Amikor Peter felébredt, egy teljesen átlagos nap kezdetének érezte a reggelt. 1922-t írtak, és New Yorkban zajlott az élet. Alkoholtilalom volt érvényben az egész államszövetség területén, de ez senkit nem akadályozott meg az ivásban, az emberek egy része ezt otthon oldotta meg, mások pedig az illegálisan működő füstös bárokban, melyek nagyrészt pincehelyiségekben lettek berendezve, és harsogott bennük a dixieland jazz. Peter az első csoporthoz tartozott, így az ellátóján keresztül beszerzett szeszből mindig volt mire néznie otthonában, hogy szomját olthassa. Így is tett előző nap, mikor a munkahelyén letöltött hosszú munkaórák után fáradtan esett haza apró, brooklyni lakásába és a pohár fenekére nézett. Elege lett az emberekből, a pokolba kívánta őket. Remélte, hogy nem kell soha többé kiszolgálnia egyet sem az étteremben, amiben dolgozott. Egyszer, majd még egyszer, majd még egyszer kiürítette a poharat, végül azon kapta magát, hogy talán látásból jobban ismeri már annak alját, mint a lakás bármelyik pontját.

Ezt az alapos ismeretséget csak másnap reggel bánta meg, mikor másnaposságtól zúgó fejjel és kaparó torokkal tért magához a konyhapadlón. A csap alá tartva száját ivott egy kortyot, majd a padlóról összeszedve ruháit, felöltözött. Kalapját fekhelyétől nem messze találta meg a földön, feltehetően még a fején volt, amikor kábulatban a padlóra zuhant. Bekapcsolta a rádiót, és főzött egy kávét, hátha az elmulasztja majd a fejfájást. A rádióműsorban túlélők mesélték el emlékeiket a pont tíz évvel azelőtt elsüllyedt Titanicról. Peter gyorsan megitta a kávét és kikapcsolta a rádiót, majd nagydolga elvégzése után elhagyta a lakást, hogy valami olcsó vendégségben reggeli, vagy lassan inkább már ebéd után nézzen.

Szokatlanul üres utcákon találta magát pár percen belül, pedig így dél körül általában mindenki ebédelni igyekszik. A villamosok rendszerint tele vannak, és a járdák mellett az út is zsúfolásig szokott lenni járókelőkkel. Peter egy közeli vendéglő felé vette az irányt, ahol gyakran szokott enni, persze nem túl gyakran, azt a fizetése nem engedte volna meg.

Pár perc séta után meg is érkezett, és a hely előtt számos autót látott. Chryslerek, Oldsmobile-ok és Fordok álltak végig az út mentén, Peter tudta: telt ház van. Az a fajta hely volt ez, ami nem annyira drága, így egyszerűbb emberek is megengedhetik maguknak néha, de elég jó volt ahhoz, hogy automobil-tulajdonosok is látogassák. Abban a hitben tért hát be, hogy alig fog helyet találni, ennek ellenére egy teljesen üres helyiségben találta magát, és rögtön le is ült az ablaknál lévő, legelőkelőbb helyre. Egyedül érezte magát, az étterem teljesen üres volt, de ő várta a pincért. Teltek a percek, de senki nem jött, így Peter az ajtóhoz ment, hogy megnézze, az étterem egyáltalán nyitva van-e. Az ajtó ablakán függő kis tábla szerint fogadnak vendégeket, mégsincs senki, aki ezt meg is tenné.

Várakozott még egy kicsit, majd úgy döntött, keres egy másik helyet, ahol ki is szolgálják. Kicsit bántotta, hogy senki nem foglalkozott vele, és továbbra is egyedül érezte magát. Kilépett az ajtón, és mintha víz alól jönne fel, úgy jutott el végre a tudatáig a zaj, amit eddig észre sem vett, hiszen Brooklynban teljesen természetes. Nem volt ez más, mint a város zaja. Az emberek beszélgettek, az újságárusok kiabáltak, az automobilok dudáltak, motorjuk bőgött, a villamos csengetett, egyszóval zajlott az élet New Yorkban. A baj csak az volt, hogy Peter nem látott senkit. Bármerre nézett, a járdákon nem volt senki, de hallotta a több száz ember lépteinek zaját. A villamos üresen suhant el mellette, de ami még jobban meglepte, hogy az autók és lovas kocsik is üresen járták az utakat, nem vezette őket senki.

