Minden, amit csinálok, minden, ami vagyok, értelmetlen. Nem értek semmihez, tudásom felületes és használhatatlan, amihez érzékem mégis van, fölösleges és kártékony. Táblázatok, meetingek, telefonos egyeztetés az életem, hasztalan, véget nem érő körforgás. Akkor azonban mindezt elfelejtettem, és csak a célra gondoltam. Az éj legmélyebb sötétjében suhantam a reptér felé.

Tavaszi eső hullik odakint csendesen, halkan kopognak a cseppek a leveleken, hullik, csak hullik a tavaszi eső, és én most is látom, ahogy találkozunk. A kihalt utat lámpaoszlopok szegélyezték, jobbról, balról húztak el mellettem. A narancssárga derengésű ég alján kövéren világított a hold.

Kiszálltam a kocsiból. A terminál üres volt és vakítóan világos. Valahonnan az épület mélyéről folyamatos búgás hallatszott, a mozgólépcső csigalassúsággal araszolt a távolban. Kimentem a kilátóteraszra, és a várost néztem. Zsófival a parton, folyószag, teste melege, szeplők, ha korábban találkozunk. Na jó, ebből elég, elhessegettem a képet. Kisvártatva ragyogó pont jelent meg a távolban, lassan ereszkedett lefelé, vibrált és egyre erősebb lett. Szinte nesztelenül landolt. Visszamentem az érkezési oldalra. Az üvegajtó mögül néhány arctalan ember szivárgott, de Geneviève-nek semmi nyoma. Az emberek eltűntek, az épület újra kihalt lett. Ekkor a közeli sarokban észrevettem egy kamerát, épp felém nézett. Vizsgálgatni kezdtem, közelebb sétáltam, sötét lencséje mélyére fúrtam tekintetemet, karcmentes üvegén félkörívben megtört a fény, még közelebb léptem, és ahogy így a feneketlen sötétbe egészen mélyen belenéztem, a kamera aprón, alig láthatóan megmoccant. Egy érzés lett úrrá rajtam.

Megfordultam, és ott állt Geneviève. Egy csúnyaság, egy igazi szörnyeteg, maga a megtestesült gonoszság. Szinte szuggeráltam magam egy pillanatig, de agyam már tudta, hiába. Akit ott láttam magam előtt, egy kedves lány volt. A torkom összeszorult, a kurva életbe. Erre gondoltam. Na persze hasonlított arra, akit a képek ábrázoltak, és tényleg elég csúnyácska volt, de ahogy így állt a bőröndjével, kissé fáradtan, de mosolyogva, valahogy hiányzott belőle az a rosszindulat, amit a képein megfigyeltem.

Bemutatkoztunk, és udvariasan kérdezgetve a parkoló felé kísértem. Jó útja volt, mondta, csak kicsit talán hosszú, a csomagja meg elkeveredett a reptéren, azért késett. Megnyugtattam, hogy amíg nálam van, nem lesz több technikai jellegű problémája, és minden figyelmét és energiáját a város fölfedezésének szentelheti. Ez így is volt, mivel külön lakrészt készítettem elő neki, hogy társaságát a legszükségesebb érintkezéseket leszámítva távol tartsam magamtól.

Az úton hazafelé végig beszélgettünk. Geneviève kíváncsi típus volt, érdekelte minden. A városról kérdezett főleg, hogy miket érdemes megnézni, hogy milyen események zajlanak épp, mik az aktuális közlekedési fejlesztések, és hogy mindezt hogy látja egy helyi ember, szóval mindenféle olyat, ami egy magafajta fiatal turistát érdekelhet. A többségére persze nem tudtam válaszolni, mivel egyáltalán nem követem a város mindennapi életét. Jobb híján kitaláltam neki ezt-azt. Aztán rólam kérdezett, a munkámról, a családomról, meg hogy merrefelé jártam eddig a világban. Amikor megérkeztünk, röviden vacsoráztunk, majd megmutattam neki a szobáját. Fáradt volt, hamar lefeküdt.

Én is elvonultam a szobámba, és az ágyban fekve töprengtem magamban. Hát igen, nem pont erre számítottam, ez pedig kissé bosszússá tett. A kis csákány az olvasófotelemben volt, ezüstös színe derengett a sötétben. Fémes hidegére gondoltam, és egyszerre elképzelhetetlennek tűnt, hogy valaha is felemelem. Alapvetően rendelkezéshez szokott természetem ellenére most teljes tanácstalanság vett rajtam erőt. Az mindenesetre ekkorra már nyilvánvalóvá vált előttem, hogy kicsit át kell gondolnom a dolgokat. Ez a lány tudniillik tényleg nem az a lány. Mármint persze, személyét tekintve ugyanaz, de lelki alkatát alighanem félreismertem. Mindegy, gondoltam, elleszünk pár napig, megmutatok neki néhány dolgot, aztán majdcsak találok valaki mást.

