Aztán persze elmentél, rám meg két fogkefe maradt,
az abroszra ömlött kávéfoltból próbáltam a jövőmet
megjósolni, de sehogy se ment, nem volt elég fekete.
Felcsúsztattad ujjaid a plafonra, megfordult benned
a lélegzet, és minden könnycsepp visszatért a saját
csatornájába, hogy egyesüljenek veled.
Akár a szitakötő, könnyű volt a távozás.
Két hétig még csukott szemmel vártalak.
Már rég nem voltál, a hipermarketben
elvesztem a tejfölös poharak között,
kerestem valamit, ami halványabb nálad is.
A húspult előtt zokogva álltam meg:
nem tudok egymagamra főzni.

De addigra már mindegy volt, a kutyánk is meghalt,
a csontokat is dobhattam utánad.