Az elmúlt időszakban fokozott érdeklődés övezi Izlandot, kultúráját, tájait, és a saját generációmban is tapasztaltam egy ottani életet idealisztikus köntösbe bújtató elvágyódást. Kis túlzással, lassan ki lehet jelenteni, ahogy a romantikus költők számára Ázsia jelképezte az áhított, megtapasztalni kívánt távoli egzotikumot, ahhoz némileg közelítő szerepet kezd betölteni Izland. Szerencsére egyre több izlandi vers kerül lefordításra (főként Dunajcsik Mátyásnak köszönhetően) és tavaly a Sigur Rós, két évvel ezelőtt Sóley is felléphetett hazánkban. Elöljáróban azért tartottam érdemesnek mindezt megemlíteni, mert szerintem többen is már különböző kultúrtapasztalatoktól befolyásoltan ültünk le a Kosokat megnézni. (Hrútar – hogy gyönyörködhessünk ebben, a sagákat eredeti változatukban őrző nyelvben.)

Grímur Hakonarson filmje letisztult képi világgal, a bel-és kültereket ugyanazzal a festői műgondal kezelő és elrendező, kimért ritmikával és puritán – borús harmonikával, esetleg zongorával megszólaltatott – aláfestő zenével tár elénk első körben egy juhtenyésztéssel foglalkozó, egyetlen völgyre lekorlátozott mikroközösséget; azon belül egy a másikkal már negyedik évtizede szóba nem álló, ellenben egymás melletti telken élő és azonos életmódot folytató testvérpárt.

Az egész filmet áthatja egy emberközeli, együttérzéssel és egészen halvány humorral átitatott, a fókuszban lévő két fivérhez fokról-fokra közelebb engedő ábrázolásmód. Napi rutinjuk, az állatokról való gondoskodásuk, szenvedélyes kitartásuk, a kapcsolatukat övező makacsság, irigység és távolságtartás is sorra bemutatásra kerül. A ridegségen átszüremlő humorra egy emlékezetes példa az átfagyott, másnapos Kiddit markolójával a kórházig elszállító Gummi. Ezen képsorokban nincs se leereszkedő irónia, se harsányság. A maga egyszerű kivitelezésében rejlik a képsorok megragadó, nagyon is emberi bája.

A fivérek között egyetlen vész esetén futárként befogott kutya közvetít, az évszázadok alatt nemesített nyáj közös örökség, épp ezért fogadja a helyi juhok számára rendezett verseny után olyan keserűen Gummi, hogy idén is csak a testvére mögött, másodikként végzett. A családi múltról csak pár utalás nyomán értesülünk: apjuk nem szerette volna, hogy Kiddi örökölje a nyájat, Gummi anyja utolsó kívánságaként engedte meg neki, hogy a szomszédos tanyára költözhessen és ő is állattartással foglalkozhasson. Gummi az irigységtől és csalódástól hajtva betör fivéréhez, és a tüzetesen megvizsgált díjnyertes kosról megállapítja, hogy súrlókórtól szenved, így a kór megfékezésének érdekében az egész völgyben ki kell irtani a juhokat. A testvéri viszály először tetőpontjára ér, majd a nyáj megmentésének érdekében a szótlan, állataiknak élő fivérek kényszerű szövetségre lépnek.

Hangnemében, ábrázolásmódjában és mértéktartásában rejlik a Kosok legfőbb erénye: nincs drámai erőlködés, vagy vígjáték felé való, rosszul kivitelezett túlfutás. Egy vészterhes fordulatból kiindulva, következetesen viszi végig a vállalt feladatot: egy testvéri viszony hosszas ellenségeskedésből előbb a felfokozottság, majd az enyhülés és a megbocsátás révébe ér. Amilyen esztétikus maga a film képi világa, a két karakter viszonyának puzzle-darabkái épp olyan tökéletlenül és roncsoltan illeszthetők csak egymás mellé. Ehhez igazodva maga a lezárás is nyitott, ugyanúgy tovább gondolható, mint a csak nagyvonalakban megrajzolt évtizedes viszály. Ami egyetemes lehet a történetből, az talán az acélosan állandóvá edzett helyzetekből apróságok/sorozatos csapások nyomán való ki- és a másik felé való elmozdulás, a negatív értelemben konzerválódott viszonyok legitim létének megkérdőjelezése, a saját sértettségünkben való navigálás, és az ennek való kiszolgáltatottság, amit jelen film kellő empátiával, ítélkezésmentesen közvetít.

 

Képek: imdb, port.hu, rotten tomatoes