat Kiss Ancsa és Torják Orsi készítették.