Néha megdöbbenek, milyen szerencsém van, márpedig ez gyakran előfordul velem. Ha belegondolok, tulajdonképpen egész életemet a szerencse hatotta át, hiszen soha semmiért, amivel rendelkezem, különösebb erőfeszítést nem tettem. Persze olyan magasra sem jutottam, de azért egy középvezetői állás a harmincas éveim elején nem is olyan rossz dolog, nem igaz? Nos hát, el kell mondanom, hogy Geneviève-vel is így jártam. Az első pillanatban megesett rajta a szívem, talán félreismertem, és így tervem szempontjából használhatatlannak gondoltam, később azonban tökéletes választásnak bizonyult.

Mivel másnap hétfő volt, és egész héten egy fontos projekt zárása folyt éppen, nem tudtam elkísérni a városba. Csak szombatra ígértem neki közös programot. Persze nem féltettem őt egy kicsit sem, mivel elég talpraesettnek tűnt. Adtam neki kulcsot a lakáshoz – nem volt vesztenivalóm –, és elláttam némi tanáccsal arra nézvést, hogy hogyan tudja elkerülni a nagyobb átveréseket, de tudtam, hogy nem lesz baj. Szóval egész héten gyakorlatilag külön mozogtunk, csak késő este találkoztunk otthon, mikor hazaértem.

Kedden történt. Számomra a hét legrosszabb napja. Az aznapi hajtástól feszülten, fáradtan és kimerültem feküdtem le, és hamar elaludtam. Aztán egyszer csak felébredtem. Tíz perc telt el vagy két óra, nem tudom. Körülnéztem a szobában, a félhomályban ott derengett a csákány ezüstös nyele a fotelben, rajta sötéten a vékony piros csík. Aludtam ugyan valamennyit, de a feszültség semmit nem csökkent bennem, sőt talán inkább nőtt. Elképzeltem a másnapot, az arcokat, melyeket holnap is bámulnom kell, meg az álmennyezetet és a szobanövényeket, az egész végtelenül funkcionális és bornírt környezetet, és valósággal kétségbeestem. Láz melegségét éreztem a számban. Hát akkor most. Erre gondoltam. Felkeltem az ágyból, kezembe fogtam a kis csákányt, egy ideig súlyát méregettem, fogását szoktam, majd Geneviève szobája felé indultam.

Tudtam, gyorsan kell dolgoznom, nem szabad megvárnom, míg józan eszem is felébred. A lakásban az éj időtlensége honolt. Szinte teljesen sötét volt, csak néhány készülék jelzőfénye világított zölden-pirosan, de így is kiismertem magam. Nyugodtan haladtam a folyósón az egyik vendégszoba felé, ahol Geneviève aludt. Az ajtó résnyire nyitva volt, egy pillanatra megtorpantam. A tervre gondoltam. Tényleg ennyi volna? Ilyen profán és egyszerű? A konyhában kerregve bekapcsolt a hűtő. Szinte hangtalanul léptem be a szobába.

Itt valamivel világosabb volt, a redőny résein beszűrődő fény narancssárga csíkokat festett a padlóra. Most is látom magam előtt a képet. Geneviève az oldalán feküdt, haja szétterülve egész fejét eltakarta. A kis csákánnyal az ágy mellett álltam, alant a halkan szuszogó lény. Csapásra emeltem karom. A csákány hegyes, görbe vége pont a fej felé mutatott, ott tartottam magasan, agyamban a mozdulatsor már készen állt, szinte hallottam a tompa reccsenést is, láttam a mindenfelé szétrepülő csont- és agydarabokat, a fröcskölő vért, ahogy újra meg újra lesújtok. És aztán persze az lett a vége, hogy mégsem tettem. Leengedtem karomat és izzadtan, kimerülve visszakullogtam a szobámba, hogy aztán reggelig töprengjek magamban. Hitegettem magam, hogy csak az undor és gyávaság miatt volt. De új érzés csírázott ki bennem, és csak hajnalban mertem bevallani magamnak, hogy Zsófira gondoltam, meg ahogy ott ülünk a parton. Ahogy ölelem, és érzem teste melegét.

Szóval az egészből nem lett semmi. Helyette azt terveztem, hogy hétvégén elhívom Zsófit valahová. A szöveget fogalmaztam magamban, amivel majd megmagyarázom, miért tűntem el majdnem két hétre. Nem lesz könnyű, de ha a munkára hivatkozom, csak meg fogja érteni. Erre gondoltam. Meg hogy a tervet akkor talán végleg el is felejthetem.

Szokatlan módon időben lettünk kész a projekttel, és úgy éreztem, itt az ideje egy kis lazításnak, úgyhogy a pénteki napon valamivel később mentem be. Kiszálltam a kocsiból, felmentem a lifttel, és átmentem a konyhán. A kontrollingos és asszisztens csajokat láthatóan megviselte az az évi néhány nap, amikor tényleg dolgozniuk kellett. Ráncaik a szokásosnál is mélyebbek voltak, szemük alatt táskák lógtak. Nekem Zsófi járt a fejemben, és újdonsült ostoba-szerelmetes mivoltomban valahogy szerettem volna megvigasztalni őket, de mivel siettem, épp csak odaköszöntem nekik, és már rohantam is tovább. A sokféle meeting és adminisztratív teendő mellett csak délután tudtam ránézni a hírekre. Végigfutottam néhány oldalt, míg az egyik cikken megakadt a szemem. Nem tudtam végigolvasni, épp csak átfutottam szórakozottan, máris mennem kellett egy megbeszélésre. Valami azonban befészkelte magát az agyamba. Prezentáció, videókonferencia és megbeszélések jöttek egymás után, de közben már megint ott volt a mardosó érzés. Este még meg kell vizsgálnom azt a bizonyos cikket. Csak későn, a projektzáró ünnepség után, úgy tíz óra felé jutott csak rá alkalmam.