– Valóban nem lát semmit? – kérdezte az orvos, nem sokkal azután, hogy Peter úgy döntött, segítséghez fordul, és már ott ült a vizsgálóasztalon, mit sem látva Dr. Simmons kételkedő arckifejezéséből.

– Már mondtam, mindent látok, csak az embereket nem – válaszolt a páciens kissé ingerülten.

– Engem se? – érdeklődött a doktor, lassan körözve az asztal körül.

– Magát se – mondta Peter leszegett fejjel.

– Én is itt vagyok! – szólalt meg egy kecses, fiatal női hang, mely gazdájának jelenlétéről a férfi eddig nem is tudott. Mélabúsan emelte üdvözlésre egyik kezét, hogy a doktori asszisztens hangjának irányába intsen, majd hanyagul visszaejtette maga mellé a vizsgálóasztalra.

– Mennyi ideje tart ez az állapot?

– Ma reggel óta.

– Szóval tegnap este még látott embereket?

– Nem, otthon voltam, egyedül.

Az orvos közelebbről is megvizsgálta a beteget, a rutinellenőrzések mellett különös tekintettel Peter szemére. Tesztelte a retinareflexet is, de semmi szokatlant nem talált. Nagy sóhaj kíséretében adott hangot az eredménynek.

– A szemének semmi baja. Konverziós zavar okozta részleges vakság lehet. Nem érte mostanában sok stressz, vagy valamilyen lelki trauma? Történt valami különös az életében?

– Nem ért nagyobb stressz a megszokottnál, de tegnap este igazán elegem lett az emberekből.

– A munkája miatt?

– Igen.

– Mivel foglalkozik?

– Felszolgáló vagyok a Le Claudette-ben.

– Értem. Mit csinált tegnap este, mikor hazaért?

Peter nem kívánt az illegális alkoholfogyasztásáról beszámolni az orvosnak, az sem biztos, hogy köze van a vaksághoz. Gondolkodott egy kicsit, az orvosi titoktartás fogalma jutott hirtelen eszébe, de biztosra akart menni, nem pedig börtönbe.

– Semmit. Szidtam az embereket egy keveset, azt kívántam bárcsak ne látnék soha többé egyet sem, aztán lefeküdtem aludni. Hát, igazán nem gondoltam, hogy teljesülni fog.

– Valóban nem kellett volna ilyesmit kívánnia, de nem hiszem, hogy ez lenne a kiváltó ok. Minden valószínűség szerint az úgynevezett hisztérikus vakság egy részleges típusával van dolgunk, amit egy nemrégiben önt ért érzelmi trauma váltott ki. Adok önnek nyugtatót, szedje be, nyugodjon meg, és idővel rendbe jön a látása. – Azzal egy kis üvegcsét nyomott a beteg kezébe, aminek címkéjére rá is írta, hogy naponta hármat vegyen be.

– De hogy dolgozzak így, doki? – kérdezte a beteg.

– A saját maga és a környezetében lévők testi épsége érdekében azt javaslom, hogy sehogy.

Peter már a hazafelé vezető úton bevett egyet a nyugtatóból, bár nem hitt abban, hogy bárminemű olyan stresszhatásnak lenne kitéve, amit nem tud gyógyszerek nélkül feldolgozni.

„Nézz már a lábad elé!”, „Mi az, öreg, nem látsz?”, „Hé, nem tud kikerülni?” – hangzottak a mondatok és a visszafojtott női sikolyok, ahogy Peter a túltömött járdán próbált az emberek között átvergődve hazajutni. Szinte mindenkibe beleütközött, aki szembejött vele, de nem kért bocsánatot senkitől. Úgy érezte, talán az emberek még nagyobb terhére vannak így, hogy nem is látja őket. Amíg látta, legalább el tudta kerülni a jelenlétüket, így most azt sem tudja megmondani, hogy vannak-e a közelében, vagy sem.

A lakására érve azonnal töltött egy pohárral, és ismét inni kezdett. Nem kellett olyan sok pia, sem idő ahhoz, hogy a nyugtató és az alkohol együttesen megtegyék hatásukat. Peter ismét a padlón kötött ki, intoxikált elméje szárnyalt, édes és keserű álmok felváltva szórakoztatták őt alvással töltött óráiban. Ritkán volt olyan álma, amire ébredés után is emlékezett volna, így ezeket inkább látomásokként élte meg, mintsem álmokként. Mindenesetre az elméjében látott legalább embereket.

