Valami mardosott. Zsófival a járdán sétáltunk. Az autókat kerülgettük, vállunk, kezünk néha összeért. Hallgattunk, esőszag volt. A nedves aszfalton az est sűrű lombok között átszűrődő fényei csillogtak. A párhuzamos utcákból fújó szélben volt valami. A Duna közelsége. Erre gondoltam.

Ritkán merészkedek a város mélyére. Idegen, fenyegető hely ez számomra, ráadásul mindig rájövök, hogy gyalogosan teljesen járhatatlan. Most mégis megtettem. Ott botladoztunk hát a szűk belvárosi kutyahúgyos utcákon. Meg aztán megtervezni is elfelejtettem a dolgot. Tulajdonképpen nem akartam semmit, csak látni őt még egyszer. Bizonyosságot akartam, hogy nem csak valami érzéki csalódás áldozata voltam, mikor először láttam.

Zsófit pár nappal azelőtt ismertem meg. Az egyetemi éveimből megmaradt, de a családalapítások, karrierépítés és általános közöny miatt lassan elhalványuló és szigorúan csak születésnapi ünneplésekre összegyűlő baráti köröm egyik lány tagjának születésnapját ünnepeltük. Az ő barátnője volt.

A születésnapra az ilyenkor szokásos egy órás késéssel érkeztem. Egy mérsékelt árfekvésű, de jómódú hely volt, és ahogy beléptem, rögtön fölfedeztem. Amúgy nem volt semmi dráma, tulajdonképpen nem történt semmi. Mellé ültettek le, beszélgettünk. Az este a jól bevált ünnepi liturgiát követte, a születésnapos váratlan megjelenésével, tortával, ajándékokkal. Hogy a legjobb barátnő ilyenkor szokásos operatív feladatait ellássa, Zsófi néha felállt, és távozott. A társaság eközben átadta magát az elmaradhatatlan, nagyobb mennyiségű alkoholbevitel teljesítésének, mi pedig beszélgettünk, hallgattunk: ügyeltünk rá, hogy összehangolódásunk ne keltsen a szükségesnél nagyobb feltűnést. Pisálás közben az egyik haverom tett valami obszcén megjegyzést, más nem történt. Az ünneplés jóindulatú árnyékába bújva szemléltük egymást.

Hazamentem, és töprengtem pár napot. Be kellett vallanom magamnak, hogy ez az egész nagyon rosszkor jött. Akkoriban már megszületett az elhatározásom, hogy végigviszem a tervemet. Megvalósításában nem a technikai problémák jelentették a legnagyobb gondot, hanem ennek a szigorú elhatározásnak a megtartása, ami szisztematikus véghezviteléhez szükséges volt. Már a legelején elhatároztam, hogy nem fog megállítani semmi. Féltem, hogy eszelős, kivitelezhetetlen és erőszakos aktusnak tartva idővel leteszek majd a tervről, és őszinte kíváncsiság fűtött, vajon meddig gondolom komolyan. Egészen a Zsófival való találkozásig úgy tűnt, sokáig.

És akkor jött ez a rohadt szülinap. Most is előttem a kép. Az utcán haladva elsétáltam a hely nagy ablakai előtt, és ahogy benéztem, már láttam az ismerős, alkoholtól kivörösödött barátok fejét. Enyhe fáradságot éreztem, és mielőtt lenyomtam a kilincset, egy pillanatra megtorpantam. Még egy levegővétel az alámerülés előtt. Beléptem, és a felületes társaságokra jellemző mesterkélten kirobbanó üdvözlés előtt egy pillanatra körülnéztem. Akkor láttam meg Zsófit. Fekete haja volt, és piros ruha volt rajta. Szép volt, hivalkodástól mentes. A fekete hajúakra nem jellemző szeplőit csak akkor vettem észre, mikor már mellette ültem.