Akkorra már vége lett az egésznapos őrületnek, és mindenki hazatakarodott. Az üres süteményes tányérok és pezsgős üvegek között a helyemre botorkáltam. Egyedül ültem az irodában, körülöttem csend és sötétség honolt, csak az én monitorom ragyogott a teremben. A hírek özönében a cikk egész alulra szorult az oldalon, így csak némi keresgélés után találtam meg. Rákattintottam a felbukkanó ablakra, miszerint tudomásul veszem a tartalom úgymond felkavaró voltát, majd végigfutottam a cikket. Mondjuk minden volt, csak felkavaró nem, hacsak nem arra értették, hogy unalmas és rövid. Egy gyilkosságról szólt, ámde alul ott voltak a képek. No igen, délelőtt csak az elsőt néztem meg, többre nem volt időm, most azonban mindegyiket megnyitottam, és tüzetesen átvizsgáltam. Igen, ott volt, amit kerestem, semmi kétség, jól láttam először is.

A képek egy bűntény helyszínén készültek, és a “felkavaró”-nak címkézett képekhez hasonlóan ezeken sem látszott sok részlet. Az elsőn felborult bútorok, függöny, egy ágy sarka látszott, és persze némi vérnyom a szőnyegen. Aztán tovább lapoztam.

Csak bámultam a fényes monitort. A fényképeket néztem, egész pontosan az elsőt és a harmadikat. Az elsőnek csak a bal alsó sarkában látszott valami, épp csak belógott a képbe, a fémes nyél, rajta épp a képből kilógva a piros csík alsó fele. A harmadik kép azonban egész világossá tette a helyzetet. Ezen közelről és teljes részletességében ott volt a szerszám, mellyel a gyilkosságot elkövették, az én kis csákányom, markolata fémes, rajta a csík, feje tiszta vér. Némi büszkeséget éreztem, mivel fém jól láthatóan csorbulás nélkül bírta a használatot, pedig a cikk tanúsága szerint igencsak igénybe volt véve, mivel az idős, egyedülálló áldozatból kevés egybefüggő darab maradt. Mindenesetre ennek utána kellett járnom, úgyhogy hazafelé indultam.

Geneviève mosolyogva nyitott ajtót. Vacsorával várt, valami kanadai különlegességet főzött, mellé vörösbort szerzett be. Jó volt a vacsora, türtőztettem magam, így közben jól elbeszélgettünk, kinek hogy telt a napja. Geneviève szokásához híven a várost járta, elmesélte, hogy mi mindent látott, múzeumokat, kajás helyeket és más effélét. Én is meséltem neki a kissé zűrös hetemről, de nem igazán figyeltem oda, mert csak azt vártam, hogy végre elmenjen fürdeni. Persze az is eszembe jutott, mi lenne, ha rákérdeznék. Meg persze hogy tévedés az egész. Egy ugyanolyan csákány. A barkácsáruházban volt még egy csomó, más is ilyet vett, elvégre praktikus és ráadásul még szép is. Egy esztétikai érzékkel megáldott gyilkos. Vagy időközben leértékelték. Na persze tudtam, hogy nincs itt semmiféle tévedés, és az a szemernyi kétség sem tartott sokáig, ami bennem volt. Miután befejeztük a vacsorát, és Geneviève végre elment fürdeni, gyorsan átkutattam a lakást. A csákány sehol.

Hogy igazán teljes legyen majd a vád, kell némi motiváció is. Ezt biztosan keresni fogják, jól tudtam, és a bosszú aljas indoknak minősül, ami pedig minden esetben súlyosbító tényező. Lefekvés előtt töprengtem egy kicsit. Végiggondoltam az életemet, szépen sorjában minden fontosabb eseményt egymás után. Fejemben az új tervvel lassan elszenderedtem.

Szüleim bölcsességének és pénzének hála, már tizenöt évesen elköltözhettem otthonról. A kerület belső, városhoz közelibb részén vettek nekem lakást. Sokáig éltem ott, és alapvetően kedvemre való volt. Abból az időből a leginkább a szomszédok esete maradt meg. Szemek néznek rám a sötétből. Ez az első emlékem róluk. Az érettségi buli után hazaérve pisáltam épp, mikor egyszer csak megéreztem. Felpillantottam. A lichthof nyitott ablakán keresztül néztek. Sötét volt, de biztos voltam benne.

Akkoriban költöztek be, alacsony, elhízott, koravén párocska volt. Lehettek ugyanúgy huszon-, mint ötvenévesek. Sunyi, beteges tekintetük és apró malacszemük volt, fogaik hátul már hiányoztak. Némi internetes keresgélés segítségével kiderítettem, hogy egy szellemileg fogyatékosokkal foglalkozó intézetben dolgoznak ápolóként. Megborzongtam.

