A barátom kapcsolata az exfeleségével egynyári sláger volt. Még mindig egynyári sláger. Az ilyesmit soha nem tudod lemosni magadról.
Fejből tudom a dalukat. Akárcsak te. Még mindig játsszák a rádióban, és nem csak itt északon az erdőkben. A városokban is leadják. A műholdakról is leadják Ryant és az exfeleségét, ahogy együtt énekelnek az űrben.

Azt szoktam mondani a diákjaimnak, hogy a geoszinkron pálya sem tart örökké. Függ a Nap tömegvonzási erejétől, a Hold gyötrésétől. Függ a bolygónk tökéletlenségeitől: ellaposodott sarkköreinktől és az egyenlítő görbületétől, a bizonytalan vonzásunktól. Idővel minden forgásnak elmozdul a tengelye és megsemmisül. Ryan és az exfelesége veszítenek a magasságukból. A műholdjuk idővel bele-beleér a mezoszférába, a napelemek végighasítanak a zavaros nátriumörvényen. A szerkezet végzetes pörgéssel zuhan, átbukfencezik a sztratoszférán és a troposzférán, és szörnyen beleütközik a földbe. Három az egyhez, hogy az óceánba esik, ötven-ötven százalék az esély a nappalra és az éjszakára, ugyanakkor én egy napsütötte tájat képzelek el, egy farmot a kontinens síkságain, vagy valami hasonlót. Egy lángot magasan keleten, kavargó felhők nyomvonalát, és közvetlenül az alumínium és az agyag robbanása előtt, a lángoló ég sikolya alatt egy dalt. Ryan és az exfelesége dicshimnuszt, bocsánatkérést, ígéretet énekelnek egymásnak egészen a földig.

Voyager–2-nek hívunk, noha te indultál először útnak egy Titan hordozórakétán ’77-ben, ikertestvéred, a Voyager–1 előtt tizenhat nappal. Először szálltál fel, de minden másban második voltál: négy hónappal később érkeztél a Jupiterre, kilenc hónapot késtél a Szaturnuszról, azután a pályáitok elváltak egymástól. Az 1-es türelmetlenül elvágtatott a Szaturnusz mellett, elsuhant a Titán sűrű légkörében, és elbocsájtotta magát a naprendszerből. Csakhogy te, 2-es, kötelességtudóan haladsz az Uránusz és a Neptunusz felé, és a bolygók sorsszerű együttállása szűk spirálba ránt, mielőtt a távolabbi csillagok felé hajítana.

Amikor elkezdődik a tanév, Ryan és én külön-külön megyünk be az egyetemre. Nem titkolózni akarunk; csak eltér a beosztásunk. Ő már hajnal előtt fenn van, és mire felébredek, a kocsijának hűlt helye, érzem a kávékiöntőben maradt kávé illatát és az ágy fölött összegyűlt cigarettafüstöt – annak a cigarettának a füstjét, amit minden nap elszív a hátsó teraszon, miközben az erdőt pásztázza.

A múltját a dohányzás töltötte ki. A múltját, amit klubok mögötti sikátorokban, előadások utáni vacsorákon vagy olyan zsúfolt házibulikban élte, amiket művészekkel és olyan régies blúzokat viselő költőkkel képzelek el, akiknek a puffos ujjainak fodrai sovány karjukra simulnak. Ezt az életét az alkohol is kitöltötte, amit addig nem hagyott abba, míg majdnem mindenét fel nem emésztette. Felhagyhatna a reggeli dohányzással is, ha akarná. De bármi is legyen az, amire akkor emlékszik vissza, vagy amit akkor bán meg, amikor jó időben nekidől a korlátnak, vagy rossz időben az eresz alá hajol, még nem tudja elfelejteni.

Meséld el, milyen szél fúj ott, ahol te vagy. Örvénylő ionok? Mágneses remegés? Ultraibolya vagy infravörös kitörés? Olyan messze vagy, és mégis olyan közel – negyven évnyi repülés után még csak tizennégy fényórányira vagy a Naptól. Persze vannak a fénynél gyorsabb dolgok is. Egy szempillantás alatt arra utasítunk, hogy térj vissza a heliopauzából, hogy bennünk keringj: az érzékelőkkel felszerelt üzemanyagtartályt, az aranylemezt, az antenna széles kúpját. Ehhez az antennához kiabáljuk a nullákat és az egyeseket. Ennek segítségével suttogsz vissza apránként, akadozva valamit: „Itt vagyok. Hadd mondjak el valamit. Fúj a szél.”