Pár óra múlva tért csak magához, még világos volt, délután lehetett. A napfény alacsony szögben szökött be a függöny résein, rátelepedve a padlóra és a bútorokra is. Az alkohol és a nyugtató hatása enyhülni kezdett, így bevett még egy nyugtatót, és ivott még egyet. Kalapját a fejére téve az ajtóhoz lépett, és ismét azzal a céllal indult el otthonról, hogy valami ennivaló után nézzen, ugyanis egész nap nem evett még semmit. Ismert egy jó lebujt a környéken, ahol étel mellett sört, whiskey-t, gint és pár fajta csempészett bort is lehetett kapni. Nem volt messze, arrafelé vette hát az irányt. Mikor odaért az eldugott sikátorba, megszokott mozdulattal lépett volna a már ismert, jelöletlen vasajtóhoz, mikor egy hatalmas tenyér erős tapintását érezte hirtelen a mellkasán, egy mély hang kíséretében.

– Hova-hova, pajtás?

– A Black Heartba mennék le – válaszolt Peter ingerülten.

– Nem vagy zsaru?

– Nem. – Petert láthatóan frusztrálta a beszélgetés olyasvalakivel, akit nem is lát, szó szerint a falhoz volt kénytelen beszélni.

– Ugye tudod, hogy ha az vagy, és megkérdezik, köteles vagy bevallani?

– Bemehetnék végre? – kérdezett vissza Peter türelmetlenül. Válasz helyett megszűnt a mellkasán a hatalmas tenyér jelenlétének érzete. Belépett az ajtón, és lebaktatott a sötét lépcsőkön. Már lefelé menet erős szivarfüst csapta meg az orrát, mely a ritmusos jazz hangzásával tipikus illegális bárhangulatot kölcsönzött neki. A lépcső aljánál lévő ajtón benyitva mintha csak feltekerték volna a hangerőt, harsogott a rézfúvósok egymást tökéletesen kiegészítő egyvelege. A zongora és a klarinét egymást kísérték, gyors ritmusú, táncra való, eredeti dixieland jazzt szólaltatva meg. Hangzavar volt, mindenki beszélgetett, mulatozott, hangos röhögések és koccintások hallatszottak, Peter ebből következtetett arra, hogy telt ház van. A füstöt szinte vágni lehetett, szürkéskék hullámokban tekergőzött a szegényes világításul szolgáló lámpák fénye körül. Peter egy, a pult szélénél lévő bárszéket szemelt ki. Tudta, hogy azon szinte soha nem ül senki, mert látószögön kívül van, és a pultosoknál szinte soha nem kerül sorra a kiszolgálásban, aki ott ül. Ennek ellenére biztosra akart menni, mielőtt helyet foglalt volna, hiszen az ilyen helyeken könnyű verekedésbe keveredni. Számára most elég esélytelen lett volna a harc úgy, hogy nem is látja az ellenfelét.

– Elnézést, van ott valaki? – szegezte kérdését a levegőbe, a bárszék mellett állva. Nem érkezett válasz, így nyugodtan leülhetett.

A bárpult mögötti tükörbe bámulva figyelte saját, meggyötört arcát. Furcsa érzés volt számára, hogy teljesen egyedül érezte magát annak ellenére, hogy egy túltömött bárban körülötte mindenki szórakozik. Persze ez nem feltétlenül köthető össze azzal, hogy nem lát senkit, lehet, hogy egyébként is így lenne, hiszen nem nagyon szeretett soha elvegyülni, szóval máskor is volt már ez így.

Egy férfi énekes egy dalba kezdett a szerelemről. Mély, öblös hangja olyan volt, mintha alapul szolgált volna a zenének, nem pedig fordítva. Peter soha nem szerette az érzelgős dolgokat, de tetszett neki a dal. Csak nézte magát a tükörben, a szerelemre gondolt, csinos nők alakjára, kecses hangjukra és nevetésükre. Részleges vaksága mellett pont emiatt érte olyan váratlanul egy modortalan férfihang, pont az orra elől:

– Az úrnak mit adhatok? – kérdezte. Peter felocsúdott a gondolataiból, hogy válaszolni tudjon, éhségétől és szomjától vezérelve ez nem is tartott sokáig.

– Egy közepesen átsült marhasteak lesz sült burgonyával, és egy korsó sör.