Amúgy kedvesek voltak velem. Hát persze. Hangosan köszöntek, és mindig találtak valami témát, amivel szóval tarthattak, ha összefutottunk a lépcsőházban. És ha tehették, mohón bámultak az ablakon át, miközben a húgy csorgását hallgatták. Két hónap múlva, egy meleg nyári éjszakán egyszer csak felébredtem. Pisálnom kellett, kimentem a vécére. Már vártak. Hatalmas erővel nyomtam ki magamból a vizeletet, a csorgás szinte fülsiketítő volt. Szemük elbizonytalanodott a sötétben. Lehúztam a wc-t, óriási dörrenéssel lecsaptam a fedelet, és ráálltam. Mikor a tartály sistergése elhalt, megragadtam a farkamat. Hamar kemény lett. Így álltam velük szemben, meztelenül feltárulkozva, álló farkammal a szemük előtt, teljesen megmutatva a dús szőrű, jól megduzzadt, erekkel átszőtt rondaságot. Egy hét múlva költöztek el. Talán mindörökre el is felejtem őket, ha véletlenül nem olvasok el egy cikket. Valami botrányról szólt, fiatalokat molesztáltak egy fogyatékosokkal foglalkozó intézetben. Nem volt megadva az intézet neve, de némi kutakodás eredményt hozott. Ugyanaz volt, ahol a szomszédok dolgoztak. Pár embert minimális büntetési tételekkel elítéltek; ők persze nem voltak közöttük, ennél okosabbak voltak.

Na persze meg is kellett találni őket, ami talán nehéz feladatnak tűnhet, de nem nekem. Ha barátokból nem is rendelkezem túl sokkal, éppenséggel kapcsolatokat azért építettem az évek alatt. Nem is került hát nagy erőfeszítésembe, hogy megszerezzem jelenlegi címüket. Lefirkantottam egy papírra, összehajtottam, és eltettem a pénztárcámba.

Bár azon a pénteki napon, az újdonsült terv kigondolása után hamar elaludtam, álmom megint nyugtalan volt. Talán maradt bennem annyi emberség, hogy egy gyilkos felfedezése valóságos sokkhatásként ért? Vagy az új terv ötlete tehette, mely a friss tapasztalat és a helyzet logikus végiggondolása nyomán csírázott ki bennem? Az álom és ébrenlét határán lebegtem, szemem előtt alaktalan képek rohantak folyamatosan. Végül sikerült elaludnom, de hajnalban álmot láttam. Egy parkban sétálok, a füves talaj enyhén hullámzik. Egy ferde épület felé tartok, és bár hasonlít a munkahelyemre, alakja lassan megváltozik, átalakul. Belépek, és valahogy tudom, hogy rögtön a sokadik emeleten vagyok. Végtelen tér tárul elém. Asztalok sorakoznak egymás mellett, rajtuk számítógép, előttük emberek. Sorok, míg a szem ellát. Hirtelen vizelnem kell, valaki egy erősen kivilágított vécébe kísér. Sokáig és bő sugárban vizelek bármiféle megkönnyebbülés nélkül. Egyszerre kialszik minden fény. A sötétségben már várom a szemeket, mikor valóban meg is jelennek. Eresek, vizenyősek.

Álmom legmélyéről ébredtem fel. Geneviève arcát láttam. Nem álmodom, ő az. Kedvesen mosolygott, közben gyengéden rázogatott, hogy ébredjek. A tudattalan semmiből visszatérve agyam lassan népesült be az elmúlt napok eseményeivel. Projektzárás, reptéri várakozás, séta Zsófival, a gyilkosság, végül mind ott kavargott rendezetlenül a fejemben. Megrettentem ettől az arctól. Mit keres ez itt? Aztán eszembe jutott, hogy mára némi közös városfelfedezést ígértem neki. Miközben reggelizni indultam, csak azon töprengtem, vajon mennyi ideje figyelte, ahogy alszom.

És innentől már csak néhány kép van meg. Ahogy a buszon ülünk. Gyerünk le a városba, gondoltam, látni akarom az emberek között, ahogy az utcán sétál, ahogy rájuk néz és mosolyog, ahogy beszél velük. Elindulás előtt megkínáltam egy kis borral, végül benyakaltunk fejenként egy üveggel. Aztán ott ültünk a buszon, táskámban még további négy üveg. Már megint autóm nélkül merültem alá a város mocskába, most viszont ez nem érdekelt. Látni akartam, ahogy van, lélegzik, emberek között létezik. Látni akartam mindent. Ott ült mellettem szorosan az ülésen és érdeklődve nézett kifelé. Szemem sarkából figyeltem, a külföldiek naiv és jóindulatú arckifejezését öltötte magára. Felém fordult, rám nézett, és mosolygott. Már a belváros felé jártunk, mikor nagyobb tömeg szállt fel a buszra. Érdeklődve fordult feléjük, és jóindulatúan, minden feltűnés nélkül méregette őket. Mindenkit végignézett, akárha másik bolygóról jött volna, szemében kíváncsiság.

