Ha el szeretnénk jutni az iskoláig, akkor számosféleképpen indulhatunk el. Mindig attól függött, hogy a butiksorhoz kedve volt-e édesanyámnak. A játékbolt kirakata volt a kedvencem. Egy nagy, lila épület, melynek alja bolt, emelete lakóház, közvetlenül a háztartási kisbolt mellett. Még édesanyám is dolgozott ott mindaddig, amíg a boltos nőt el nem vitte a rák. Aztán a férjét is, aki nem bírta kiheverni, hogy a boltot már neki kell vinnie, így inkább eldöntötte a széket. A kirakatnak mindig csak az egyik fele volt tele játékokkal, a másikban vázák, művirág, szalagok. Gyakran bevittek engem, hogy válasszak valamit. Rákaptam a kiskirakósok gyűjtésére. Megvolt az összes, még azok is, amely meséknek nem tudtam kimondani a nevét. A legboldogabb napom volt, amikor megkaptam az első százdarabos puzzle-t, és végre elmondhattam magamról, hogy felnőttek játékával játszom. Azt az egyet sajnálom, hogy nem raktam ki sohasem. Rohanva nyitottam ki, de mégiscsak az eredmény számított. A kész képet szerettem. Akkor is imádtam volna kirakózni, ha kicsomagolva a dobozban ott hevert volna egyben, összerakva. Édesanyám sohasem ragasztotta össze nekem őket, mert szombatonként szét kellett szednem, hogy visszapakoljam. A porszívó még felszívna egy darabot, és akkor mit sem ér, kidobott pénz. Egyszer a szomszéd lányt, akivel a hátsókertünkben barátkoztam össze, felpofozta az apja, mert a héliumos lufit felengedte szállni a kert végében. Azt a pénzt a sárba is dobhattuk volna. A betonalapon kapaszkodtam fel a fagerendákra, hogy onnan szóljak neki, hogy jöjjön beszélgetni, és akkor láttam meg, ahogy elcsattan az a pofon. Azt viszont nem láttam, hogy sírt-e, feszt csak a lufiját nézte, amely imbolygott a levegőben. Édesapámtól megtudtam, hogy az a lufi bizony sohasem jön le az égből, mert felmegy egészen az ózonrétegig, és ott kidurran. Akkor fogadtam meg, hogy megkeresem a maradékot, és visszaadom neki. Barbi idősebb volt, és mindig rá tudott ülni a vékony falemezekre. Én sohasem mertem ezt megpróbálni. Ő tanított meg arra is, hogy az akácfavirág ehető. Két pofára zabáltuk. Ő mindig csak a rózsaszín terméseket szakította le, és azt rágcsálta, én kísérletezően kipróbáltam a fehéret és a zöldet is. Édesanya nagyon leszidott. Észrevette a veranda kanyarjában, hogy valamit nagyon köpködök hátul a kertben. Számonkért. Nem guggolt le mellém. Fentről verte el a kezemet. De nem olyan erősen, mint mikor a háziorvos mérgező bogyóit kóstoltam meg. Kövendi doktor az utca végében lakott, egy emeletes házban, amely egyszerre funkcionált rendelőként is. A szüleim jóban voltak az orvossal, főleg édesanyám, aki előszeretettel vitt el engemet, pedig sokszor magam sem tudtam, hogy van-e egyáltalán bajom, de ő vitt lelkiismeretesen. Nem