Minden évben feladom a diákoknak, hogy figyeljék a Napot. Körképet rajzolnak az udvarukról, és minden reggel megjelölik, hol kel fel a Nap. Látják, hogy december 21-ig délre halad, és utána visszafordul. Ez megmutatja nekik, hogy a bolygó forgástengelye döntött, megértik a Föld és a Nap dinamikáját, talán egy pillanatra felismerik a helyüket az égen. Rám legalábbis ilyen hatással van.

Ryan hálószobájának keleti falán van egy ablak. Mióta beköltöztem, a nap ott kel fel. Azon az első reggelen, mielőtt megéreztem volna a dohányfüst vagy a kávé illatát, mielőtt visszaemlékeztem volna, hogy kinek az ágyában fekszem, vagy mielőtt felismertem volna, hogy egyedül vagyok benne, csak a nap létezett. Hunyorogtam és nyújtózkodtam. Azon az éjszakán Ryan a teraszon gitározott és énekelt. Bögréből ittunk almalét. Édes és ragyogó nyár volt.

Hamarosan elkezdődik az új tanév, új számonkérési elvárásokkal és új tantervvel, egy új csoport földtudomány-hallgatóval, akik nem tudják, milyen viszonyban állnak a csillagokkal, akik nem tudják megkülönböztetni a földrajzi északot a mágnesestől, akiknek fogalmuk sincs, merre tart az életük.

Ha nyitva vannak az ablakok a természettudományi karon, hallom, ahogy a zenekar próbál, hallom a zeneelméleti előadásokat és a magánórákat. Mindig hatalmas várólista van azokra a gitárórákra, amiket Ryan, a rocksztár tart, aki visszatért tanítani a szülővárosába. A diákok erőtlenül fogják le a bundokon a húrokat, ügyetlenül pengetik az akkordokat. Ryan néha nem tudja visszafojtani a felháborodást. Botladozó tizenkét ütemes bluesukat vad szólóval hiúsítja meg, ami olyan, mint a farkasüvöltés, napkitörés vagy egy felnyögő vibrato fázisa, amit még az én termemben is lehet hallani, ahol a földmagról tanulunk: egy vaslabdáról, ami akkora, mint a Hold, és olyan meleg, mint a Nap széle, a mágneses mezőnk áramló forrása, a folyékony anyagviselkedés központja.

Relatív, hogy milyen gyorsan mozogsz. Óránként ötvenhatezer kilométeres sebességgel, ha minket kérdezel. De mi a helyzet a másik feleddel, a pár másik felével? Hozzá képest közelebb vagy, lassabban mozogsz, és még annál is messzebbre tudsz kerülni, igen, de nem elég gyorsan ahhoz, hogy elfelejtsen.

Egy nyári este a tábortűz mellett Ryan azt mondja, hogy nem magányos, hogy nem hiányzik neki a koncertezés. Azt állítja, hogy magányosabb volt a színpadon. Nem hiányoznak neki a fények az arcán, a gitárját vevő kijelzők, a saját hangja, ahogy a hangszóróból hallja. A tömeg is ott volt valahol, de ha megpróbált a reflektorfények mögé pillantani, az olyan volt, mintha a nap mögé nézett volna.

Nem szólóelőadás volt, mégis előadás volt, színjáték. Amikor gúnyt űztek Emerson pólójából, amikor ő és Eric egymáshoz hajoltak a szóló alatt. Minden este ugyanaz a felső, ugyanaz a vicc, ugyanaz a szóló.

A tűzrakóhelyen összeroppan egy fahasáb. Szikrapermet száll a fák felé. Mindig körülöttünk ég az a duett Marie-vel.

Láttam egy telefonnal készített videót az interneten. Marie hátul van a dobfelszerelésnél, a hegedű lejjebb csúszik a válláról, a hangszer nyakát fogja, és úgy tartja az oldalánál. Lassan előresétál, hogy csatlakozzon Ryanhez a mikrofonnál. Kicsi és izzik, mintha repülne hozzá, a fehér ruha szegélye végigsöpri a színpadot, apró lábával apró lépéseket tesz, hogy csatlakozzon férjéhez egy szám erejéig. A férfi Marie-hez nyúl, magához vonja. Egymásra mosolyognak. Bemutatja a tömegnek, de nincs rá szükség. Már talpon vannak, és várják a számot. Még több kijelző lendül a levegőbe. Mind azért jöttek, hogy ezt a számot hallják.

Ez csak egy duett, mondja Ryan. Minden este ugyanaz a dal. Semmi különös.

Hazudik. Még egy olyan képen is, amit egy elsőgenerációs okostelefonról készítettek, még akkor is, ha integető karok vannak az útban, és még akkor is, ha rajongók préselődnek a színpadhoz, még akkor is egyértelmű a pillanat vonzása. A tömeg betör, a reflektorok egyetlen mikrofonra világítanak, és Ryan és Marie, egy instabil egyenlet tökéletes megoldása, egymáshoz hajolnak, és énekelni kezdenek.