És aztán ott sétáltunk a hídon. Egy nagyszabású felújítás miatt a hídon akkoriban szünetelt az autóközlekedés, és a nép pillanatok alatt elözönlötte és birtokba vette. A meleg tavaszi estén amúgy is mindenhol emberek tolongtak. A hídon sörösüvegek szétszórva, sokan a hídfőre másztak fel, onnan integettek le borosüveggel hadonászva, mások az útra telepedtek le csoportosan, és mi, akárcsak egy álomban, lassan, könnyedén, mintha reptéri mozgójárda szállítana bennünket, suhantunk el közöttük. Geneviève kíváncsian nézte őket is, néha meg-megállt és hosszasan szemlélt valakit. Láttam, ahogy szemében mohóság csillan, feltűnésmentesen, de figyelmesen szemléli az embereket. Azt hiszem, ekkor értettem meg.

Vágóállatok. Törzs, végtagok, izmok, ízületek, minden belsőség és csont, az összes felejtésre és elmúlásra ítélt alkatrész ideiglenesen harmonikus egészbe tömörülve adja azt az isteni rendszert, melynek lerombolására ő hivatott. Milyen szép, gondoltam, ahogy válogat, elemez, értékel, alkoholtól talán már mámoros szemét összeszűkítve vetkőztet le mindenkit, méregeti a húst, majd félrebillentett fejjel figyelmesen néz a szembe, élet jeleit kutatva ott, és aztán néz máris a következőre. Milyen szép, ahogy ezek itt mind összegyűltek az ő gyönyörűségére, idesereglettek, hogy testük legmélyebb rejtekét ő végre feltárhassa. Ott sétált közöttük, királynőként szemlélve birodalmát.

És aztán leértünk a hídról, miközben egyre kásásodó hangon meséltem el neki a szemeket, a sötétből rám meredő, sárgás, dülledt, beteges szemeket, a torz alakjukat, a negédes hanglejtésüket, arcát figyelvén közben, melyben a történet hatására kíváncsiság csillant, először felületesen, udvariasan, később valódi érdeklődésig fokozódva, és én addig folytattam, immár talán valótlanságokat, igazi szörnyeket és démonokat hozzáköltve a történethez, míg szemében meg nem jelent a vágy, az a mohó vágy, melyet már ismertem.

És aztán a történetet szívünkben forgatva forgalmas utcákon haladtunk a város legbelseje felé. Embercsordák özönlöttek felénk az utcákon, csupa csont-hús-nedv testüket vonszolva magukkal, az árral szemben haladtunk, néha egy-egy mellékutcába szorulva tudtunk csak menekülni, közben öntöttük  magunkba a bort, ő újabb tervéhez ihletet keresve, én meg csak úgy, aztán valahol betértünk egy kocsmába, sötét belsejéből a félhomályos pinceablakokon át látszott a megannyi láb, ahogy kapálózva, csoszogva, ropogva, ízületeit nyiszogtatva siet tovább, egyszer csak arc verődött a földnek, tágra nyílt szemmel fektében ránk meredt, kidülledt fehérjében erek, míg valaki fel nem húzta, és órák vagy percek múltán kilépve a még mindig világos estébe, a házak magasan összeértek a kék égbolt előtt.

És aztán valami téren voltunk, ismerős volt, nevét honnan is tudtam volna, egy dagadt nő trombitált nagyon szépen, lehet, hogy meztelen volt, de már mentünk is tovább egy másik, ki tudja, hányadik helyre, az egyikben láttam egy törpét, a sarokban ült, orrában vájkálva, valamikor később odaült hozzánk, ujján friss taknyot mutatott nekünk büszkén, benne három szál szőr, száraz, hegyes végén zseléputtony fityeg, aztán koncert dallamai a fülemben, vizelek egy sarokba, óriáskerék.

És aztán valahogy a hídra keveredtünk megint, magamban egyszerre bátorságot éreztem, és hihetetlen erőt, borosüveggel a kezemben felmásztam az egyre emelkedő hídláncon majdnem a pillér tetejéig, Geneviève kíváncsian nézte a mutatványt, szemében a kíváncsiság, talán, hogy vajon milyen formát öltök a becsapódás után, és amikor már mindkét kezemre szükségem volt, a borosüveget a Dunába hajítottam, a mélységbe pillantva láttam, hogy  csak centikre került el egy tömött turistahajót, lám ilyen könnyű is lehetne, nem kell ez a bohóckodás a csákánnyal.

És aztán elég volt ebből, hazamennék, igen, haza most már, haza innen örökre, az erdőmbe, lekuporodnék az avarszagú földre, lemásztam a hídról, ott bóklásztunk még egy darabig, hol az erdőm, aztán nem bírom ezt a zajt, a tömeget, a húst, ahogy árad mindenhonnan, bűzös leheletet okádva magából, érzem, fenyegetve néznek meg röhögnek, szakállukban ételmaradék, mindjárt rám támadnak, haza innét a fák közé, és nehéz fejemet egyszerre Geneviève felé fordítottam, itt vagy még mindig, rám mosolygott megint, igen szépnek tűnt most valahogy, valóban nagyon szép vagy, megszagoltam a nyakát, szétomló hajába fúrtam arcom, az ágyban akkor nem szúrtalak le, nem mertem, tudod, erre ő gyengéden megsimogatott, ujjaival hajamba túrt, megnyugtatott simogatásával.