Pár nap múlva hívtam el találkozni. Az esőszagban sétáltunk, a sötét házak fölött a narancssárga ég derengett. Valami mardosott. Nem itt kéne lennem, nem itt, nem ezzel a lánnyal. Erre gondoltam. Akkor is egy piros ruha volt rajta, talán szeplőit akarta ellensúlyozni vele. Most valósággal izzottak ezek a szeplők. Míg a szűk utcán haladtunk, néha elém került, ekkor kecses alakját látva azt is megfigyeltem, milyen hangtalanul jár, valósággal lebeg. Szépsége ellenére vagy tán épp amiatt egész lényét áthatotta az észrevétlenség iránti vágy. Aztán vége lett annak az átkozott, szűk utcának, befordultunk egy másikba, ez már amolyan sétálóutca volt. A tér kitágult. Most már beszélgettünk, illetve igazából ő beszélt. Csak kérdezgettem egyre, érdekelt minden, beszédét figyeltem, szavait ízleltem, összetett mondatait, takarékos szóhasználatát élveztem. A szüleiről mesélt, meg a barátnőiről, aztán arról, hogy jogásznak tanul. A felhők mögül felszálló repülő zaja hallatszott. Megsimogattam az arcát.

Megállt, rám nézett. Én is ránéztem, szép sötétbarna szeme volt. Volt valami ábrándos a szemeiben, valami, amit azóta sem tudtam megfejteni. A szemeit néztem, egészen közelről, valósággal elmerültem benne, mélyen belefúrtam pillantásomat. Szeme megrebbent.

Kivilágított terem, araszoló mozgólépcső, a távolból fénylő pont érkezik. Ekkor, mintha végtelen távolból kilőtt golyó csapódna fejembe, eszembe jutott Geneviève. A kurva életbe, más se hiányzott. Ez volt, ami ott mart belül. Pedig milyen jól állok már az én kis tervemmel. Erre gondoltam. Meg hogy el is kéne kezdeni a megvalósítást. Akkor már hónapok óta tervezgettem a dolgot, és ez a lány az első fél órában, sőt már az első percben teljesen kiverte a fejemből. Akkor, ott, a maga teljes súlyával szakadt rám a felismerés, hogy Zsófit és a tervet nem lehet összeegyeztetni.

Ugyanis nem szeretek félmunkát végezni, és  már a terv elején tudtam  a társadalomból való kiválásomhoz a teljes körű, megsemmisítő és visszavonhatatlan bukáson keresztül vezet majd az út. A bukás pedig nem csak a megmaradt emberi kötelékeimet fogja végre elszakítani, hanem egészen profán módon egyben el is juttat egy olyan helyre, ahol a végtelen mennyiségű szabadidő és magány mellett gondoskodnak is rólam: egy börtön tényleges életfogytiglani büntetésre ítélteknek kialakított részlege tökéletesen kielégíti ebbéli igényeimet.

Ez volt a célom hát. Eleinte esztétikai szempontok is motiváltak. A bukást ugyanis szépnek és költőinek képzeltem el, valahogy így: nagy per, magas ítélőszékkel, szigorú bírákkal, öklét rázó tömeggel, poklok megnyíló kapujával. Kígyót-békát kiabálnak rám: gyilkos, tolvaj, fasiszta; habár ez utóbbi talán igaz is, hiszen a tizenkettedik kerületben nőttem fel. Ezután nevetséges és megalázó procedúra következik, melynek végén halálra ítélnek. A primitív arcú hóhér a nép éljenzése közben elrángat, és bekövetkezik az elképzelhetetlen: a halál. Persze hamar elismertem, hogy ez ostoba képzelgés. Per mindenképp lesz, de szinte biztosan nem nyilvános, és a végső kimenetelt leszámítva pedig hosszadalmas aktatologatást jelent majd. Még ha az ítélet kihirdetése nyomokban hasonlít is majd a felvázolt képekre, az eljárás alapvetően unalmas lefolyását csak minimálisan üdíti majd fel. És természetesen az úgynevezett halál is elmarad. Szóval az esztétikáról lemondtam, cserébe viszont a padon üldögélve, munkába menet a kocsiban, vagy egy unalmas meeting alatt gyakran elképzeltem a rám váró végtelen és olyannyira vágyott magányt, melyben részem lesz. Valóságos megkönnyebbülés fogott el, amikor csak erre gondoltam.