Hamarosan lemerül az akkumulátorod, az utolsó iont az űrbe taszítja a plutónium üzemanyag, a termoelemen végigsodródó meleg utolsó köhögése. Nem szólunk többé hozzád. Nem fogsz többé visszasuttogni nekünk. De emlékezni fognak rád a képekről, amiket küldtél, ahogy te és az ikertestvéred meghatározzátok a helyünket az űrben: Itt a Föld, először fényképezik le együtt a holdjával, mindkettő félárnyékban. És nem mi vagyunk az egyetlenek, akik keringenek. Itt van a Jupiter örvénye, amit az Io és az Európa apró pontként ékesít. Itt a Triton, a Neptunusz vékony sarlóját utánozza. De ez csak egyetlen kép – természetesen az 1-esé –, ami túléli a többit.
Néhány elmosódott fénysugár – piros, zöld, barna – bevonja az űr hátterét. Az egyik sávban halvány porszem lebeg. Egy „sápadt kék pont”, ahogy Carl Sagan hívta. Ez az egyetlen alkotás, egy hat és félmilliárd kilométerről készített, rossz minőségű visszafelé pillantás a hagyatékod. Egy kép a nappal szemben, egy dal a haldokló erősítőből, egy szemcsés csepp az elmosódott égen, ami mindent elmond, amit valaha kimondtak.

A diákjaim nem érzik, hogy egy sziklán állnak, miközben táncra kelnek egy csillaggal. Nem éreznek semmit. Talán az életük mozgása elhomályosítja az egészet. Mindennap órák, az órák között esetlen flörtölés a folyosón, az utolsó kicsengetés után sport, zenekarok és házi feladat, sms-ek és tweetek – emlékezni fognak bármire is ebből?

Ha elég sokáig vesztegelsz ugyanazon a helyen, nehéz eltéveszteni a saját helyed az univerzumban. Amikor rövidek a napok, a focipálya melletti csupasz fák törzsei rózsaszínen ragyognak a napfényben az első óra alatt. Délben a nap az égre vándorol, és ahogy tanítok, a tizenévesek karját pettyekben megvilágítja. Meg tudom mondani az időt abból, hogy melyik padsorokat világítja meg, és a hónapot a délutáni napfény dőlésszögéből. De a diákok nem változnak egyik évben sem. Az Aeropostale megadja magát az Abercrombie-nak, ami behódol a Hollisternek, de ez ugyanaz a szemölcs, ugyanaz a fájdalom. Ugyanazok a fiúk vetnek titkos pillantásokat ugyanazokra a lányokra, akik egyenesen, előkelő szépségkirálynőként ülnek, mintha arra várnának, hogy felfedezzék őket, és kiemeljék a földtudomány óráról, és a gazdagság és a hírnév világába vigyék őket, messze a minnesotai erdőktől.

Néha egy-egy diák sikerrel jár. Óra előtt figyelmes tekintettel végigsétálnak a folyosón. Lerajzolták az udvari obeliszk árnyékát az év során – egy összenyomott nyolcas, ami önmagába csavarodik –, vagy nyomon követték a napfelkeltét a konyhaablakból, és végre megértették. Tizenöt év a bolygón, tíz hónapnyi csillagdiagram és lemeztektonika, néhány évszaknyi napfigyelés, és rájönnek arra, amire Galileo is: itt van a mi sziklánk, és ott van a csillagunk.

Büszkén és izgatottan jönnek hozzám. De a végső következtetést még nem ismerték fel: csak ez létezik. A kő, a csillag és a hideg vákuum. Elég távoli a csillogás, hogy elvonja a figyelmünket arról, milyen egyszerű és bánatos ez a dal. A lángoló gázgömb. A sziklás szferoid, ami körülötte kering egy ovális pályán, ami most állandónak tűnik, de az állandóság sem tarthat örökké.

Még mindig beszélünk, mindenkihez, aki meghallgat. Üzenetünket egyetlen rézbe vésett, aranyba lapított fonográffelvétel tartalmazza. Palack vagy a kozmikus tengerben, ahogy keresztülviszed az űr mélyén.
Ez az egyetlen aranylemez, amit senki nem hallott. A Föld hangjai, amit Carl Sagan válogatott, és intersztelláris üdvözletként, vagy inkább kozmikus búcsúként küldött el. Rajta van a bolygó zenéje: vulkánok, villámlás és bugyborékoló sármedencék. Az állatok zenéje: a kecskebéka kuruttyolása, a csimpánz üvöltése, a vad kutya vonyítása. Az emberek zenéje: rock, blues és klasszikus, egy navajo éjszakai ének. Egy szegecsbelövő, egy rakéta fellövése, egy csók.
Ha valaki valaha megtalál titeket, játsszátok el nekik a reszkető kék pont dalát. Mondd meg nekik, hogy éltünk.