öltöztünk fel rendesen, mindig azt mondta, hogy jó leszel a játszósban is. Karon ragadott, és már süvítettünk is végig a csatorna mellett, a leégett zöldségesnél. Kövendi Gyula az édesanyjával lakott és a fiával, akivel sohasem tudtam megbarátkozni. Kedves fiú volt, kicsivel idősebb, mint én. Tépett fekete hajú volt, és állandóan bedugva hordta a pólóit. Egy fekete montenbike-kal tekert fel az artézi kútig, amely majdnem a házukkal szemben volt. Ott próbált meg velem szóba elegyedni, de én nem tudtam mást nézni, csak rángó fejét és tekeredő kezeit. Véletlenségből egyszer megdobtam egy kővel. Olyasmit emlegettek, hogy tolerancia. Elfogadás, más ő. Lehet, emiatt nem kedvelt engem annyira a doktor úr, és küldött ki folyton a kertjükbe vizsgálatok után, ahol voltak ezek a bokrok telis-tele narancsos bogyóval. Kihánytam az egészet, ott helyben. Édesanya alig bírt mentegetőzni, miközben inkább hálát adhatott volna az égnek, hogy megmaradtam. Aznap délután zengett tőlem az utcánk, és senkit sem érdekelt, hogy mit fog szólni a község, ha ezt meghallja. Akkor vert el édesanya olyan istenigazából, hogy a mostani csak simogatás volt a részéről. Barbi végignézte, miután óvatosan lehúzódott a pallókról, és a komposztáló melletti réseken átkukucskált. Egyenesen kihúztam magamat, és álltam a verést, mert éreztem, ahogy szemével pásztáz. Valójában nem tudom, mikor szerettem bele. Sokat morfondíroztam ezen a dolgon. Mindig arra jutottam, hogy talán mindig is szerettem. Tetszett a barna haja, amely lelógott egészen a hasáig, amely mindig kinn volt a top alól. Sohasem említettem meg neki, hogy lehet, szerelmes vagyok, mert tulajdonképpen abban sem voltam igazán biztos, hogy kedvel engem, vagy csak örül, hogy a szomszédban van egy gyerek, akivel eltöltheti az estéit. Némelykor elkalandozva csak bambultam bele a veteményesükbe, amely rögtön a gerendák és a komposztáló mellett volt. Itt futott a lyukacsos drótkötél, melynek közepén állt az akác is. Amikor rákérdeztem, hogy hiányolja-e a lufiját, értetlenkedett. Pedig váltig állítottam, hogy visszahozom neki a darabokat, és elrakhatja emlékbe, vagy el is áshatjuk. Készíthetünk neki egy kisebb emlékhelyet. Amikor egyszer megkérdeztem tőle, hogy mikor gondolt rám elsőnek. Azt felelte, hogy akkor, amikor édesapám kihalászott a kis patakból. A hídon maradva rágyújtott egy sodortra, amíg én leszaladtam a lépcsőkön, egészen a patak mellé. Akkor még inkább hasonlított folyamra az a sodrás. Kimásztam a kiégett parti parlagra, és húzni kezdtem, tépve fel a közeli nádakat. Gyökeret szerettem volna szerezni, hogy én is tudjak a hátsókertünkbe nádakat telepíteni, hogy vadludakat tenyészthessek. A következő, lépcső nélküli hídnál rántott ki a vízből édesapa.

