Elvesztem. Elvesztem, de a lábaim a kezdetekre várnak, mégsem lépek tovább. A rozsdás ágyat kapargatom, míg gyenge lélegzetedet hallgatom. Rád várok, mert hamarosan hamuvá leszel és darabokra hullasz, mint ahogyan a rugók is alattad. Kényelmetlen lehet, tudom, de folyton arra gondolok, hogy mennyivel jobb lesz nekünk, ha már nem látjuk többé egymást. Az egész szoba olyan félelmetes, olyan semmitmondó. Te mégis mesélhetnél, elmondhatnád, hogyan jutottál idáig. Ne aggódj! Hamarosan vége lesz mindennek, megszűnnek a fájdalmaid, és ez a szoba végleg üres marad, az emlékeinket pedig továbbcipelem. Bárcsak mesélhetnél, bárcsak hallgathatnálak! Ez a világ jól kibaszott velünk, mégis jobb lesz neked így. De mi lett a lánnyal, barátom? Az ő emlékeit hogyan vonszolhatnám tovább, ha nincs semmi, ami minket összekössön? Kezdem azt hinni, hogy rád emlékezni fognak, ha majd nem leszel, énrám pedig senki nem fog, ha majd elloholok innen és szellemmé válok, akárcsak te. Ebben a világban csak a szerelem lehet az egyetlen kiút, érts meg, barátom! Nem tőled sajnálom ezt az ajándékot, hanem önmagamat ringatom abban a tudatban, hogy lassan értelmetlenné válik a lét és a halál. Csak egy szaros porszem leszek, ha nem kaphatom meg azt, amire vágyok, és a felettem ragyogó csillagok egytől egyig semmibe vesznek, ahelyett hogy felkarolnának és magukhoz ölelnének. Mi a titkod, Ábel? Mi a titkod… Ne hagyj itt engem egyedül!

A titok néha egy zárt dobozra emlékeztet, pedig sokszor észre sem vesszük, hogy a fedele nyitva van. Előttünk nyitogatja a száját, még ha néma és hasznavehetetlen is. A titkomra vagy kíváncsi? Az én titkomra, ami az orrod előtt volt, és soha nem osztottam meg veled? Ha már itt kell feküdnöm, miért ne gondolhatnék rád, hiszen te még élhetsz tovább, lehetsz még boldog az életben, ami neked nem más, mint Amarilla. Hát, beszélek. Beszélek, hiszen ezt kell tennem, nem halhatok meg szótlanul.

Emlékszem, amikor gyerekfejjel éltünk a világban. A homokozóban lapáttal ütötted a lányokat, míg én a játszótér kerítése mellett sétálgattam. Te azért verted őket, mert ráléptek a homokváradra, én pedig azért sétáltam a kerítés mellett, mert az volt a legjobb barátom. Ha a kerítés mögé kerülök, nincs több játék, nincs több élvezet. Ugyanúgy éreztem, mint te, csakhogy másként közeledtünk egymáshoz. Nekem nem az voltál, aminek hitted. Te viszont úgy szerettél, mint a legjobb barátodat. Ezért a mai napig hálás vagyok neked, de valahol piszkosul szégyellem magamat, hogy én nem így éreztem. Amiben hasonlítottunk, az az élet iránti szeretet volt. A szüleink tisztességesen neveltek minket, és fontosnak tartották, hogy higgyünk Istenben, és elfogadjuk azt, amit Ő ajándékozott nekünk. Te is jól tudod, hogy minket sosem kényszerítettek arra, hogy fohászkodjunk, de ketten olykor megállás nélkül imádkoztunk a mandulafák alatt. „Mindennapi örömünket add meg nékünk ma”, vagyis a játékot, csokit és az esti bögrés húslevest. Így álltunk mi a világhoz. Mit tudtunk mi arról, hogy mások miért imádkoznak, most meg itt vagyunk ketten és egyvalakiért imádkozunk. Minden nap eszembe jut az a délután, amikor megláttuk életünk első szerelmét a hintaszékben. Letetted a lapátot, több lányt nem ütöttél meg, csakis azért, hogy ne keltsél rossz benyomást. Akkor is hangosabb és elevenebb voltál nálam, de mind a ketten tudtuk, hogy abban a pillanatban meg kell változnunk. Elkezdtünk vágyódni egyvalakiért. Tisztán látom magam előtt azt a kislányt. Vékonyka hajszálai könnyedén siklottak az enyhe, nyári szellő leheletén. Olyan volt, mint egy apró, megérett gyümölcs, és mindketten le akartuk szakítani. Az volt az első és ma már bánom, hogy nem az utolsó szerelmünk. Másnap úgy fogalmaztál: „Valami ki akar törni belőlem”. Én is így éreztem, de soha nem mondtam ki ilyesmit. Kívántam a kislány kacagását, kemény kis fenekét, puha arcát, de még édesanyja érintését is. Nekem ők egyek voltak, mintha összetartoztak volna. Én csak ábrándoztam, te viszont beszéltél. Ez volt közöttünk a nagy különbség. Most eljött hát az a pillanat, amikor én beszélek, te meg hallgatsz. De nekem egy pillanatnak fog tűnni.

