Oláh Norbert festményeivel a budapesti háztetők rejtett világát mutatja be, legszívesebben képzőművész barátaitól venne képet, és az a terve, hogy a Rombusz Műhelyt idén ismét beindítja. A Gruber Béla-díjas festővel műtermében beszélgettünk, ahol már készülőben van egy újabb képsorozata, és ahol sorrendben tartja a festékes tubusokat – szigorúan kupak nélkül.

Az éppen készülő munkádon a VIII. kerület házainak körvonalai bontakoznak ki. Hogyan alakul a látkép festménnyé?

Fokozatosan differenciálódik a formanyelv aszerint, ahogy meg akarom festeni madártávlatból az utcákat, a háztetőket. Nem pusztán egy látképet festek, hanem kitalálom, hogy legyenek-e a képen fák, járókelők, éjszakai vagy nappali kép legyen-e. Ezek az ötletek már sokszor egy sorozat alapját képezik, hiszen egy ötletből jön tíz-tizenöt új. Az utóbbi három-négy évben sorozatokban gondolkodom, és minden sorozathoz egységes formanyelvet keresek. Ha azt érzem, hogy mégsem jó az ötlet, inkább nem festem tovább a képet, szeretek kísérletezni.

Az Astoria című képeden egy jellegzetes budapesti helyszínt láthatunk. Miért ezt a pontját választottad a városnak?

Az üvegépület az egyik dolog, ami miatt ezt az utcarészletet festettem meg. A klasszikus budapesti épületek közé be van ékelve egy üvegfelület, amelyben visszatükröződnek a szemközi homlokzatok. Így olyan, mintha a tükörkép a folytatása lenne az ott levő épületeknek. Szeretem az ilyen trükköket. A másik meg, hogy 2013-ban sétáltam az Astorián, és megláttam, hogy egy fickó ott mossa az ablakot: ahogyan a mozdulatokat végzi, az gyakorlatilag a festés analógiája, csak kicsit szélesebb gesztusokkal. Csináltam is róla néhány fotót, majd utána a formátumnak megfelelően összenyomtam az arányokat.

Astoria, 2013, olaj vászon, 70x70cm

A Bádogosok a Teréz körút felett című sorozatban szintén épített környezetben dolgozó emberekkel foglalkoztál. Mi volt a koncepciód?

Ennél a sorozatnál az a könnyedség érdekelt, ahogyan a munkások szellem módjára ugrabugrálnak a tetőn. A háztetők világa a városban a legnyitottabb tér, mégis az egyik legrejtettebb. A háztetőről hihetetlen horizontot látsz magad körül. Nem ez az életterünk, idelent kijelölt útvonalakon mozgunk.  Alig vesszük észre, hogy mi történik a tetőn, ami az általam ábrázolt munkásoknak a mindennapi világát képezi – sokszor életveszélyes körülmények között.

A tízezredik cigiszünet című festmény ennek a sorozatnak egy emblematikus darabja. Hogyan viszonyulsz ehhez a képedhez?

Azt érzem, hogy ezzel a képpel sikerült olyan állítást tennem, ami a legtöbbek számára hasonló tartalommal bír. Nem szeretnék bonyolult állításokat megfesteni a képeimen. Nem baj, ha egy képemről sokat lehet beszélni, gondolkodni, de ne csak elvont, elméleti jellegű módon lehessen. Az a célom, hogy több rétege legyen egy képnek, és ezt kifejleszteni hosszú munka. Olyan kapcsolódási pontokat szeretnék adni, amelyek a lehető legszélesebb körben kommunikálnak a nézővel. Azért is, mert sokféle terepen mozgok. Rengetegszer találkozom olyan emberekkel, akik a kultúrával, művészettel foglalkoznak, de az adott életterületen élőkkel is megtalálom a hangot, ezért a laikus közönségtől is gyakran kapok visszajelzéseket. Persze általában nem úgy mutatkozom be, hogy Oláh Norbert festő vagyok (nevet).

A tízezredik cigiszünet, 2016, olaj vászon, 70x70cm

Mi határozza meg, hogy a figurák melyik testtartását, mozdulatát fested meg?