Míg hazafelé a taxiban egymás mellett ültünk, nagy nehezen előtúrtam a pénztárcámat, és Geneviève kezébe nyomtam az összehajtogatott papírt.

A rákövetkező hét végén utazott el. Hogy véletlenül se legyen alibim, szabadságot vettem ki. Még egyszer elmentünk a barkácsáruházba, és mindent bevásároltunk, amire szüksége lehet. A hátralévő napokban végig otthon voltam vagy az erdőben sétáltam, míg Geneviève a várost járta. Keveset találkoztunk. Ezalatt a pár nap alatt még három gyilkosságot követett el.

Utolsó nap ki akartam vinni a reptérre, de kedvesen elhárította. Taxival ment ki, és búcsúzáskor a kezembe nyomott egy csomagot. Kis doboz volt szépen becsomagolva, rajta felirat: surprise. Ránéztem, ragyogott a tekintete. Szinte jobban várta, hogy kinyissam, mint én. Megforgattam, rázogattam, valami tompán kopogott benne. Ettől a hangtól valósággal izgalomba jött. Leszedtem a papírt, majd felvágtam a kis kartondobozt. Émelyítő szag ütötte meg az orromat, a rothadás szaga.

Az agy mindig előre tudja. És talán a hirtelen sokkhatás elkerülése érdekében nem enged felfogni, nem engedi igazán látni. Ez tényleg az, a kurva életbe. Először a sötétvörös, az alvadt vértől majdnem fekete idegek összefonódó csomóját vettem észre. Aztán, ahogy a csomó egyre tágulva, szétoszolva a szemfenékhez ér. Nem engedi felfogni. Pedig ott volt. Ott volt az egész szemgolyó, sőt mindjárt kettő is, barnán, enyhén erezetten, a kurva életbe, cseppet sem fáradtan és végtelenül tágan. Megremegett a kezem, a dobozban a szemek arrébb gurultak, és kancsalul rám meredtek. Percek telhettek el, míg felpillantottam. Geneviève most még jobban ragyogott, valóságos aura vette körül. Hányinger vett rajtam erőt. Letettem a dobozt a földre, és kisétáltam a mosdóba. Egyetlen hosszú rohamban hánytam ki mindent, ami bennem volt. Mire visszamentem a szobába, már eltűnt.

*

Most mintha nem esne annyira. Olykor feltámad a szél, megrezegteti a redőny léceit, hűvös, friss levegő tódul a szobába. Itt vannak, érzem őket, de már csak a tegnapot kell elmesélnem, talán erre még lesz időm.

Miután Geneviève eltűnt, lassan összeszedtem magam. Kint gyönyörű idő volt, az ég mélykéken ragyogott, néhol kövér, habos felhők tarkították. Ránéztem a papírra, amit visszaadott. Legszívesebben gyalog mentem volna, de a cím a város másik felén volt. Beültem a kocsiba, és lassan legurultam a hegyről. Átmentem a hídon, és hát igen, ahogy egyre közelebb értem, úgy szűnt meg rosszullétem, és lettem én is egyre izgatottabb. Vajon mit eszelt ki nekem? Mivel lep meg? Biztos valami egyedi alkotás. Nem hallgattam a híreket, nem akartam elrontani a meglepetést. Nem akartam tudni semmit.

Már a kerülethatárnál lehetett látni a rendőröket. Az utcán járőröztek, mások az autóikban ültek. Felbolydult minden. Milyen csodálatos! Befordultam egy kis utcába és leparkoltam két rozzant kocsi közé. Telefonomon mégegyszer megnéztem a térképet, hogy a helyet jól ismerők magabiztosságával rendelkezzek, és ne legyek nagyon feltűnő, amint a címet keresgélem.

Kiszálltam a kocsiból. Micsoda egy szar hely ez. Ezt gondoltam. Nem is tudok épkézláb motivációt elképzelni, hogy betegyem ide a lábamat. Jól mutatja a helyzet abszurditását, hogy egyáltalán itt vagyok. Minden omladozott, bűzlött, rohadt szét, a vakolat nélküli házak többségét láthatóan az összeomlás fenyegette. Vajon száz éve ezeket is akkora ambícióval tervezték, mint az én munkahelyem épületét? Ezen gondolkoztam. A kocsik többsége valami ősrégi modell lehetett, a hullámos macskakő utakon koszos gyerekek futottak át. Még az ég is retkes volt. Mintha az elmúlt hatvan évben semmiféle fejlesztés, javítás nem történt volna errefelé, sőt maguk a lakók is arra törekedtek volna, hogy minél gyorsabban és alaposabban amortizáljanak mindent.