„A csontjaim ketté akarnak törni, a szívem kezd elsorvadni, a lélegzetem egyre nehézkesebb. Közeledek a halál felé, és úgy gondolom, nincs mentségem arra, amiért itt ülsz mellettem. Egyvalamire vagy csak kíváncsi, hogy miért nem fekszik mellettem Amarilla, és miért tűnt el az életemből.”

Hadd térjek vissza arra a kislányra. Ő nem Amarilla volt, őt semelyikünk nem tudta megkaparintani, hiszen kis lurkók voltunk még. Rövid idő alatt eldöntöttük, hogy ha mi ketten nem tudjuk kiélni a vágyainkat azzal a lánnyal, hát akkor kiéljük egymáson. Tisztában vagyok azzal, hogy ezt szégyelled a mai napig, de én nem! Édesanyád megfőzte a másnapi húslevest, mi pedig le sem fürödtünk, és úgy ugrottunk be az ágyba. Ennek ő nem örült, de mi nem véletlenül tettünk így. Én imádtam a csapzott, verejtéktől megédesedett hajad illatát, te pedig a titokzatos, csendes voltomat. Meleg, nyári nap volt, és mindketten ragadtunk a délutáni játszadozástól. A takaró alá bújtunk a zárt szobában, ahol csak egy-két kiskatona és gyermekkori képed pislantott ránk. Más nem látott minket, a szüleid lefeküdtek aludni. Emlékszel? Reszkettünk az izgalomtól, újfent átázott alattunk a lepedő és az alsónadrágunk. Te felettem voltál, és úgy tapadtunk egymáshoz, mint két szerelmes galambocska, pedig nem szerettünk egymásba. Azért a bizonyos lányért cselekedtünk így. Tudni akartuk, hogy milyen érzés az, amikor habzsolhatunk másnak a testéből. Egymás sima combját simogattuk, a kis pelyhedző, ágaskodó farkunkat pedig pillanatok alatt összeakasztottuk. Mélyeket szippantottam a hajadból, míg te a nyakamat csókolgattad és az ajkaimat pusziltad. A reszketés végül elmúlt, a nagy csöndben pedig a szívdobogásodat hallgattam, ami olykor nyomta a mellkasomat és a türelmetlen lelkemet. Talán mind a ketten arra a lányra gondoltunk, de ha nem vele tettük, miért kezdtünk el percek alatt csapdosni a szárnyainkkal és megnyílni egymásnak, mint az újszülött kisbogarak? Szerintem azért, mert én odaadtam magamat, neked pedig könnyű dolgod volt a testemmel. Kiszolgáltatott voltam, persze jó értelemben. Azt tehettél velem, amit csak akartál. Le-föl huzigáltad a bőrt a péniszemen, míg a puha arcocskádat harapdáltam. Egyre jobban csúsztál a hasamon, lábfejeinket összekulcsoltuk. Kissrácok voltunk, és testileg akkor teljesedtünk ki először. Azt hittük, hogy másnap minden könnyedén fog menni azzal a lánnyal, csakhogy ő többé nem jött el a játszótérre. Órák hosszat sírtál, míg én a csontos kis hátadat simogattam. Azután soha nem akartál beszélni erről, mert megbántad, hogy ezt tettük, igaz? Én nem így láttam. Sokat kaptunk egymástól, ami egy életre megtanított minket arra, hogy bizonyos szenvedélyünket mással is elérhetjük, vagy akár le is győzhetjük. Együtt tettük, nekem ez volt a legfontosabb.