Szeretem fejben kitalálni az irányokat, a rendező vektorokat a képen, melyek azonnal meghatározzák a kompozíciót: hol húzódik a horizont, merre mozdulnak az emberek. Ezért ad számomra szabadságot a fotózás mint előmunkálat, mert akkor fejben már elkezdem megkomponálni a képet. Van persze a fotóról való festésnek hátránya is, hiszen az objektív eltorzítja az emberi anatómiát, máshogy látszanak az arányok, mint szabad szemmel. A természetes mozgásokat akartam megragadni, nem beállított fotókat készítettem, a diplomamunkáimnál viszont tudatosan állítottam be előre a képeket.

A Magyar Képzőművészeti Egyetemre készített diplomamunkád három önarcképből áll. Miért nem cserélhető fel a képek sorrendje?

A háttér determinálja a sorrendet: a bal oldali kép balról, a jobb oldali jobbról van lezárva, egyedül a középső nyitott vizuálisan. Ha ez a lezárás nem lenne, értelmezhetetlen lenne maga a háttérsáv, hiszen nem látszana, hogy ez szobabelső. A változó háttér érzékelteti az időbeli eltérést is, az egymásutániságot. Az sávokba osztás a falon ráerősít a térérzetre: a középső képen magasabbra festettem a sávot, hogy kiszélesedjen maga a tér is, mert a történet is ebben teljesedik ki. ­

A minimalista háttérrel a figurák egzisztenciális terének a megjelenítésére törekedtem. A Katona József Színházban megnéztem a Godot-ra várva című darabot, az ebben látott, Khell Csörsz által tervezett díszlet jelentett inspirációt számomra. Nem magát a látványt, hanem a gondolatot szerettem volna adaptálni. Volt olyan verzió, ahol megfestettem a parkettát és az ablakot is, de ez elvonta a figyelmet magukról a figurákról. Bár mindhárom figura egy és ugyanazon személy, az öltözéküket más-más kéknek festettem meg. A divat is fontos részlet: a barna cipő és a keményöltöny kékje egyfajta kód, be akartam tartani az öltönyviselés szabályait. Ezek az önarcképek egyben művészsztereotípiák – ez is egy értelmezési lehetőség.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Hogyan állítod össze a portfóliód? Milyen kiállítási architektúrában látod szívesen a képeid?

Az egyetemi évek alatt rengeteg kép készült. Kiválasztottam körülbelül harmincat, amit lehetőség szerint megmutatok kiállításokon, katalógusban, vagy portfólióban. Ezeknek fontos darabjai például az Astoria, vagy a Ne játssz a vízzel! – erre annak idején Amadeus kisalkotói díjat kaptam. Az egyik első jó képem.

Ha jól választja meg az ember, a képek erősítik egymást, és ez egy kiállítás esetében is így van. A természetes fényhez legközelebb álló fényben, lehetőleg fehér falon szeretem látni a képeimet. Bármennyire is túlhaladottnak számít a white cube, úgy érzem, ez az a tér, amelyben a legjobban érvényesülnek.

Ne játssz a vízzel! 2012, olaj, vászon 70x50cm

Az egyik alapítója vagy a – székhely hiánya miatt jelenleg nem működő – Rombusz Műhelynek. Mik a műhely célkitűzései?

A Rombusz Műhelyt 2015 őszén találtuk ki. Nagyjából egy évig működött egy kis lakásban, az Astoriánál. Ezzel párhuzamosan indult el a Contextus.hu is, ami a Rombusz testvérprojektje. Balogh Zetas Pétert, aki a Contextus főszerkesztője és alapító tag is, a Romaversitas Alapítványból ismerem, rajta kívül pedig még Szegedi Tamás drámainstruktor aktív tag az alapítók közül. Jelenleg van kilátás egy új székhelyre, amint ez megvan, ismét szervezünk kiállításokat, irodalmi és színházi esteket.

Négy szóval lehet leginkább körülírni a műhely eszmei hátterét: szakmai, szórakoztató, közösségi, interdiszciplináris. Arra törekszünk, hogy biztos forrásokat találjunk, és ezek segítségével újra működtethessük a műhelyt, valamint bővíthessük a tevékenységi körünket gyerekprogramokkal, alkotói körökkel. Szeretnénk, ha a Rombusz a jövőben kultikus hellyé válna, ahol az ifjúsághoz és a szélesebb közönséghez is eljuthat a kortárs kultúra legjava. Remélem, ez minél hamarabb megvalósul.

Oláh Norbert munkássága Facebook-oldalán követhető, illetve szívesen lát minden érdeklődőt a Déri Miksa utcai műtermében.