Egyszer elejtettem egy lábatlan embert.

Évzáróról tartottunk haza, talpig csiniben, mellettem a három kicsi, talán még óvodás is volt közöttük, vonultam, emlékszem, hosszú ruhában, meg valami erőltetett varázsban, ha a bizonyítványok nem is, a gyerekek azért jól sikerültek. A kerekesszék az óvoda előtt várakozott. Régimódi, kézzel hajtható szék volt, úgy állt, mintha ottfelejtették volna, középkorú, termetes nő ült benne, mindkét lába tőből hiányzott, zacskóból korai cseresznyét szemezgetett, nem ért rá hajtani. Kérdezés nélkül ugrottam mögé, példás anya, fél transzban, a magát győzködő lélek üzemi állapotában. Látásból ismertem a nőt, kétutcányira laktunk egymástól, kérdeztem, hazafelé-e, mondta, igen, köszönte, mentünk. Nem volt könnyű, toltam üggyel-bajjal, tüzesen, ő rám bízva magát cseresznyézett tovább, talán meg is zavartam, nem gondoltam rá, ahogy arra sem, erre itt most kinek is van szüksége igazán. Csodaszép koranyár-este volt, mentünk lendülettel, a padkánál, azt mondja, vigyázzak, ugyan, nevetek könnyűn, három gyerek után nehéz nekem kocsi, kerék meg útpadka dolgában újat mondani…

A hatalmas, üvöltő testet hárman emeltük vissza a kocsiba, két arra járó férfi káromkodva kötélnek állt, a cseresznye szétgurult, a szerencsétlen összevizelte magát, nem engedte, hogy tovább toljam. Nem tudom, hogy értem haza a három gyerekkel. Összeszennyezett ruhámat sose mostam ki többet, még évekig hordtam a folttal együtt, nem tudom megmagyarázni.

Időnként megpróbálom mindezt elmesélni, de folyton kudarcot vallok, a történetnek azon a pontján ugyanis, ahol a rám bízott test az elakadt kerék fölött egyensúlyát veszti, a szavam megbicsaklik. Kimerevítve látom a pillanat képkockáit újra és újra, ahogy a súlyos test a holtponton átesik, végtelen lassúsággal az eleven torzó groteszk ingását, ahogy a holtponton éppen át, aztán a burleszk, ahogy az óriás, óvatlan zsák ellenállás nélkül a földre dől, itt, ezen a ponton a rekeszizmok görcsbe feszülnek, elvesztem uralmam a testem fölött, történetem szégyentelen röhögésbe fullad, rángatózom, a térdem csapkodom, és ömlik a szememből a könny, isten bocsássa meg.