Ez is egyfajta titok, viszont ez a te titkod. Én éltem vele, te pedig el akartad felejteni. Édesapám mindig arra tanított, hogy az életből az összes apró kis falatot fel kell csipegetni, nehogy kárba vesszen, és ami a legfontosabb, mi ne maradjunk ki ezekből a finom örömökből. Én a titkokhoz is így álltam hozzá, kivéve egyhez. Most is azon töröm a fejem, hogy megosszam-e veled, de ha végighallgatsz, talán majd elmondom. Viszont amire kíváncsi vagy, én azt nem rejtegettem senki elől, legfőképp előled nem. Miért is tettem volna… Észre sem vettük, hogy az idő milyen gyorsan söpri alattunk a port, és mennyire határtalannak láttuk a világot és az életet. Együtt kerültünk be az iskolákba, majd részegen jöttünk ki, akárhányszor megkaptuk a félévi bizonyítványokat. A kislány óta egyetlen szerelmünk sem volt. Ennek ellenére az életünk tökéletesnek mutatkozott. Jól tanultunk, egymásra mindig tudtunk támaszkodni, csakhogy ki voltunk éhezve a szeretetre, a szerelemre. Ki lesz az, aki bársonyos arcunkat simogatja, kiszáradt ajkainkat benedvesíti? Te mindig buzdítottál az életre, én pedig lassan elmerültem a pofátlan vágyak fellegeiben. Te a kormos éjszakák alatt mertél aludni, én féltem. Te nappal hangosan üvöltöttél, én csak akkor mertem álmodni. Mire akarok utalni ezzel az értelmetlen szövegeléssel? Arra, hogy vak voltál. Én a vágyaimat istenítettem, hátha viszonozzák, és majd akkor talán az álmaim valóra fognak válni. Nagyra tartottam és tiszteltem őket. Pedig tisztában voltam azzal, hogy valószínűleg soha nem fogom megkapni őket. Neked nem voltak álmaid. Azt hitted, hogy a világ úgy tökéletes, ahogyan forog körülötted. Ez gyerekes… Most is azt hiszed, de nézz körül, nézz magadra, vagy nézz rám. Ha jó az élet, hamar elkezdünk félni. Nekem a tökéletes magában hordozta az összes rosszat, a tökéletlen meg folyton biztatott. Ettől voltam több és sebezhetőbb, szemben veled. A percek jobban a szívembe fúródtak, mint az órák, az évszakok lassabban teltek a kelleténél. Minden máshogy működött bennem, és ezért nem értettél meg soha. Nem akarlak vérig sérteni barátom, mert az vagy… Igenis, a barátom vagy. De azért mondtam magamat többnek, mert valakinek a szemében mégiscsak több voltam, hiszen engem választott. Nem a testemet, hanem a lelkemet. Az tartott engem többre, aki után sóvárogsz a mai napig. Ez pedig Amarilla. Elhiszem, hogy a név neked most már többet mond. Itt haldoklom előtted, neked meg lenne még annyi erőd, hogy felkarolj, és elvigyél hozzá, csakhogy nem tennéd. Mert te is félsz. Félsz, hogy az a tökéletes világ, amiben te hittél, elsorvaszt örökre. Milyen szép, hogy itt nézzük egymást, beszélek hozzád, és a szerelem sehol nem teljesedett be. De én már jobban félek a túlvilágtól, mint az élettől. Érzem, hogy nekem lassan befellegzik, és már csak a sötétségben teljesedhetek ki, de ahhoz legalább boldogan kell hogy meghaljak. Ezért kérlek, hogy maradj itt, és hallgass tovább. Ne menj el innen, és fogd meg a kezem.