– ROY! MÉG EGY STEAK! – üvöltött hátra, a konyha bejárata felé a hang.

– Közepesen átsülve…

– Jó-jó. Egy dollár tizenöt lesz.

Peter a flegma kiszolgálás ellenére adott borravalót is a pultosnak, vendéglátásban dolgozott ő is, így egyfajta rokonszenvet érzett iránta. Nemsoká megkapta a rendelését, melynek neki is látott. A steak zamata bejárta a testét, holott teljesen átsültre és kicsit szárazra sikerült. Olcsó, viszonylag hideg sört ivott mellé, melynek íze a marhasteakkel egyesülve olyan ízpompát alkotott, amely miatt Peter nem tudott ellenállni annak, hogy gyorsan befalja az egészet. A sört is legurította, és kért még egyet. Kellemesen iszogatva töltötte az estét, a bárpult mögötti tükörben továbbra is a saját arcát figyelve. Azon gondolkozott, vajon miért van ott tükör. Így próbálják az embereket szembesíteni ittas énjükkel, hogy az alkohol nyújtotta önbizalomban fuldokolva esélyük legyen meglátni magukon, hogy milyen szánalmasak is valójában? Esetleg veszélyesebb lebujokban kezdték el ezt alkalmazni, hogy mindig lásd, ki áll mögötted?

Mindenesetre Peter tovább nézte önnön arcát, amin persze nem látta a részegség torzító hatását, mivel látása is torzult vele. A háttérben a láthatatlan hangzavar töltötte be a termet, valamint a füst, a sűrű, gomolygó, keserű füst. A bár egyszerre volt tele és kongó az ürességtől Peter számára, ahogyan ő is egyszerre volt magányos és emberekkel körülvéve. Ezek az érzések összezavarták, háborogtak, hadakoztak benne, mikor a szeme sarkában a tükrön át egy piros ruhás női alakot látott a kijárathoz lépni. Élénkpiros, térdig érő ruhája, kalapja és cipője feltűnő volt, a legújabb divatnak megfelelő. A csinos alak és a kecses lábak ősi ösztönöket ébresztettek Peterben, de ő rideg maradt, tudta, hogy egy ilyen nőnél úgysem lenne esélye. Az önsajnálat és reményvesztettség malmában ittasan őrlődve szinte csodával határos volt az, hogy végül eszébe jutott: Hiszen ő az egyetlen, akit lát!

A bárszéket felborítva rajtolt az ajtó felé, számára továbbra is láthatatlan emberekbe ütközve. Átkokkal és sörrel némileg beterítve érte el az ajtót, rohant fel a lépcsőn és ki az utcára, de a lányt már nem látta sehol. Mindenhol csak az üresség továbbra is. Csalódottan fordult vissza a bejárathoz, mikor ugyanazt a hatalmas férfikezet érezte meg a mellkasán, mint amikor megérkezett.

– Hova-hova, pajtás? – hangzott a mély hang.

– Ne csináld haver, most jöttem ki egy perccel ezelőtt!

– És kint is maradsz. Részeg vagy.

– Ne már, haver! – erősködött Peter, de hiába.

– Húzz el, pajtás, amíg szépen mondom!

Kénytelen volt hát hazafelé venni az irányt, épp sikerült hazaérnie, mielőtt eleredt az eső. A lakásba beérve töltött magának még egy pohárral, majd a változatosság kedvéért ezúttal az ágyon aludt el.

Másnap reggel csengetésre ébredt. Nem az ajtócsengő volt ez azonban, hanem egy kisebb csengettyű hangja. Az ablakhoz lépett, mire a háza előtt a tegnap este látott piros ruhás lányt látta elhaladni, kerékpárral. Gyönyörű volt, csodálatos kisugárzásával pompázott a kora reggeli napfényben. Peternek lehetősége támadt ezúttal a lány arcát is megfigyelni. Különleges, gyermeteg arca komoly és csintalan is volt egyszerre, hatalmasra tárt szeme magabiztosságot és értelmet tükrözött. A férfi bámulatba esve, tátott szájjal szemlélte a káprázatos jelenséget, és talán emiatt, talán a kora reggeli álmosság miatt, de ismét elfeledkezett magáról, valamint a tényről, hogy továbbra is a lány az egyetlen személy, akit lát. Késő volt már, mikor hirtelen ráeszmélt erre, és az ajtóhoz lépve próbált az utcára sietni. A lányt most sem látta már sehol. Csalódottan tért vissza a lakásba, ahol csak a lányra tudott gondolni.

