Makai Máté első novelláskötete, a Koriolán dala első ránézésre is egy dicséretesen sokszínű hömpölygés, amelynek majdnem minden története egy-egy potenciális rövidfilm-forgatókönyv. A mélyén azonban – akárcsak a zárónovellában szereplő fekete lyuk mélyén – olyan különös és egyben hátborzongató érzések fogják el az olvasót, amelyek közül talán még az a legkellemesebb, hogy valójában minden mindennel összefügg, és mind csak apró porszemek vagyunk a gépezetben.

Van az a közhely, hogy a zsenit az őrülttől csak egyetlen lépés választja el. A Koriolán dala szereplőinél sokszor még ez az egyetlen lépés sem szükséges, ők mintha egyszerre lennének mindkettő. Jórészt fiatal, nagy tudású, ambiciózus figurák sokasága bukkan itt fel, akik folyamatosan információkra, ingerekre éheznek, hogy ezeket fel tudják dolgozni. Akad köztük zenész (Gyermekkor vége), katona (Fegyverkezés a dél-kínai tengeren), sportoló (Tapló), újságíró (A jamali fekete lyuk) és festő is (Aurél áll a vászon előtt). Látszólag szinte minden szöveg egy külön világ, Makai magabiztosan építkezik a beat és a science fiction elemeiből, sokszor utópisztikusnak ható megoldásokkal. Ami ezekben a világokban mégis közös, hogy szereplőik egyszer csak elérik a holtpontot. Hogy kiégnek-e, vagy épp megvilágosodnak, nehéz lenne megállapítani, a végkövetkeztetés azonban mindig ugyanaz: a világnak a nagy egészként való szemlélése és az ebben való létezés – ha úgy tetszik, hömpölygés – tudomásul vétele. Szereplőink erre adott reakciója hol szórakoztató, hol melankolikus, hol pedig egyszerűen csak hátborzongató.

Ezekkel a zsenikkel szinte mindig szemben áll egy másik figura, aki próbálja megérteni, követni vagy tönkretenni őket. Ez a szereplő – ha úgy tetszik, a befogadó – a legtöbb esetben azonos a történet elbeszélőjével, azonban a legizgalmasabb, egyben legszórakoztatóbb eredmények mégis akkor születnek, amikor ez a viszony nem magától értetődő, vagy valami többletet nyújt.

A Fegyverkezés a dél-kínai tengeren című novellában például szinte az egész világ egy Hosszú nevű figurát keres, aki, megtagadva egy öböl megfigyelésére kapott katonai utasítást, egyszerűen lelépett. Egyetlen nyomvonal van, amelyen követni tudják: időről időre versrészleteket hagy maga után. Amíg a hadügy emberei a felbukkanási helyek között keresnek logikát, addig a világ irodalmárai és filozófusai a versrészleteket próbálják értelmezni. Hosszú zsenialitása itt abban az egyébként banálisnak ható momentumban rejlik, hogy megtagadja a parancsot, mégis mindössze ezzel képes magára irányítani mindenki figyelmét. A történet elbeszélője ebben a részben Hosszú katonatársa, aki kíváncsi lelkesedéssel figyeli egykori kollégája minden lépését, és mintha tudná is, mi volt Hosszú célja ezzel az egésszel. De nem árulja el. Van ebben valami kellemesen fricskaszerű. Az Aurél áll a vászon előttben egy viszonylag hétköznapi helyzet teremt melankolikusan meghitt gondolatokat, és mutatja be zseni és az őt mély tisztelettel szemlélő elbeszélő baráti viszonyát. A Bolondok űrhajója átlagosan kezdődik. Legalábbis jócskán túl a könyv felén már viszonylag átlagosnak nevezhető egy olyan jelenet, amelynek szereplői egy egyszálgitáros dalról filozofálnak egy űrállomáson, és csak a legvégén derül ki, hogy itt a legnagyobb zseni, egyúttal a többiek irányítója épp maga az elbeszélő. (Ráadásul a dal, mivel a szerzője egy bizonyos Koriolán, a kötet címadója is egyben.) A kötetzáró A jamali fekete lyuk sztorijában pedig a teljes kétségbeesés fogja el a főszereplőt a mindenséggel való azonosulás lehetősége kapcsán, ami itt fizikailag egyenértékű a teljes eltűnéssel. E történet zsenije, a Jancsi nevű újságíró kolléga ugyanezt bevállalja, és leugrik a címben szereplő fekete lyukba, hogy egyszerre eltűnjön, és a mindenség részévé váljon.

Az egyes történetek világának monumentalitása és kidolgozottsága annyira lenyűgöző, hogy először még súlyos hiányérzet is elfoghat bennünket egy-egy novella elolvasása után. Várjuk a folytatást, a választ a miértekre. A különböző világokban való ilyen szintű elmerülések miatt a névbeli megegyezéseket csak utólag vesszük észre. Nem állíthatjuk biztosan, hogy a Fegyverkezés… Hosszúja teljesen azonos lenne az Országúton című novella hasonló nevű szereplőjével, mégis úgy sejtjük, hogy igen, csak éppen ez utóbbiban valamivel fiatalabb. Az egyetlen biztos dolog című rendőrsztoriban pedig kegyetlenül megvernek egy Spencert, hogy aztána Bolondok űrhajójában ugyancsak felbukkanjon egy ilyen nevű karakter, akiről többször elhangzik, hogy korábban rendőr volt. És kezdünk arra gyanakodni, hogy a teljesség szemlélésének a hangsúlyozása mint fő cél, talán nem is olyan véletlen Makai Máté novelláiban. Sőt, hogy Makai nem is novellákat írt, hanem egy térben és időben egyaránt behatárolhatatlan regényfolyam egyes darabjait – ha úgy tetszik, porszemeit – tárta elénk, afféle halandó zseniként. Olyan nyomok ezek, mint Hosszú versrészletei, és ha merünk elmerülni bennük úgy, mint Jancsi a fekete lyukban, mi is érezhetjük
azt a zavarba ejtően paradox érzést, amely egyszerre fájdalom és teljesség.

Makai Máté, Koriolán dala, Budapest, FISZ, 2016.

Kiemelt kép: NOWmagazin