Úgy hiszem, neked fogalmad sincs arról, hogy mennyire ismertelek. A vakságom annyiban helytálló, hogy nem tudtam a te szemeddel látni, de attól még szerettelek a magam módján, mondanád te az én nevemben… De… De én ennél többre tartottalak. Félek. Ez igaz. Mennyi mindent éltünk át együtt, és most úgy beszélsz hozzám, mint egy idegenhez. Nehezen tudom elhinni, hogy mi valaha is társak voltunk. Te csak egy kibaszott történetet mesélsz, amit én is nagyon jól ismerek, hiszen együtt voltunk éjjel-nappal! Mindent tudok, mindent! Egyvalamit nem, hogy mi lett Amarillával… Azt mondd el nekem, „barátom”, és akkor beszélhetünk arról is, hogy még mitől félsz, és meddig maradjak itt melletted. Eltűntél, szem elől vesztettelek, amikor ti ketten egymásra találtatok. Mégis hogy lennék képes végighallgatni téged, míg én hónapokat vártam rátok. Ne kertelj, Ábel, mondd el végre az igazat!

Sajnálom hogy így viselkedsz! Ez rád vall… De az igazságot nem lehet anélkül elmondani, míg valaki meg nem érti a valóságot. Könnyű prédikálni a múltról, amikor azt sem tudjuk, mihez kezdjünk az elkövetkezendő napokban. Én neked segítek, ne lökj el magadtól kérlek! Hallgass végig, és legalább együtt emlékezzünk vissza azokra a pillanatokra, amik belőlem lassan hamuvá lesznek. Remélem, ezek még összeköthetnek minket!

Tudom, hogy nem a legszebb emlék, de minden itt kezdődött. Szinte már felnőttek voltunk. A kemény, drótszálú borostát borotváltuk le magunkról minden harmadik nap. Mulatságos két év volt, lassan kezdtünk felnőni a valódi élethez, és kevés időnk maradt arra, hogy legbelül még gyermekek maradjunk. Nekünk a legfontosabb csakis a tanulás volt. Folyton a jéghideg futott végig a gerincvelőmön, amikor a többiek csalogattak az éjszakába, én pedig a könyvek tisztára nyomtatott, majd elmosódott betűit mustráltam. Inkább ezt választottam. Minden este ezt hallgattam édesapámtól, hogy hamarosan nagy baj fog történni. Igyekeztem hát minél gyorsabban tanulni, de mit számított mindez, amikor végleg apámnak lett igaza. A sok bölcselet, a szép anyanyelvünk vagy az idegen nyelvek mit számítottak az én koponyámban, miután eljött a káosz. Te csináltad jól, mert eszed mindig is volt, a tanulmányaid kiválóak voltak, és ennek ellenére képes voltál elmenni a többiekkel, inni, dugni, szívni. Te csináltad jól, viszont hamar kiégtél! Neked rövid idő alatt ennyit ártott a néhai kiruccanás a nagy, fekete világba. Nekem nem ártott semmi, de sehova nem jutottam.

A te apád is megállás nélkül azt mondogatta, hogy lassan el kell felednünk a közelmúltat és fel kell készülnünk a jövőre, mert nem fogjuk tudni eltartani magunkat, nem leszünk elég erősek. Becstelenül kell leélnünk az életünket, az emberi erkölcs csak egy apró szotyola lesz a tömérdek szarban. Mit törődtünk mi ezzel, amikor a nagy piramis végleg összeomlik, és nem lesz, aki újra felépítse? Hiába cserélgettük a borotvánkat, hiába éltünk úgy, mint a legtöbb egészséges fiatal, ennyire futotta. Valóban tönkrement minden. A mai napig ennek a levét isszuk. A városokat hirtelen gettókra szabdalták fel, a falvakból sokakat kitelepítettek. Mindenki magára lett utalva. Azzal kereskedtünk, amivel csak tudtunk. Ugye milyen rossz visszagondolni erre? Idővel már azt sem láttuk, hogy ki irányít, és mi a célja velünk. Nekem a mai napig görcsbe rándul a testem, akárhányszor visszagondolok arra az időszakra, ami életünk végéig megpecsételte mivoltunkat. A parkok teljesen megváltoztak, éhező gyilkosok táborai lettek, a játszótereken nem volt értelme játszani, és a gyerekek is megfogyatkoztak. Soha nem gondoltam volna, hogy a reggeli mézes kenyér helyett a sarki kápolna vakolatát fogjuk habzsolni. Amennyire előrelátók voltak apáink, annyira nem készültek fel arra a jövőre, ami váratlanul és türelmetlenül bekopogott a tisztára festett ajtónkon.