Vajon mi lehet annak az oka, hogy csak őt látja? Miért pont őt, és ki lehet ő? Különlegesnek érezte a lányt, és bár sosem volt szentimentális, valamiért úgy gondolta, hogy van jelentése annak, hogy a lányt látja, másokat viszont nem. Meg kell ismernie őt! Beszélnie kell vele!

Peter három napig nem ivott, nappal csak az utcákat járta a lány után kutatva, éjjel pedig – bár számára szokatlan volt – józanul szenderedett álomba szerény, kényelmetlen, foltos ágyán.

Az utcákon sétálva felfigyelt minden csilingelésre, ami esetleg a piros ruhás lány kerékpárcsengőjéből származhat, de semmi. Hiába töltött három napot lelkes kereséssel, a lányt nem találta sehol. Kezdte elveszíteni a reményt. Az orvostól kapott nyugtatót szedte ugyan, de a többi embert továbbra sem látta, amit a folytonos járókelőkbe botlást leszámítva már kezdett megszokni. Lelkesedése alábbhagyott, és ezzel egy időben újra magányosnak kezdte érezni magát. Úgy gondolta, talán a lány csak egy látomás volt, csupán egy délibáb az emberek nélküli város betondzsungelében. Talán a nyugtató hallucinogén hatása.

Lakásába csalódottan visszatérve újból inni kezdett. Három nap kihagyás után üdítő és felszabadító hatással volt rá újra az alkohol. Hamar berúgott, de nem aludt el. Úgy döntött, elmegy a Black Heartba, hiszen ott látta először a lányt. Az alkonyodó utcákon sétált, kissé botladozva, bele-beleütközve a munkából hazaigyekvő járókelőkbe, ezúttal mindegyiktől bocsánatot kért. Megállt egy piros jelzésnél, és a szemben éppen lenyugvó napot figyelte, mely már annyira a végét járta, hogy szinte szabad szemmel is látni lehetett fogyatkozását. Soha nem figyelt még fel erre, így kábulatba ejtően hatott rá az aranyszínű napkorong, a narancssárga ég és a rózsaszínes felhők különös egyvelege. Szinte az illatát is érezni kezdte, egyfajta édes virágillatot, mely egyszerre töltötte el a szenvedély érzésével, melegséggel és nyugalommal.

Aztán oldalra nézett, és meglátta őt. Az úton szintén átkelni készülő piros ruhás lányt a biciklijével. Bízva a tilos jelzés türelmében szemügyre vette a lányt, hiszen ilyen közelről még sohasem látta. Gyönyörű volt, arca nőies és gyerekes egyszerre, vörösre rúzsozott ajka hívogatóan állt csókra, haja rendezetten a kalap alá fésülve, hosszú, fekete szempillák közt ülő szeme pedig határozottan meredt előre. Peter hirtelen nem tudta mit tegyen, egy pár pillanatig mintha megfagyott volna benne vér. Azonnal felismerte viszont az adott pillanat nyújtotta, soha vissza nem térő lehetőségeket és tudta: Lépnie kell!

Odafordult hát a lányhoz, és bár először alig jött ki hang a torkán, erre előzetesen számítva, határozottan lépett fel, és talán eddigi életében a legnagyobb küzdelemmel mondta ki végre a szót:

– Szia.

A lány meg sem moccant. Csak meredt előre, bele a naplementébe, türelmesen várva a szabad jelzést, hogy végre átkelhessen az úton. Peter kissé csalódottan, de bátorságát újult erőkre alapozva szólalt meg megint:

– Szia!

A lány oldalra fordult, egyenesen Peter szemébe nézett, majd kicsit hátrébb. Aztán átfordult a másik irányba, és ott is körülnézett. Láthatóan megállapította, hogy nincs körülötte senki, így vállat vont, és az éppen abban a pillanatban zöldre váltó jelzés hatására átkelt az úton, és haladt tovább a túloldalon.

Peter nem jutott szóhoz. Kihez is beszélt volna? Láthatatlan volt az egyetlen személy számára, akit látott és el tudott volna viselni maga körül. Csak állt ott a zöld jelzésnél, hallgatta a város zajait és nézte a naplementét. Valahol egy villamos zaja törte meg az automobilok alapzaját, majd felharsant egy trombita. Valószínűleg egy utcazenész – gondolta.