Identitás, emlékezet, történelem – olyan történetileg, metodológiailag és jelentéstanilag is folyton alakuló fogalmak ezek, amelyeknek külön-külön is nagy súlyuk van, s amelyek egyáltalán nem mentesek a problémáktól. Ugyanakkor bármilyen téma kapcsán lehet rájuk hivatkozni, legyen szó akár a 19. századi újságírói pálya árnyoldalairól, önéletrajzi szövegekről, betűmágiáról, szövegidentitásról, erőszakábrázolásról, vagy éppen az őrület inspiráló hatásáról. A DOSz Irodalomtudományi Osztályának első tanulmánykötetéről írtunk.

Az Irodalomtudományi Osztály 2014-es Identitás, emlékezet, történelem címmel megrendezett konferenciája rendkívül színes képet mutatott. A 2016 nyarán megjelent tanulmánykötet ugyancsak sokféle témát érint, de csak válogatás a konferencián elhangzott előadásokból, s ha figyelembe vesszük, hogy a témakör valójában parttalan, akkor ennek tényleg csak egy igen szűk metszetét mutathatják be a kötet írásai.
A tanulmányok „[…] szorosan kapcsolódó témákat, a különféle identitások, a történelem, illetve a történelmi és az egyéni emlékezet kérdéseit járják körül” – olvashatjuk a szerkesztői előszóban. A mindössze nyolc dolgozat más-más korszakot, irányzatot, felfogást tükröz a 18-19. századtól egészen a kortárs irodalomig, sőt, nem is csak irodalomról esik szó. Némelyik írás ugyanis a társadalomtörténet, a zenetörténet, a pszichológia, illetve az irodalom határterületein mozog, így a kötet nemcsak egy irodalomtörténeti ívet vázol fel, de az interdiszciplináris kapcsolódásokat is megmutatja. Ehelyütt csak arra van mód, hogy végighaladva a szerzők meglátásain, egy-egy részletet felvillantva bemutassam, milyen kép tárul elénk a kötet olvasása közben.

Az egyes tanulmányok különböző hangsúlyokkal térnek ki a gyűjtemény címében is jelzett problémákra. Szabó Ágnes például Kazinczy Erdélyi levelek című művét veszi górcső alá. E körültekintően alapos, történettudományi és művészettörténeti vonatkozásaiban sem elhanyagolható filológiai munka amellett érvel, hogy a levelek nem csupán a frissen szerzett benyomások lejegyzései. Kazinczy újrarendezte az emlékeket korábban rögzítő szövegeket, így azok „[…] már nem a valóban látottakról, hanem kizárólag egymásról emlékeztek meg.” Kazinczy levelei inkább önéletrajziak, az énalkotás folyamatában játszanak szerepet, a szerzői én pedig „[…] azáltal válik naggyá, hogy a sírok első, igazán bő ismertetése az ő nevéhez köthető, a helyszín részben általa vált nemzeti emlékezethellyé.”