Szippantottam egyet a húgyszagú levegőből, és elindultam. Nem siettem. Nyugodtan sétáltam a szeméttel és kutyaszarral borított járdán. Egy ásító pinceablakból dohos hideg csapta meg a lábamat. Hát igen, itt, ezen a környéken végezték végül, de talán jobban is illik hozzájuk, mint az, ahol megismertem őket. Befordultam egy nagyobb utcára, ahol feltehetőleg az egyetlen működő dolog a trolivezeték volt. Mentem pár saroknyit, majd újból befordultam. Innen már látszott a kék villogás.

Szóval tényleg megtette. Legalábbis csinált valamit. Egészen addig titkon áltattam magam, hogy nem volt semmi. Hogy félreértés az egész. Vagy egy rossz álom. De hát láttam a híreket, a képeket az eddigiekről, és azok mind valódiak voltak. Megfordulok, és elmegyek, nem érdekel. Ezt gondoltam. Felnéztem az égre. Talán ott repül valahol hazafelé, vagy éppen következő állomására. Végül is mit érdekel engem, mit tett. Szarok a részletekre. Nem érdekel, mit tett, én a kezdetektől fogva egész végig semmi mást nem akartam, mint eltűnni innen, kiszabadulni végre, eltűnni mindenhonnan, eltűnni a semmibe. Bármi áron. Valami mégis hívogatott. Szó sincs itt becsületről. Hogy csináljuk végig, és más efféle hülyeség. Egyszerű kíváncsiság.

Elindultam hát a kis utcán. Lépéseim hangosan kopogtak a csendben. Ahogy egyre közelebb értem, láttam, hogy valóban igen nagy erőkkel szálltak ki a rendőrök. Egész kis hadosztály, sok autóval, mindenféle rohamkocsikkal, még egy mentőautó is volt. Ez igen! Óriási izgalom fogott el. No persze nem is arra számítottam, hogy Geneviève valami kicsinyes, fantáziátlan megoldással tudja le a dolgot. Nem illene hozzá. De mégis mi lehet az? Mit eszelt ki nekem? Ezen gondolkoztam, mikor egyszerre észrevettem, hogy egy kis fagyizó előtt állok. Most hát vége. Hónapok, talán évek óta várok erre, és nemsokára tényleg kilépek életemből. Miért is kapkodnám el, várjunk csak még egy kicsit. Késleltetés! Meg aztán fagyi az nem lesz odabent. Bementem a szegényes helyiségbe.

A pult gyakorlatilag az egészet elfoglalta, csak a fal mellett volt két kicsi asztal. Egyiküknél egy dagadt cigány nő ült egy négy éves körüli kisfiúval. Előttük habos sütemények, fagyi kehelyben. Megnéztek, rájuk mosolyogtam. Tág szemekkel bámultak vissza. Mit adhatok, kérdezte a fiatal lány a pult mögül. Milyen kedves, gondoltam, igazán nagyon kedves. Hogy ezen a helyen ez tapasztalható, csodálatos. Úgyhogy kértem is mindjárt három gombócot. Vanília, eper és csokoládé. Csokoládé! A csokival szeretem kezdeni, mert az a kedvencem. Az eper a kockázat hordozója, hiszen ki tudja, miből és hogyan csinálják, pláne ezen a helyen. Végül pedig az olvadt vanília a tölcsér alsó, keményebb részével keveredve isteni ízélményt ad.

Kiléptem a helyiségből, és fagyimat nyalogatva sétáltam tovább a helyszín felé. Meglepően finom volt. Az utcán egyébként már összeverődött némi tömeg, konfekció ruhás emberek, műszálas otthonkát viselő nagymamák, meg egy rakás koszos gyerek. Az idősebb emberek arcán mély árkokat hagyott a szegénység és nyomor, de kialakulásuk kezdeti fázisa már a gyerekekén is megfigyelhető volt. Mindenki hangtalan borzalommal nézett a rendőri kordon irányába. Egy öregasszony motyogva keresztet vetett, az omladozó erkélyekről és a műszálas függönnyel takart ablakokból is fejek lógtak ki.

Hogy segíthet-e. Ezt kérdezte a rendőr, mikor a kordonhoz értem. Igen, nagyon is, például be is engedhetne. Na persze nem így megy ez, tudom én. Egy kicsit elbeszélgettünk erről-arról, hogy milyen nehéz a munka, az élet, a gyerekek eltartása és a többi. Végül egy tízes elég volt, amiért valami nagyba akasztható kártyát adott. Utolsó munkahelyemen töltött napomon külön örömmel töltött el, hogy nem kell többet ilyen szart fölvennem, de üsse kő, gondoltam. Átbújtam a szalagon, és megköszöntem a segítségét.

Kényelmesen haladtam a kaotikusan rohangáló és telefonáló emberek között, lassan nyalogatva a fagyimat. Volt ott minden, egyenruhás rendőrök, civil ruhás nyomozók, fehér kesztyűs bűnügyi helyszínelők, mentősök. Igazán kitettek magukért, talán gyorsan akartak végezni, talán a helyi lakókkal nem boldogultak könnyedén. Már a második gombócnál tartottam, mikor odaértem a házhoz. Nagy bérház volt, omló vakolattal, széles kapuval, letűnt dicsőséggel. Hogy mi mindenre feljogosít ez a kártya a nyakamban! Nem is foglalkoztak vele, amikor beléptem a kapun.