Ó, a mi gyönyörű városunkból mi lett… És mi lett a többiből? Én láttam őket, tudom, mennyire különbözött a miénktől. Kihaltabbak voltak, de jobb volt az élet. Kevesebb embertől kellett félni. Talán még becsületesebbek voltak azok, akik nem körülöttünk tengtek, hanem jóval messzebb. Ugyan felfogtam, hogy ami bekövetkezett, az elől nem volt kiút, és a legtöbben szenvedtek ettől a világtól, de én jobban felszabadultam. Bennem csak ekkor kezdődtek el a nagy változások. Persze az emberek nem voltak megbízhatóak, nem lehetett tudni, hogy ki a jó és ki a rossz. Egyetlen céljuk lett, a megélhetés. Egyszerűen csak nem akartak éhen halni és gyilkosok áldozataivá válni. Ennyi. Ez lett a világból. Minden átláthatóbb lett. Ezért lettem legbelül több, mert én tudtam, hogy nem csak egy célom van az életben, hanem van még más is. Nem tudtam csak magamra gondolni, nekem kellett valaki. Ebben vagy abban a világban egy valami tehette még boldogabbá az embert, a szerelem. A barátság is szép dolog, ne érts félre, de ki ne vágyna erre az érzésre, hiszen te is azért ülsz itt mellettem. Szóval én jobban meg tudtam barátkozni azzal a helyzettel, hogy senki nincsen biztonságban. Az érzelmek jobban a föld alá eresztették vékonyka gyökereiket, de én tudtam, hogy milyen mélyre fúrták magukat. Akkor hirtelen mindent átláttam. Örültem, hogy az emberek ilyen kiismerhetőek lettek, ezzel együtt önmagamat is jobban megismertem. Kukacos volt a mi földgömbünk. Túlságosan finomnak tűnt minden. Nekem a puhány, egyszerű világ volt a jövőképem, ahol csakis a szimpla érzelmek diktálnak. Sokszor gondoltam magamban: „Bárcsak mi is olyan ösztönlények lehetnénk, mint az állatok”. Akkor nem lenne félreértés, harag, az erkölcs alapelvárás lenne, azonban máshogy alakulna a világ. Na de a világgal sosem volt baj. Az emberek rondítottak bele mindenbe. A születés vagy a halál semmit sem ér, ha meggondolatlanul tiporjuk el mások jogait. De ez mindig a végső megoldás, előtte folyton történik valami új, ami ezt kiváltja. Szerintem én is ezt váltom ki belőled!

„Annál az embernél nincsen rosszabb, aki csak érzelmileg tud kiteljesedni, és közben nem törekszik a tudásra, avagy el is felejti, mi az a szó, hogy “tudás”. Szinte teljesen igaz, de mégsem tudok megbarátkozni ezzel a mondattal. Ebben neked volt igazad. Mennyivel jobb érezni. A zsenge fűszálakat simogatni, míg a bilincseket a rekeszizmaidról szépen, lassan leereszted. És néha azon töprengek, hogy aki tudni akar, túl sokat akar. Nem kell! Nem kell érteni a világot, nem kell tisztán látni! Az érzelmek fontosabbak a megélhetésnél. Te jobban éreztél, szebben láttad a kis poshadt valóságot, de nem törekedtél, nem álmodtál. Barátom, álmok nélkül is lehet érezni, de élni nem lehet. Ami szép és jó, hamar elvész.

„A penészes falat szagolgatom, irritálja az orromat. Nehezen hallgatom a lélegzeted, bárcsak itt helyben megfulladnék. A rugók lassan felmorzsolódnak, hiszen a rozsda soha nem kímél. Azt hiszem, semmi nem kímél, és mégis hagyjuk, hogy az idő így járjon velünk körtáncot. A tánc. A tánc szebb annál, aminek látszik. Sokszor csak a jól betanult lépéseket, forgásokat csodáljuk, az összekulcsolt ujjakat, az enyhülő perceket, amik folyton felerősödnek bennünk. Vajon szokott valaki arra is gondolni, hogy akik táncolnak, azok valójában kicsodák? Én olykor szoktam, pedig aligha szeretem a táncot. Én csak egyvalamibe szerettem bele, az emberbe. Az szép, utat mutat, bizalmat gerjeszt, és lassan végem. A szépség mögött nekem az élet burjánzik, amely több az embernél, és kevesebb a halálnál. De… De ne ölj meg túl hamar, még messze vagyunk a haláltól…”