Sofi Oksanen ismét olyan regényt írt, amiben több generációnyi nő vonul fel, és semmi sem az, aminek látszik. Akár a borítón, a keblen ölelgetett kígyók is csak megfelelő fényben ismerszenek meg. Orbán Krisztina recenziója.A történet temetéssel kezdődik: Norma elveszítette édesanyját, amikor Anita a metró elé ugrott, alighogy visszatért thaiföldi nyaralásáról. A lány erősen koncentrál arra, hogy túlélje a ceremóniát, nem kis részben családja társasága miatt, hanyagolná a tort is, ám amikor lelépne, akkor kerülnek elő a gyanús ismeretlen alakok ködös utalásaikkal holmi elintézetlen ügyletekre, hogy aztán minden tiltakozása ellenére háromszáz oldalnyi eseménysorba rángassák bele. Így van ez az olvasóval is, bár az ő kapálózása nem fizikai, pusztán érzelmi – a jó közérzete és az emberekbe vetett hite megtartása érdekében.

Amikor Max Lambert Norma elé toppan, ő úgy olvas a hajából és az illatából, ahogy a BBC Sherlockja tenné, ám prózában: “A férfi hátrafésülve viselte a haját, az öblök a korához képest még kevéssé nyúltak meg, a bőréről már nem lehetett elmondani ugyanezt. Ráncait mélyítették az erős napsugarak, a hosszú ideje és áldozatosan magába döntött ital táskákat duzzasztott a szeme alá, és a napbarnítottság sem fedte el a megpattant ereket. […] Az arcszesze friss Kouros, nem olyan, amely évek óta állt a polcon, a hajsamponja fodrászüzletből való. Eddig jutott Norma elemzése, az orra bedugult a gyógyszerektől és a bánattól […]”

A lány egyértelműen a hajon keresztül fogja fel a világot. Nemcsak a szeme elé kerülő embereket jellemzi ez alapján, és ajánlgatja nekik a korpásodás vagy a töredezettség elleni szereket, de a saját hangulatváltozásait és megérzéseit is olyan kifejezésekkel írja le, mint például: „haja összekunkorodott”, „hajtincsei egyszer csak elkezdtek megfordulni”, illetve: „[…] csak titokban okolhatta a haját, mely magába szívta a többiek szorongását, és mióta zajlottak az elbocsátási tárgyalások, napról napra sprődebb lett. Hol nehezen vágható szögesdróttá, hol kenderkötéllé vált, késleltette őt reggelente, elnyújtotta az ebédidejét, a súlya pedig úgy nőtt, mintha arra készült volna, hogy háborúban védje meg őt.” Ráadásul félti is, folyton eldugja, rendszeresen vágja . Mire az Anita lányának forgatott titkos videóiból egyértelműen kiderül, hogy Norma haja huszonnégy óra alatt több mint egy métert nő, addigra már az író nagyszerűen előkészítette, a regényvilágba ágyazta, hogy itt nem hétköznapi dolgok zajlanak. Ha felnőtteknek szóló meseként olvassuk, ellenkezés nélkül fogadjuk el ezt is.

A videókat „nézve” Anita hangján a múltban, Norma cselekményszálán keresztül pedig a jelenben bontakoznak ki az események. Kiderül, hogy a Lambertek is a csodahajra utaznak, bár azt hiszik, az Ukrajnából egy elosztóhálózaton keresztül jut Finnországba. Anita is belekeveredett az üzelmeikbe, mikor azt hitte, a saját érdekeinek megfelelően leleplezheti csecsemőfarmjaikat szerte a világban. Jelentős tartozása aztán Normára szállt, aki maga is beszáll dolgozni a Hajvarázs szépségszalonba, hogy az idővel fusson versenyt, és testközelből deríthesse ki, mi is zajlik ott valójában. A látszólagos szövetségek ellenére mindenki át akar verni mindenkit, a végkifejletre féltucatnyi lehetséges forgatókönyv vonul fel különböző szemszögekből. A Tisztogatás című kötettel ellentétben itt nem kettősek a tánclépések, a mellékszereplők alkotta tánckarba simul bele Anita is, noha egyedül ő beszél egyes szám első személyben.

Azzal, hogy több szereplő fejébe belelátunk hosszabb-rövidebb ideig persze olyasmi is feltárul, ami a többiek előtt ismeretlen, ez izgalmassá teszi az olvasói pozíciót. Ellentétben a feszültséget öncélúan fokozó akcióregényekkel, az információ adagolása vagy elhallgatása tökéletesen szolgálja a történetet, és teljesen hitelesen adja vissza az emberi gondolatmenet kihagyásos voltát.