Most azonban, hogy Zsófit megismertem, szép szeplőit megláttam, ráadásul barna szemeibe is belenéztem, kicsit át kellett gondolnom a dolgokat. Az ódon házak tövében sétálva megfogtam a kezét. Hideg volt, kicsi és törékeny. Tudtam, hogyha elvégzem a dolgot, mindezt az emléket magammal fogom vinni oda is, és talán soha sem fogom elfelejteni őt. Legalábbis egy darabig biztos nem.

Befordultunk egy másik utcába. Ekkor eszembe jutott, hogy valamit mégiscsak ki kellett volna találnom erre a találkozóra, mégsem bóklászhatunk így egész este. Menjünk a partra, támadt hirtelen ötletem. Majd leülünk a lépcsőkre, vagy valami.

A tervből egyébként, hogy szépen lesitteltetem magam, nem lett volna semmi, ha csak rajtam múlik. Hiába a tervezés, csupán a szerencsén múlott, és persze a jó időzítésen. Pont a szülinap előtti héten történt. Valaki jelentkezett, hogy szállást keres pár napra. Egy viszonylag mozgalmas nap közepén vettem észre az e-mailt. Nem nagyon volt időm foglalkozni vele, úgyhogy csak munka után léptem be a szálláskereső oldalra. A kezelőfelület megváltozott legutóbbi ottjártam óta, így egy darabig össze-vissza kattintgattam, míg végre megtaláltam a profilt. És hát igen, el kell mondjam, hogy őszintén megdöbbentem. A terv megvalósítása egyszerre testközelbe került. Geneviève. Kanadai volt, a csúnyasága pedig minden képzeletemet felülmúlta. Torz vonások, nagy segg, rövid láb, és a francia anyanyelvűekre jellemző csücsörítő ajkak. Arca, mint valami kifejezéstelen maszk, benne apró gombszemek. Egy igazi kis ocsmányság volt. Vajon a természet és a véletlen milyen cinikus összjátéka kell egy ilyen jelenség létrejöttéhez? Erre gondoltam. Különben valamilyen rosszindulat is volt benne, talán a kis szemei tették, nem tudom, de csúnyasága ellenére sem éreztem iránta szemernyi részvétet. Szépen végignéztem a profilját, csupa pozitív visszajelzés volt róla, és a nekem címzett kísérőszöveg is meggyőző volt. Egy két hónapos kelet-európai túrán vesz részt, és Budapesten kezdi. Tehát ő is a fejlett világban divatos katasztrófaturizmusnak hódol. Nagyon helyes, mondtam magamban, és igazán elégedett voltam. Vártam pár napot, majd válaszoltam neki, hogy szívesen látom.

A Duna-part lépcsőjén ültünk Zsófival, és a folyót néztük. Megborzongtam, ahogy eszembe jutott mindez, miközben ő ott volt mellettem. Vagy csak a hidegtől lett volna? Ezen töprengtem. A folyó szélesen, sötéten, megállíthatatlanul hömpölygött. Valahol egy mentő szirénája szólt, a hídon villamos dübörgött. Be kellett vallanom magamnak, hogy a város fényei onnan igazán szépek voltak. És ahogy így Zsófi mellettem ült, arra is rájöttem, hogy sajnos ő is nagyon kedvemre van. Egész közel húzódott hozzám, átöleltem. Éreztem törékeny testét, és ebből a pozícióból egész közelről figyelhettem a szeplőit. Főleg az orrán és az orra körül volt, de távolabb is jutott belőlük. Ő is kérdezett ezt-azt. Egész őszintén felvázoltam neki azt a szellemi és érzéki sivárságot, ami az életem nagy részét kitölti. Alighanem megsajnált, mert szomorúan nézett rám, és szorosabban ölelt át. Persze a tervemről nem szóltam neki, pedig épp a megismerkedésünk napján jártam a barkácsáruházban.