Kaszap-Asztalos Emese Liszt Ferenc reformkori hatástörténetével és a kulturális emlékezet kérdéseivel foglalkozik, egyúttal azt veszi szemügyre, miként fonódik össze a személyes és a nemzeti identitás, miként konstruálódnak a nemzetkarakterológiai toposzok, a nemzeti mítoszok. A tanulmány egy észrevétele a teljes kötetre is érvényes lehet: „[n]emzet, magyarság, haza – történetileg változó fogalmak, melyek jelentésköreiben a reformkor kitapintható változást hoz; leegyszerűsítve a különben korszakolhatatlan folyamatok komplexitását, a nemzetállamiság kialakulásával egy időben halványul el a hungarus tudat addig produktív használhatósága is; […] az államközösségi identitás ekkor mozdul el a hagyományközösségi nemzettudat felé.” A kötet tanulmányai, a kronológiai sorrendből fakadóan, jól szemléltetik, hogyan tevődik át a hangsúly a nemzettudatról az egyéni emlékezetre és az identitástudatra, miként jelenik meg másképp a közösségi tapasztalat az irodalomban, s hogyan változik a történelemfelfogás.
A kötet további értekezései témájukban is megmutatják ezeket a váltásokat. Vigh Imre Borges Az elágazó ösvények kertje című novellája kapcsán már alternatív történelemről ír, „[…] amely akár összefüggésbe hozható azzal a történetírói tekintettel, amely egyfajta múlt feletti nézőpontból igyekszik szemlélni az eseményeket, s arra törekszik, hogy egyszerre több nézőpontot is érvényesítsen”. Azonban mindez nem zárja ki, hogy mégis egy bizonyos nézőpontból tekintsünk az egykori valóságra, „[…] hiszen az ember egyszerre csupán egy perspektívából képes szemlélni valamit.” Kurcz Ádám Gion Nándor két regényét (Virágos Katona, Rózsaméz) állítja dolgozatának centrumába. Ahogy az összegzésben is rámutat, Gion „[…] a szocializmusban tiltott, tabusított témákat is feszegetett, sokszor cseles módon kellett írnia róluk,” Kurcz pedig így azt szemlélteti megközelítéseiben, miként jelenik meg Gionnál mégis a szerb—magyar konfliktus szinte jelzésszerűen, „ravaszul megírt epizódokban”. A többi íráshoz képest pedig Gyuris Kata tanulmánya kifejezetten szépirodalmak között mozog, s két Coetzee-regény kafkai motívumait vizsgálva a művekben konstruálódó inkább egy fiktív, semmint egy (ön)életrajzi identitás problémáját helyezi előtérbe.

Nyerges Gábor Ádám és Gorove Eszter az irodalom, Furkóné G. Tóth Anita pedig a pszichológia felől közelítve már elsősorban a személyes identitást alkalmazza központi témaként. Nyerges a Karinthy-líra identitásairól értekezve azzal foglalkozik, hogyan alakult Karinthy lírai (én)konstrukciója. Tóth az irodalomterápia és az identifikáció problémáját kapcsolja össze, s ennek kapcsán vet fel az egyéni identitás formálódása szempontjából is érdekes kérdéseket. Gorove pedig Oravecz Imre Halászóember című kötetét, s ezen belül is főképp a Beszélgetések Nagyapámmal című ciklusát elemezi részletesen. „Úgy tűnik, […] hogy a kötet többi ciklusában a felidézés nem bizonyul elégnek a múlthoz való hozzáférés tekintetében, ezért a visszaidéző, emlékező hang mellett megszólal egy másik hang, a nagyapa, illetve megszólítja őt a lírai én, mintegy a múlttal való párbeszéd kialakításának lehetőségét mutatva fel” – írja Gorove. Tanulmányának végén a szerző arra a következtetésre jut, hogy Oravecznél a múlt mint az önmegértés eszköze jelenik meg: „A családi múlt és ennek a múltnak a hatása a jelenre, az utódra az identitás alapkövévé válik Oravecz Imre kötetében.”

Gorove gondolatai ugyancsak jól vonatkoztathatóak a teljes kötet szemléletmódjára, hozzáállására, hiszen az egyes írások – kimondva vagy éppen kimondatlanul – rendre a múlt, a jelen, s a jövő közötti viszonyokat tárják fel, mindezt pedig az önmegértés jegyében teszik. A fentiek is jól mutatják, hogy a DOSz Identitás, emlékezet, történelem című tanulmánygyűjteménye rendkívül színes képet fest fő témáival összefüggésben, mondhatni, egy-egy sarkpontját mutatja meg a különböző területeknek. Olyannyira változatos a kötet, hogy ha nem lenne a tárgymegjelölésből következő egységesítő törekvés, talán nem is lehetne egymás mellé helyezni az egyes szövegeket – nem mintha ezt problémának tartanám, sőt, talán ez az egyik legfőbb erénye ennek a válogatásnak, amely kétségkívül jól sikerült. Emellett bárki haszonnal forgathatja a kötetet, akkor is, ha konkrét fogódzókat keres valamilyen témához, szerzőhöz, de akkor is, ha általánosabb kérdésekre keresi a választ identitásról, emlékezetről, történelemről.

Identitás, emlékezet, történelem, szerk. Boldog-Bernád István – Szabó P. Katalin – Tanos Márton, Budapest, Doktoranduszok Országos Szövetsége, Irodalomtudományi Osztály, 2016.

Kiemelt kép: www.openculture.com