A tölcsér kemény, ropogós végét rágcsálva haladtam az átjárón az udvar felé. Ez a kedvencem egyébként, ahogy az utolsó gombóc alsó felének olvadt tócsája összegyűlik a tölcsér csúcsában. De nem lehetett teljes az örömöm, mert ahogy élvezni kezdtem a folyékony fagylalt és a morzsákra őrlődött tölcsér finom keverékét, üvöltést hallottam. Egy nőt rángattak le a rendőrök a lépcsőn, ketten is csakhogynem kevésnek bizonyulva a feladathoz. Talán egy rokon volt, ki tudja. Testének minden erejével ellenállt a kísérletnek, hogy kivigyék a kapun, és ahogy jó erősen markolva elrángatták mellettem a rendőrök, szeme rám meredt egy pillanatra, benne fájdalom és téboly. Végre kivitték és csönd lett. Fél pár elhagyott papucsa maradt csak utána a kövön.

Végül aztán csak megérkeztem az udvarra. Hát igen, Geneviève csakugyan nem okozott csalódást. Kreatív volt, de nem túl tolakodó, a kellő mértékben egyértelmű, meghagyva a képzeletnek a téma továbbgondolását, ugyanakkor arra is ügyelt, hogy lehetőleg kerülje a kliséket. Biztos voltam benne, hogy a képalkotásban szokásos arányokat is nagyjából betartotta. Talán emiatt is lehetett, hogy a szokatlanul erős bűz ellenére ezúttal egyáltalán nem lettem rosszul. Egyébként a kidolgozás is perfekcionizmusra utalt, pedig valószínűleg igencsak limitált mennyiségű idő állt rendelkezésére. Egyszóval ott volt minden szép elrendezésben, amit a helyszínelők kis táblácskái sem tudtak elrontani.

Látom most is a képet magam előtt. A két alak egymás mellett állt. Arcukról felismertem őket, noha szemük már nemigen volt, és vonásaik láthatóan eltorzultak a kiállt kínok mértékétől. Kisgyermekké lettek ők most újra, kisgyermekek, megannyi áldozatukhoz hasonlók. Geneviève viszonylag hosszú darabokat vágott ki minden végtagjukból, a megmaradt részeket pedig mindenféle szögekkel és vasakkal rögzítette újra egymáshoz. Jól csinálhatta, mert igen stabilra sikeredett a beállítás, semmiféle támasztékot nem alkalmazott. Úgy álltak ott egymás mellett, megrövidített lábaikon, egymás kurta kezét fogva, a semmibe tekintve üres szemgödreikkel. Velük szemben nagyobb alak állt, vádló fenyegetéssel, arányai gyermeket sejtettek. A testet a pár saját lenyúzott bőréből formázta a művész, végtagjait a kivágott láb és kézdarabok alkották, a test hasadékain itt-ott a belőlük kivágott belső szervek látszottak, egy darab máj vagy szív. Feléjük fordítva, föléjük magasodva, szembe nézve velük a saját szemeikkel állt ez a torz gyermekforma, vádlón a sokat látott szemekkel, és mögöttük egy silány ecetfán és a szőnyegporolón a függönyszerűen lelógó beleik volt a háttér.

Nos, hát el kellett ismernem, hogy ez nem rossz. Sikerült valóban meglepnie. Már a bevásárláskor gondom volt rá, hogy az összes szerszámot megfelelő mennyiségű ujjlenyomattal lássam el. Most ott feküdt mind a szín mellett, szép rendben, véresen. Igazán ügyes. Talán csak azt sajnáltam, hogy nem tudtam megköszönni neki személyesen. Lassan felocsúdtam a hely szemléléséből, és újra megéreztem a bűzt. Már tudtam, honnan jött, a belek tartalma volt. Ekkor tényleg majdnem felfordult a gyomrom. Gyerünk is innen, gondoltam, eleget láttam már, megérdemlem a pihenést. Otthon veszek egy fürdőt, lemosom magamról a várost, sétálok egyet az erdőmben, és talán még egy alvásra is lesz időm, mielőtt értem jönnek. Ki kell használni minden hátralévő percet! Átbújtam a kordon alatt, elhajítottam a nyakba akasztható kártyát, és nyugodtan, kényelmes tempóban hagytam el a helyszínt. Csak a fagyihoz kapott szalvéta bosszantott. Hogy az ember képtelen vele rendesen megtörülni a száját.

*

Most teljesen elállt az eső. A csendes, a tavaszi. Néha feléled a szél és lesöpör néhány cseppet a levelekről. Kedves zaj ez füleimnek. Amúgy minden csendes. Szokatlanul csendes. Tudom, itt vannak, eljöttek értem, már csak néhány perc, és rám törik az ajtót. Addig is magamban töprengek, töprengésem tárgya Zsófi, a közelsége, piros ruhája, a szeplői. És hogy mi már soha nem fogunk találkozni. Titkát nem fogom megismerni soha, erre gondolok. Most végre tisztán látok.