A rajongók nem mindig a legjobb formájában látták Ryant. Néhány éjszaka majdnem vak volt a whiskey-től, mielőtt a színpadra lépett. Úgy küzdötte át magát a szólókon, mint aki épp a kötélre küzdi fel magát. Vissza-visszanézett Marie-re, aki szinte szellemként állt mögötte, és lehozta az üveget a színpadról. Ryan kortyolt, mosolygott, és megfojtotta a bundokat, miközben újabb dalt próbált kiszorítani a gitár nyakából. A zenekar segített át az estén, Eric átvette a vezetést, Emerson játszott a szintetizátoron, Rucynski kidobolta őket a függönyig, a ráadásig, a buszig és azon túl.

Eric néha még mindig felhívja bizonyos időközönként, mint egy melegszívű bolygó Ryan vulkánszerű múltjából. Hallom, ahogy Ryan fiatalabbnak, boldogabbnak akar hangzani, a hamis rocksztár vontatott beszéde visszakúszik a torkán. De Ryan sincs most a legjobb formában. Kevésbé feszes izmok, kevésbé barna bőr, mintha egy olyan szilárd bolygóra költözött volna, ahol a gravitáció erősebb, a nap halványabban süt. Tud lélegezni az új bolygó levegőjében – tulajdonképpen mélyebben veszi a levegőt, mint valaha –, de úgyis csak egy halott bolygó ez tektonika vagy olvadt mag nélkül. A sivatagjaiban fúrok, a sziklás hegyeiben bányászok, és gyakran érzem ostobának magam.

De néha jutalmat kapok. Hasíték, ami csapdába ejtette a meleget, rozsdás érc erezete. Mosoly, amit nem a tömegnek szánt, hanem annak, akivel megosztja a színpadot.

Te a hit megnyilvánulása vagy. Hogy meg fognak találni, hogy a zenédet meghallgatják, hogy nem vagyunk egyedül. Van valahol az aranylemezen egy percnyi zümmögés és durrogás: Ann Druyan, Carl Sagan segítőjének és frissen eljegyzett harmadik menyasszonyának agyhullámai.
Egy bellevue-i hideg szobában elektródákat erősítenek a hajába. Két nappal azelőtt a hölgy és Carl először öntötték szavakba a szerelmüket egy távolsági telefonhívás alkalmával. Az emberi tapasztalatot most gondolatokba öntik. A hölgy az emberi civilizáció történetére próbál gondolni, a győzelmekre és a faj tragédiáira, olyan gondolatokra, amik felérnek egy egész bolygóval. De amire abban a csendes szobában valójában gondol, amit valójában felvesznek a lelkének elektrosztatikus töltéseiből, az az, hogy hogyan esett szerelembe.
Tegyük fel, hogy megtalálnak. Tegyük fel, hogy lejátsszák a lemezt. Vajon tudni fogják, mely hangok tartoznak a Földhöz és melyek a férfihez? Képesek lesznek elkülöníteni a zenét a munkától? Képesek lesznek elolvasni a szerelemes személy lelkét? Vagy azt a recsegő percet félreértik, mintha csak a bolygó egy újabb rezgése lenne, vagy csak egy másik emberi dal?

Idővel a Nap kihuny. A Föld pályája kiszélesedik, ahogy a nap elveszti a tömegét, és a szikla kevésbé találja meggyőzőnek a csillagot. De a bolygó nem távolodik elég gyorsan; a Nap haláltusájában megnő. Vörös lesz és megduzzad, magához ragadja a Földet, és egy lángoló ölelésben szénné égeti.

De még nem.

Egyelőre csak a nyár vége van, és nyitott ablaknál alszunk. Itt van Ryan, a falhoz fordulva alszik, csak a derekáig takarózott be, a mellkasa és a tetovált karja csupasz a hideg éjszakában. Itt vagyok mellette, kezemben könyv és egy bögre tea. Egy moly az ablakhoz koppan pont ott, ahol a nap fel fog kelni.

Ryan felém nyúl, szorosan átkarolja a csípőmet álmában. Motyog valamit, ahogy magához húz, halk hangon és könnyedén, akár a nyöszörgés, az ordítás, vagy egy szomorú dal, amit nem lehet elfelejteni.

Eredeti szöveg:
http://www.kenyonreview.org/kr-online-issue/2016-fall/selections/benjamin-kolp-342846/

Ruskó Eszter fordítása