Miközben a Körök női Orpheusza saját buta feje után rohan, szegény, elnyomott Samara csak pityereg a sarokban, mert már senki nem rémül meg tőle. Hogyan juthattuk idáig? Például úgy, hogy a spanyol rendező, F. Javier Gutiérrez addig kutyulta a bibliai és mitológiai hozzávalókat, amíg a japán íz végleg el nem párolgott a főztjéből.

Az amerikai producerek egykor kiválóan éreztek rá arra, hogy a hazai horrornak jót tenne némi egzotikum, és egy olyan remake-kel indították el a keleti szellemlavinát, amelyre máig büszkék lehetnek. A kör után nem eshetett volna meg, hogy a késő esti mozizó teljes lelki nyugalommal megy végig a sötét utcán, majd otthon még a tévét is be meri kapcsolni. A Körök sajnos már más tészta.

Samara tizenöt év elteltével – a 2005-ös folytatást átugorva – úgy tér vissza, hogy nem tér vissza. Vagy legalábbis nem önmaga, amit alátámaszt, hogy első nagyjelenetében kislány helyett egy felnőtt nő mászik elő az áldozat lapostévéje alól. Bonnie Morgan színész, artista A kör 2. után másodszor riogat kifacsart mozgásával (gondoljunk csak a plakátra), de a hatás elmarad. Pedig intő példa lehetett volna a paródiába fulladt Átok-sorozat, amely óta tudjuk, hogy minél extrémebb pózokba rándul a kísértet, annál valószínűbb, hogy a néző a nevetéstől teszi majd ugyanezt. Különösen akkor, ha megjelenéseit az az egyszerre nyomasztó és hívogató atmoszféra sem támogatja, amelyben A kör bajnok volt.

A méltóságát veszített Samara nyomába most a huszonéves Julia (Matilda Lutz), ered, aki először a film elején felidézett Orpheuszra hajaz, majd már valami egészen más lesz, amiről maga sem tudja, hogy micsoda. Julia átgondolatlan önfeláldozása megmenti ugyan barátja, Holt (Alex Roe) életét, ám ezzel egy görög drámáktól apokalipszisig vezető, kulturálisan zavaros folyamatot generál. A fiatalok kalandját a biológiaprofesszor Gabriel (Johnny Galecki), a vak temetőőr (Vincent D’Onofrio), valamint impozáns mennyiségű kabóca kíséri. És persze a Samara küldte buñueli víziók, melyek egyszer már félrevezettek egy széplelket.

A naiv, empatikus Julia utóbbival, vagyis az első rész Racheljével rokon. A hol Jessica Albára, hol Shailene Woodley-ra emlékeztető Matilda Lutz aranyos, de mivel a karakter érzelmei és motivációi soványak, nem érint meg úgy, mint Naomi Watts újságírója. Helyenként nevetséges reakciói (például ahogyan végigasszisztálja Gabriel nőjének hisztérikus haláltusáját) ráadásul tovább csökkentik a félelemfaktort. Főleg a forgatókönyv hibája, hogy lány kétség nélkül nyugtázza a Samara-szitut, a mitikus hőssé válás pedig számára nem több, mint egy húzós nap az egyetemen, de Lutz játéka sem sugallja, hogy e viselkedés oka csupán elbújt a balladai homályban. Partnere, Alex Roe nyálas és semmilyen, Juliához pedig vajmi kevés köze van. Emiatt hiányzik a filmből az a feszültség is, amely A kör szétesett, mégis szerető családjának drámájából fakadt, és amely Samarát még fenyegetőbbé tette.

Johnny Galecki szörnyen ellenszenves a biológiát fizikával és filozófiával megbolondító Gabrielként, akinek megítélésén az egyetemi kísérlet-szál sem javít. Bár szakmai hitelességet senki nem várt, azért utalhattak volna arra, mit mond el Samara – immár fájlok működtette – ámokfutása a lélekről. E nélkül ugyanis az egész csak egy irritáló blöff. D’Onofrio figuráját mintha egy bizonyos tavalyi, menő thrillerből emelték volna át, ami ha tudatos volt, akkor még az olcsó és/vagy irreleváns jump scare-eknél is kínosabb húzás.

A sokféle hagyományt összezsúfoló (lásd „Gábriel antiangyal” vagy a kabócák jóséneke) Körök nem csak a hangulatos helyszínektől és maradandó képektől fosztott meg bennünket, hanem elvette tőlünk azt a l’art pour l’art gonoszt is, akit mind ismerünk és rettegünk. Ahelyett, hogy hagyták volna Samarát rendes japán szellemként átkot és a halált szórni, Gutiérrez és bűntársai többet erőltettek rá. Ezzel csupán azt érték el, hogy megsajnáljuk a teher alatt megrokkant gyermeket. Abból pedig még semmi jó nem származott.