Bár van némi felszerelés a lakásomban, tudtam, hogy a dologhoz speciális eszközök is kellhetnek. Persze nem volt előzetes listám, hogy mit szeretnék venni, de a bevásárlás határozottan jól sikerült. Sőt, kijelenthetem: valóságos reveláció volt. Ahogy beléptem az óriási csarnokba, szinte elvakított a fény. A mennyezeten mindenhol óriási ívfény lámpatestek lógtak. Elég sokan voltak bent, és mindenki sietősen pakolászott. Én lassan sétálgatva kerülgettem az embereket, és minden különösebb rendszer nélkül végigjártam a sorokat. Őszintén megdöbbentem. Legalább tíz éve nem jártam ilyen helyen, és a jelek szerint azóta egy csomó új eszköz jelent meg a piacon. Valósággal lenyűgözött némelyiknek az ötletessége, praktikussága. Fejszék, fúrók, mindenféle vasak lógtak a polcokon. Különös izgalom járt át. Lassan sétálgattam a csiszológépek, az ütvefúrók, a láncfűrészek, az átalakítás és a rombolás csodálatos eszközei között. Végül egy különösen szép és egyszerű, összehajtható kis kézi csákányon akadt meg a szemem. Alighanem valamiféle hegymászó-felszerelés lehet, gondoltam. Kezembe fogtam, könnyű volt, és meggyőzően masszív. Fém színe volt, de markolata közepén vékony piros csík futott végig. Ez tetszett, beraktam a kosaramba. Később még vettem egy kis motoros kézifűrészt és egy akkumulátoros szögbelövőt is. Nagyon elégedett voltam.

Zsófit ölelve a Duna-parton mindez olyan távolinak tűnt. Vajon mit szólna, ha mindent tudna rólam, például ezt az én kis tervemet is? Néztem a szemét. Néztem ezt a gyönyörű, sötétbarna szempárt, benne azzal az álmatag, és mégis határozottságot sugárzó csillogással. Mi volt az? Mit rejtegetett? Biztos voltam benne, ahogy vagyok most is, hajnali ágyamban fekve, az esőt hallgatva, hogy volt valami titka neki is. Talán nem olyan borzasztó, nem olyan titkolnivaló, mint az enyém; talán valami szép. Talán az életre és gondoskodásra született lény bölcsessége. Vagy a kivárás türelme. Ilyesmi. Elképzeltem kicsiként, copffal, csatokkal, kötött harisnyában, iskolatáskával és a sok szeplővel, amiért talán csúfolták is, és hogy szeme csillogása már akkor is ott volt, már akkor is kibetűzhetetlen. Erre gondoltam. Meg arra is, hogy ha tudná az én kis sötét titkomat, biztos riadtan, undorodva húzódna el tőlem, a barátnőinek meg szörnyülködve számolna be róla.

Ezen töprengtem. Bár akkor, a Duna partján üldögélve még minden visszafordítható volt, a terv részletei agyam hátsó rekeszében már szépen lassan alakultak, fejlődtek, formába öntésüket követelték.

Geneviève a következő hétre ígérte érkezését, szóval lassan amúgy is végig kellett gondolnom a dolgokat.  Lássuk csak. Először is Zsófival minden kapcsolatot meg kell szakítanom. Már így is egy kissé bajba sodortam azzal, hogy megismertük egymást, és nyilván ki fogják kérdezni mindenről. A legjobb az lesz, ha minél hamarabb eltűnök az életéből. Átadom hát helyemet a sorban utánam következő egyenértékű hímnemű egyednek, és biztos vagyok benne, hogy Zsófi legalább olyan boldog lesz vele is, mint velem lett volna.

Aztán arra is időt kell szakítanom, hogy előkészítsem a helyet Geneviève-nek. Meg persze egy utolsó, nagy séta az erdőben, amolyan búcsúképpen. Felnéztem a túlpartra. A távolban a hegy körvonala derengett. Ideje indulni. Még utoljára végigsimítottam Zsófi szeplőit, majd felálltam, és kezem nyújtottam neki. Így, kézen fogva indultunk el. Mikor elváltunk, még megígértem neki, hogy keresni fogom.

Talán még soha nem éreztem magam olyan pocsékul, mint akkor, de végre elkezdhettem már annak az átkozott tervnek a megvalósítását, hogy minél hamarabb nyugalomra leljek.