P. Jánost (12) kétszáz méteren keresztül sodorta … község egyetlen patakja, amikor édesapja szerencsésen kihúzta. Az elmondottak alapján nem kapálózott, meg sem próbált a fiú menekülni a gyilkos habokból. Testen kívüli élményről számolt be. Apa tenyere nagyot puffant. Ekkor töröltem le az egyetlen könnycseppet az arcomról. Egyszer édesapa is sírt édesanya előtt, aki azzal vigasztalta, hogy örül, hogy kimutatta érzéseit. Én is hasonlóan gondoltam akkor, amikor Barbi maszlagos ujját végighúzta az arcomon, és a közösen összesározott kezével lekaparta a sáros arcomon meglátszó könnycsepp nyomát. Megigazítottam nadrágomat.

Bizsergést érzett, amikor a maszatos női ujj végigfürkészte ragacsos arcát.

Sohasem mertem átmászni hozzájuk, mert tudtam, hogy senki sem örülne neki. A gerendára felülve láttam meg, hogy slaggal a hátsókerti füvet öntözi. Nem bírtam ki, hogy ne szaladjak neki hátulról. Ő visszafröcskölt, miközben hüvelykujját odarakta a cső végére, ami megtörte a sugarat és oszlatta szét ezerfelé. Élveztem, egyre sárosabbá válunk, főleg miután lefeküdve magunk felé engedtük a vizet. Esi, esik, nevetett. Ráengedte a hasamra, amelytől összerezzent minden izmom. Rárakta a kezét is, és végighúzta ujjait. Csiklandós vagyok. Elsodorta a vizes hajamat a szememből. Melegséget éreztem, amilyet az új kutyám iránt. Ő is mindig meg akart nyalni. A szilvafa alatt fekve épp a fejünk felett sárgállott a fa betegsége. Ellepték a gyöngyöző nedűt már a legyek. Elkaptam a fejemet, és ráirányítottam a vízsugarat. Ezután már nem akart játszani, mert az édesanyja elveri, ha látja, hogy milyenek lettünk, és milyen lett a kert. Én nem kaptam semmit sem emiatt, de őt valóban leszidták. Talán az volt az utolsó este, amikor hosszabb ideig láttam őt. Amikor szívesen beszélt még velem. A patkóm sem érdekelte, amelyet a veteményesben forgatott ki apám ásás közben. Tudom, hogy nem volt itt lovarda. Mert megkérdeztem nagymamámat. Jani be akarta mesélni nekem, hogy a patkó, amit találtunk, a régi lovarda híres lovának lábáról származik. Édesanyám szerint egy paraszt földmunkás megspórolt pénzének döglött maradéka. (Akármit is jelentsen.)

Egy júliusi nyár estén Barbi kapott egy kutyát. Az egész Gyöngyösi utcát ébren tartotta az ugatás, amely egyre csak nem múlt. Bernáthegyi. Nem volt fiatal, mert valami telepről kerítették neki ajándékként és házőrzés céljából. Talán azért is, mert nemrégiben hárommal odébb a tyúkos nénit kirabolták. Ablakon mentek be a surranó tolvajoknak nevezett alakok. Édesanya azóta a kerti kapu kulcsát is behozza éjszakára. Én nem igazán féltem. Emlékszem vissza.

Talán csak egyszer féltem igazán. Nyár vége volt, és Barbi már nem ült topjában a faléceken. Édesanyja melegebb pólókat adott rá. Egyszer még hosszúujjúban is láttam. Rá se ismertem. A komposztálónál felkapaszkodtam a betonvázra, és belehuppantam a kertjükbe. Meg akartam nézni valamit. Már magam sem emlékszem, hogy pontosan mi vonzott annyira, hogy életemben először beugorjak Barbiék hátsókertjébe. Torkomban dobogott a szívem. Csak az édesapja meg ne lásson. Ő vadászott, valahol fenn, a szőlőlugasok mögötti hegygerincen. Édesanya nem szerette. Durva, faragatlan embernek tartotta. Barbi sem beszélt róla sokat. Csak az járt a fejemben, hogyha meglát, lelő engem is. Ekkor hallottam meg a neszezést a kazán melletti lisztes kamrájukból. Odaosontam az üvegtelen ablakhoz, és besandítottam. Szerencsémre pont az egyik rózsabokruk takart az utcáról. Édesapja állt ott kezeslábasban. Kezében megcsillant valami hosszú fekete. Vállára tette, és nem láttam semmi mást, csak nyüszítést hallottam, és a kiszóródó liszt hangját, ahogy kopog a döngölt padlón. Nem rémlik, hogy négykézláb vagy rohanva értem-e el a faléceket, de tulajdonképpen átvetültem felettük. A komposztáló sarkába beleütöttem a könyökömet. Azóta is ott éktelenkedik egy seb. Fekve maradtam a fűben. Nem bírtam lélegezni, csak az zakatolt a fejemben, hogy mi történhetett. Guggolva átsandítottam egy közeli lyukon, és akkor láttam meg édesapját, ahogy vonszolja maga mögött a bernáthegyit. Belegörgeti valamiféle lyukba, amelyet talán maga ásott délután. Nem is sejti, hogy mindent láttam. De azt sem, hogy ez a kettőnk titka marad, mert Barbi nem érdemli meg már őszinteségemet. Egyedül csak azért imádkozom, hogy egyszer elfelejtsem a történtek után a kutya nevét ordító hangját a Gyöngyösi utcában.