– Én őrzöm az emlékeidet – emlékszem, ahogy egyszer ezt mondta, és elhittem, hogy igaz. Fiatal voltam, mindent elhittem; szükségem volt a varázslatra. Ő maga kész rejtély volt.
Az úton sétáltunk a búzamezők mellett, amikor megkérdeztem tőle, hogy miért engem választott. Először nem felelt – vissza-visszapillantott a házunkra, mintha félne valamitől. Felettünk, messze sötét felhők hömpölyögtek az égen, és esővel fenyegették a port.
– Szóval amit én tudok, azt te is tudod? – kérdeztem.
Megrázta a fejét, ahogy egy csomót igyekezett kibontani dús, fekete hajában.
– Nem így működik – válaszolta, miközben valamit vizslatott a kezében, amit nem láttam.
– Akkor hogy?
– Minden, amit elfelejtesz, az enyém lesz.
Egy ideig gondolkodtam ezen, és csöndben sétáltunk tovább. Sok minden volt, amire nem emlékeztem; úgy tűnt, van értelme annak, amit mond.
Ahogy mentünk, a por felett kifeszített telefonvezetékeket néztem, amik a Föld pontjait kapcsolják össze. Elképzeltem, hova vezetnek: városokba, amiket elfelejtettem, vagy amiket még nem volt alkalmam megjegyezni.
Ott álltunk meg, ahol a betonút elérte a fémkaput, és ahol a világ másik fele kezdődött. Megnéztem a postaládát, pedig a kis piros zászló nem volt felhajtva. Üres volt, amitől ő mintha megkönnyebbült volna.
Hamarosan eleredt az eső és visszamentünk a házba, hogy onnan nézzük, ahogy az eső eláztatja a szántóföldeket. Ágyba fektetett, adott egy bögre gőzölgő kakaót, és elmesélt egy emléket.
Emlékszem, arra gondoltam, vajon az enyém volt-e.

***

A szüleim autóbalesetben haltak meg, mielőtt megtanultam volna járni. Túl fiatal voltam, hogy bármire is emlékezzek róluk vagy a balesetről.
Néha, mielőtt lefeküdtem, megkértem, hogy meséljen róluk – mindent, amit elfelejtettem.
A vérről és a törött ablakról nem ejtett szót. Elmondta, hogy az apámnak széles, kopaszodó feje és zöld szeme volt. Hogy gyűlölte a sportokat és szeretett olvasni: krimiket, science fictiont, a szórakoztató regényeket.
– Olyan bajsza volt, mint a madártoll – mondta.
– És az édesanyám?
– Arany haja volt – mondta. – Csellózott. Dalok helyett skálázott. Szerette a kamillát.
Mesélt az árvaházról, ahol megtalált, és arról, ahogy elrabolt onnan.
– Bármelyik csontvázon több hús volt, mint a tieiden – mondta. – Nem tudtam elviselni a látványt. A pusztítást.
Akkor megelégedtem ezzel a válasszal. Csak mi ketten voltunk ott a farmon, messze mindenkitől és minden mástól, a történetekkel, az enyéimmel, az övéivel, a közös történeteinkkel.

***

Mára már annyi mindent elfelejtettem: a nevét; a szeme színét; a hangjának csengését.
Hamarosan minden mást is elfelejtek, és nem lesz ott, hogy elmondja, mit vesztettem el.
Amikor valaki megkérdezi, hogy milyen voltam gyerekként, honnan származom, nem tudom, mit mondjak.
Az igazság idővel változik.
Idősebb és nyugtalan lettem: belefáradtam a faházba és a végtelen utakba, az elszigeteltségbe. Belefáradtam a szántóföldekbe és az üres égbe, a melegbe és a porba. Belefáradtam mindabba, amit nem mondott el.
Amikor megmutattam neki a dobozt, amit a pincében találtam egy láda cékla és a régi videokazetták között, sírva fakadt.
Ahogy elővettem a kivágott újságcikkeket – az autóbalesetről; az eltűnt gyerekről; a képeket az ablakon keresztül lefényképezett gyerekágyról – és mindegyik darabkát elé raktam, abbahagyta a szipogást és az arca üres lett, megfeszült.
– Nem szerettek volna úgy, mint ahogy én.
És akkor megtanultam, hogy az igazság az, amit elhiszünk.
Nem gyűlöltem. Talán kellett volna; vissza akartam kapni mindent, amit ellopott tőlem – az emlékeimet, az álmaimat. De nem tudtam gyűlölni.
Ő volt az anyám, még ha nem is volt az.
Mielőtt elmentem, megkérdeztem, mihez fog kezdeni.
Csak nézett rám, olyan sok szeretettel, hogy szinte már fájt, és elmosolyodott.
– Egy ideje már tudom, hogy fogok meghalni: a saját kezeim által.

(kép forrása: www.kaboompics.com)

Eredeti szöveg: http://www.onethrone.com/where-the-rest-of-the-world-began

Ruskó Eszter fordítása