Az, hogy a Lambert-klán a szépségiparban és a termékenységi klinikák üzletében utazik, valójában írói döntés. A központi szerepet játszó haj a termékenység szimbóluma, majd mellé kerül a szó szerinti értelemben vett jelentés is. A kettő relációja fokozatosan bomlik ki a regényben, és ahogy megvalósul az asszociáció, az olvasó egyre többet tud meg az „embergyártásról”. „Az, aki uralja az álmokat, uralja a világot. Az, aki uralja a hajat, uralja a nőket. Az, aki uralja a szaporodási képességüket, uralja a férfiakat is. Az, aki elégedetté teszi a nőket, a férfiakat is kielégíti, és az, aki a haj és a gyermek iránti lázban égő emberek körül doktorkodik, az közöttük a király.” Amilyen következetesen mélyre merült Oksanen a hajkereskedelemmel kapcsolatosan a nemzetközi hálózatokban, kapzsiságban és – visszatérő központi motívumként – az egyéni életekre gyakorolt hatásban, nyugodtan helyettesíthetnénk azt fegyverrel vagy droggal. Ám épp ez a lényeg: valami olyannal kereskednek és olyanért ölnek, ami szinte mindannyiunknak van. Mind a szépségiparnak, mind a béranya-közvetítésnek egyértelműen boldogságot kellene hoznia. Oksanen pedig olyan erővel szembesít mindennek hátterével, hogy ezentúl ne tudjuk elfordítani a fejünket. Releváns kérdéseket tesz fel, még ha néhol ismétlődően is: miért nem kérdezed meg, kié volt az új hajad? Beleegyezett az a nő, hogy levágják és eladják? Miért van a szépségipar is a férfiak kezében? Miért szolgálja a nők önbecsülése helyett a másoknak megfelelést?

A boldogság személyesen Norma esetében is központi kérdés: olyan rég lemondott már róla, hogy helyette a normálist helyezze élete középpontjába, hogy csak akkor eszmél fel, amikor látja, mások parádéznak az ő gyönyörű hajával. Ők tetszhetnek a férjüknek, szeretőjüknek, felvonulhatnak benne, iriggyé tehetnek más nőket és beseperhetik a dicséreteket. Megint csak az érme két oldala: a haj mint termékenység és szépségszimbólum: egy potenciál, ami hamvába holt, hiszen nemcsak Normának, az Alla-Lambert párost (látszólag) kivéve egyik szereplőnek sincs esélye a szerelemre. Marion szájából így hangzik ez a szomorú végletesség: „Azon az úton döntötte el, hogy soha senkinek nem adja oda a szívét, nem hagyja, hogy Háborodott Helena betegsége tovább öröklődjön, nem akart több Lambertet a világra, számára ez a család ennyi volt.” Ezért sem megnyugtató a szerelminek tűnő befejezés, a lezáratlanság nem is marad kimondatlanul.

A címszereplő nevében viseli a normát, a normálist. A társadalmi elvárások a magánszférájába, a testéig nyomakodtak. Mivel édesanyja már születése után eleve abból indult ki, ha kiderülne, hogy Normának csodahaja van, az csak a laboratóriumba, meg vakuk kereszttüzébe juttatná a lányt, az egész életstílusát arra rendezték be, hogy átlagosnak tűnjön. A lakásában, kinézetében már-már a személytelenségig nem lehet semmi kirívó. Meg sem próbálja használni a hajában rejlő varázserőt, és ennek az az ára, hogy a külvilág által benne kiváltott ellenérzés szó szerint hányingerig fajul. A folyamatosan regisztrált ingerek özöne, a már említett fejzsír, betegség, vitaminhiány révén a vele szembejövő emberek biológia adatok halmazává alacsonyodnak le. Norma naponta olyan erős szerekkel védekezik és tompítja el magát a külvilág ellen, amelyek bárki mást kiütnének. Nem is marad semmi másra ereje: a körmei töredezettek, rossz a közérzete a kiegyensúlyozatlan táplálkozás következtében, váltogatja a munkahelyeit és a partnereit, nincsenek barátnői, és igazából a makacsságon kívül jellemző tulajdonsága sem.

Több ez a könyv ennél, de talán már azzal is fel lehetne kelteni az érdeklődést, ha csak annyit írtam volna: sokunknak ismerősen kacagtató, a jelen esetben mágikus realizmusig vitt ötlet, hogy a hajnak önálló akarata van. Ha nem is ez Oksanen legerősebb regénye, az író ismét tűpontos képet rajzolt egyén és struktúra viszonyáról, családról, női lélekről.

Sofi Oksanen, Norma, ford. Bába Laura, Budapest, Scolar, 2016.

Kiemelt kép: Sutherland nővérek, City of Vancouver (Archives)
Sofi Oksanen fotója: hivatalos szerzői oldal